2023. december 12., kedd
Czeglédi Antal lakása

Egyedül a fokozatosan megjelenő karácsonyi díszek adták a szürke utcákból kipattanó színeket, a kirakatokban villogó fénysorok pedig izgatottan táncoltak a vízfoltokban, ahogy Feri a bajusza alatt káromkodva beléjük lépett. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy egészen addig észre sem vette, hogy már a harmadik pocsolyába taposott bele, amíg a hideg víz el nem kezdte átáztatni a cipőjét. Szerencsére közel járt már a testvére lakásához, és arra gondolt, hamarosan lerúghatja az egyre kényelmetlenebb lábbelit. A szomszédban lakó néni mosolyogva intett az ablaka előtt elhaladó Ferinek, a két testvér annyi időt töltött együtt még most is, hogy a szomszédok már ismerték őt. Feri is pontosan tudta, hogy öccse ilyenkor egyedül van otthon, Marcsi dolgozik még. Szükségük is lesz most egy kis magányra.

– Feri, nem szóltál, hogy jössz – dugta ki a csengő hangjára a fejét Tóni a bejárati ajtón, majd gyorsan kinyitotta a kaput a bátyjának. – De pont jókor, éppen most értem a végére egy beadványnak. Jöhet a szokásos kávé?

– Most nem, köszönöm – intett a fejével Feri, mire az öccse meglepetten fordult vissza. Nem számított nemleges válaszra, ilyen időben, egy csöndes délutánon, Feri mindig örömmel elkávézott vele.

– Valami baj van?

Feri sóhajtott egyet, ahogy felakasztotta a kabátját, és az ajtó mellé állította a vizes cipőjét. A meleg otthon illata pillanatok alatt körbeölelte, önkéntelenül is visszahozva a régi emlékeket, amikor még csak ők ketten éltek együtt, abban a pici bérlakásban, és a tűzhely mellett melegedve, nevetve ették a vajas-lekváros kenyeret.

– Tónikám, beszélnünk kell.

Az öccse némán bólintott, jól ismerte ezt a hangsúlyt, és hirtelen neki is elment a kedve a kávétól. Alighogy elindult a nappaliba, hogy leülhessenek az asztalhoz, a még mindig az ajtónál toporgó testvére gyorsan utánaszólt.

– Tudnál hozni nekem egy váltás zoknit? Idefelé sikerült megtalálnom Szeged összes pocsolyáját.

– Persze, azokat csak rakd le oda – rázta meg a fejét halványan elmosolyodva Tóni, ahogy végignézte bátyja küzdelmét a nedves ruhadarabokkal, mielőtt elindult szerezni neki egy friss párt.

A délutáni nap még utoljára próbálta átküzdeni magát az esőfelhőkön, hogy végignézzen az egymás előtt ülő fivéreken. Egyikőjük önkéntelenül a csuklóján ülő karórát dörzsölte, a másik gyakorlott nyugalommal kulcsolta össze az ujjait a mahagónifa-étkezőasztalon. Egy darabig csupán a falióra kattogása hallatszott közöttük, de ez nem a kínos hallgatás csöndje volt, hanem az aggódásé.

– Vámos Ilonáról lenne szó – bökte ki végül Feri, mire Tóni sóhajtva hátradőlt a székében.

– Valahogy sejtettem, de mégis nagyon reméltem, hogy nem ezzel akarsz felkeresni.

– Tudsz róla, ugye?

– Persze. Az ügyészségen mondták, hogy elindították a nyomozást gyilkosság vádjával, és majdnem mindenki rajta van a gyanúsítottak listáján, aki Szegeden tartózkodott a halála valószínűsített időpontjában, régi tanítványokat, kollégákat és ismerősöket is beleértve. Jó sok munkájuk lesz a nyomozóknak, mire átrágják magukat mindenkin. Volt pár ellensége a vénasszonynak.

– Tehát mi is rajta vagyunk a listán.

– Igen – bólintott Tóni, majd gyorsan Ferire mosolygott. – De ne aggódj, gyorsan túlleszünk ezen. Nincs semmi okuk minket gyanúsítani, majd beszélek valakivel a gyilkosságiaknál.

– Tónikám, engem igenis van mivel gyanúsítani, még ott dolgoztam, abban az épületben, amikor meghalt.

– Én meg a mellette lévőbe jártam egyetemre! Ahogyan sokan mások is a régi tanítványai közül. Ez még nem bizonyíték semmire. Hidd el nekem, Feri, tudom, hogy megy ez.

Feri lassan bólintott, de tekintetét nem vette le öccse szeméről és a homlokán megülő ráncokról. Megöregedtek már, sok mindenen túl voltak az életben, mégsem érezte soha magát ennyire tehetetlennek, mint most.

– Én pedig azt tudom, hogy valakit kötelesek lesznek majd elővenni elsőszámú gyanúsítottként, aki vagy ártatlan, vagy nem. Lassan kezd fárasztó lenni, hogy akárhova lépünk, követ minket a múlt, nem gondolod?

– Ez csak egy tragikus véletlen. Egy balszerencsés fordulat, amivel nem kell foglalkoznunk.

– De igen, Tóni, kell – Ferinek nehezére esett kimondani a következő szavakat, és önkéntelenül a testvére kezéért nyúlt. – Vámos Ilona továbbra is kísérteni fog minket, ha nem zárjuk le ezt az ügyet.

– Nem – Tóni határozottan húzta el a kezét, a szék pedig veszélyesen megbillent, ahogy kirúgta maga alól. – Nem! Feri, ne beszélj hülyeségeket, ez nem vicc, ez egy gyilkossági nyomozás! Tudod te, mit lehet ezért kapni?

– Pontosan. Ahogyan te is.

– Feri, az ég szerelmére, könyörgöm, ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy te tetted volna – Tóni hangja megbicsaklott, ahogy bátyja tekintete az övébe mélyedt. – Mindketten tudjuk, hogy te sosem tettél volna ilyet.

Tóni sóhajtva visszaroskadt a székbe, nem is tudta, miért hozta ezt fel, hiszen pontosan tudta, hogy nem a bátyja volt a tettes. Most Ferin volt a sor, hogy felálljon, és Tóni mellé lépjen. Hiába lettek mindketten öregemberek, az ő szemében mindig ugyanaz a kisfiú maradt az öccse, akit szinte egy élettel ezelőtt, kézen fogva kísért az első napjára az iskolába, aki a vállán sírta ki magát, ha túl sok lett a világ, és aki minden titkát megosztotta vele. Mégis, ilyenkor rá kellett döbbennie, ezek az idők már régen mögöttük vannak.

– Tónikám, akármi volt, akármi lesz, én mindig szeretni foglak téged.

Tóni válla hirtelen megremegett, ahogy a kezét a szája elé emelte.

– Feri, kérlek, ne tedd ezt. Még ne. Én... Én nem tudom ezt megtenni.

– Dehogynem. Annyi év után, itt az ideje, hogy ez a seb is beforrjon, és ne csak kötéssel takargassuk.

– Kérlek, ez nem fog menni...

– Eddig is mindig vigyáztam rád, ez soha nem fog megváltozni. Akármi történik, én ott leszek veled.

Tóni ujjai szorosan kapaszkodtak Feri kezébe, amin szinte most is érezni lehetett a munkáseszközök által hagyott bőrkeményedéseket. Felnőttek voltak már, és felelősséggel tartoztak a tetteikért, ezt ügyészként Tóninak kellett a legjobban tudnia, mégis, soha nem képzelte volna, hogy pont ők kerülnek ebbe a helyzetbe. A bíróság rideg padjából sokkal könnyebben ment az ítélkezés, mint amit most a saját otthonában maguk ellen kellett kimondania.

– Akkor talán el kellene mennünk a rendőrségre...

Feri gyengéd mosollyal az arcán bólintott, ahogy még mindig kéz a kézben felálltak az asztal mellől. Mindketten ki akarták használni az utolsó perceket.

– Ez lesz a jó döntés.

Az igazság egy pillanatra súlyosabban telepedett rájuk, mint a múlt bármelyik hazugsága, mégis furcsa megnyugvást hozott magával. Az otthon kedves illatát felváltotta a jövő elkerülhetetlen szaga, mint ahogy a bosszú édes íze is hamar keserűvé tud válni, amint utolér minket a múlt.

Zorán – Kinek mondjam el vétkeimet: https://www.youtube.com/watch?v=-n8D93VPPlE