2023. december 9., szombat
Szegedi Ősz Idősotthon

A Zákány utcába befordulva Rita egy pillanatra megtorpant. Hogyan fog bejutni Bertalanhoz, és mégis, mit mond majd neki? Elnézte a kétemeletes épületet, néhány ablakot kézzel készített hópelyhek díszítettek belülről. Lassan kifújta a levegőt. Ha már idáig eljutott, nem fordulhat vissza. Belépett hát a főbejáraton, és elmondta a portásnak, hogy Vámos Bertalant szeretné meglátogatni.

– Most épp a szombat délelőtti gyógytorna van, tíz órától lesz lehetséges a látogatás – tájékoztatta a vékonybajszú fiatalember. – Egyébként hivatalosan délután fél három és este hét között van a látogatási idő, de hétvégente lehetővé tesszük a délelőtti találkozásokat is.

Szóval ennyire látszik rajtam, hogy új vagyok itt, nézett Rita feszengve egy szobanövényre, és igyekezett arra fókuszálni, a portás fürkésző arca helyett.

– Talán rokona az úrnak?

– Régi ismerőse – mosolygott Rita, a szíve pedig vészesen dobogni kezdett. Nem volt ínyére a hazudozás, de mit lehet tenni, a szükség törvényt bont. Fogalma sem volt róla, hogy idegenként beengednék-e Bertalanhoz.

– Talán foglaljon helyet, amíg várakozik – mutatott a fal mellett sorakozó fotelokra a portás, Rita pedig feszengve leült az egyikre.

Élete egyik leghosszabb félóráját töltötte ott. Bár a helyiség barátságos volt a meleg színeivel és a készülőfélben lévő karácsonyi dekorációval, mégis úgy érezte, hogy a falak közelednek felé, és össze fogják nyomni, ha tovább ücsörög tétlenül. Végül aztán megérkezett egy nővér, és felé nyújtotta a kezét. Vajon mikor szólt a portás neki? – sandított a férfi felé, aki gyanakvással méregette.

– Üdvözlöm, Ágota vagyok, a Szegedi Ősz Idősotthon ápolónője. Hallom, Vámos Bertalanhoz jött.

– Így igaz.

A középkorú, testes asszonyság intett, hogy menjenek odébb, majd bizalmasan felé fordult.

– Bertalanhoz nem szoktak látogatók jönni. Honnan ismeri? Még a disszidálása előttről?

–.I-igen. Bertalan bácsi szomszédja voltam. Emlékszem, mennyi mindennel kedveskedett nekem óvodáskoromban: adott narancsot Mikulásra, csokit karácsonyra… effélék.

– Hm, ez tényleg kedves. Óvatosan közelítsen majd felé, előfordulhat, hogy nem emlékszik magára.

– Igen?

– Nem tudja? Bertalan Alzheimeres.

– Igen.

Rita megköszörülte a torkát. Jobb lesz, ha abbahagyja az igenezést, meg úgy általában a hazudozást, mielőtt még a nővérnek is gyanús lesz. Próbálta a lehető legtermészetesebb módon követni az emeletre, ahol egy tágas nappaliban néhány idős ember üldögélt: volt, aki kötögetett, más újságot olvasott, ismét más csak szürcsölgette a gőzölgő teáját.

– Lassan beszéljen hozzá, és ne ijedjen meg, ha furcsán reagál. Ebben a stádiumban a betegeknek már nehézséget jelent újdonságokkal szembenézni.

– Ilyen súlyos a helyzet? – nyelt egyet Rita.

– Középstádium, nem a legjobb, és nem is a legrosszabb. Legyen türelmes vele, és őrizze meg a lélekjelenlétét. Jöjjön, ő az – vezette oda egy csontkeretes szemüveget viselő öregemberhez, aki ide-oda pillantgatva ült az ablak melletti karosszékben.

Nem ő volt az első idős ember, akit Rita látott, és mégis: az öregség szinte megtestesült a vonásain. Mintha az élet minden apró eseménye egy-egy ráncot hagyott volna az arcán és a kézfejein, a néhány szál ősz haj mint egy letűnt kor maradványa árválkodott tar koponyáján. A májfoltok, véraláfutások és különféle sérülések hegei szinte teljesen beborították a bőrét.

– Jó napot, Berci bácsi, nézze, kit hoztam! Látogatója érkezett – mondta jó hangosan az ápolónő, így természetesen az összes, a helyiségben tartózkodó ember feléjük fordult, és mohón vizslatta Ritát.

Az öregember szeme megrebbent, de nem nézett feléjük.

– Foglaljon helyet – suttogta az ápolónő Ritának, és egy szabad fotelra mutatott. – Javasolnám, hogy menjenek át egy másik helyiségbe, ahol kettesben tudnak beszélni, de Bertalannak már kissé nehezen megy a séta. Ráadásul a múltkor még a bokája is kibicsaklott, mert el akart csatangolni – nézett rá fejcsóválva, de egy cseppet sem rosszallóan Ágota. – Jól átmozgatta reggel a gyógytornász az izmait, igaz? Rendben van – mondta félig a bácsinak, félig Ritának. – Ha bármi gond lenne, ott leszek a folyosó végén a szobában – azzal megpaskolta Bertalan vállát, rámosolygott Ritára, és eltűnt.

Rita az ölébe helyezett sapkáját szorongatta, a hátán érezte a kötögető nénik pillantását, izzadt a homloka. Nem gondolt rá, hogy Vámos Ilona férje még élhet, arra meg pláne nem, hogy Alzheimer-kórban szenved. Homályosan rémlettek neki dolgok a betegségről, de sosem találkozott még olyasvalakivel, akit ez közelebbről érintett. Talán túl gyorsan belelovalta magát ebbe az ügybe, nincs egy kidolgozott terve, nem tudja, mi lesz a következő lépés…

– Nézd, Bertalan, micsoda csinos nők jönnek hozzád – szólalt meg nevetve egy piros-zöld sálat horgoló nagymama.

– Ugyan, hagyd már – torkolta le egy másik. – Tudod, hogy az Ilonáját keresi mindig.

– Még viccelni sem szabad?

– Szabad, csak nehogy megint nekiálljon éjszaka átkutatni az otthont, és összetörje magát.

– Beszéljen csak hozzá, kedveském – nézett Ritára a piros-zöld sálas –, ne is figyeljen a Mancira. Attól, hogy Bertalan nem beszél sokat, ugyanúgy jólesik neki, ha foglalkoznak vele.

– Értem – mondta Rita halkan.

A torkában gombóccal ismét Bertalanra pillantott, aki ezúttal visszanézett rá. A sálat kötögető néni tapintatosan elfordította a fejét, és beszélgetni kezdett a többiekkel, így Rita is lassan feloldódott.

– Jó napot, Bertalan! – köszönt. – Elnézést, hogy csak így magára török, talán nem emlékszik rám, de jó néhányszor találkoztunk, amikor még Ilonával éltek… Kislány voltam, a szomszédságukban laktam. Ilona segített nekem megtanulni olvasni, hogy szépen ki tudjam ejteni a szavakat.

– Ilona – suttogta Bertalan színtelen hangon, és az addig komoran egy távoli, megfoghatatlan pontba néző szemében felcsillant valami.

– Igen, Ilona – folytatta Rita fellelkesülve. – Mindig nagyon tiszteltem a… szakértelmét. Több barátomat tanította, és… igen nagy benyomást tett rájuk – fejezte be gyorsan a mondatot. – Hol is dolgozott, miután nyugdíjba vonult a Tömörkényből?

Csend. Rita már azt hitte, elrontott valamit, a nénik felé nézett, de ők nagyon jól tettették, hogy nem figyelnek.

– Ilona… Jön? Mikor ér ide?

– H-hova?

– Am…

– Amerikába? – segítette ki Rita, visszaemlékezve arra, amit Marika nénitől megtudott a Vámos-családról. – Amerikába szerettek volna menni mindketten, igaz? Maga ki is jutott, ott élt sokáig. Várta Ilonát, hogy megérkezzen?

Bertalan megint nem szólt. Szája résnyire nyitva volt, a kezeivel valamit babrálgatott: Rita csak ekkor vette észre, hogy a jegygyűrűje az. Ösztönösen odanyúlt a férfi kezéhez, és megszorította.

– Úgy volt, hogy Ilona maga után megy, ugye? Sokáig várta?

– Várni. Várni nagyon – motyogta Bertalan. – Nem vártam – folytatta –, tudtam… nem jön. Rossz voltam, ezért ő… csak nem jön.

– Miből gondolja, hogy rossz volt?

– Bercikét vártuk. Bercike nem jött, mi meg… voltunk… rosszak a másikhoz.

Szóval a fiuk halála rányomta a bélyegét a házasságukra, ezért Amerikában, miután hiába várta a feleségét, Bertalan úgy gondolta, már nem is fog megérkezni: elhagyta – értelmezte magában Rita a hallottakat.

– Voltak a feleségének rosszakarói? Vagy valaki, aki esetleg lebeszélhette a disszidálásról? És maga? Mikor jött vissza Magyarországra? Van valamilyen rokona, aki segített? – tette fel sorra a kérdéseket, és csak a végén kapcsolt, hogy talán kevésbé kihallgatásszerűen kellene beszélnie, mert némely néninek bizonyára nyomozókat megszégyenítő észjárása van, és még rájönnek, hogy nem is olyan ártatlan látogatás ez, mint amilyennek fel szeretné tüntetni. – Csak nemrég tudtam meg, hogy itt van, úgy aggódtam – próbált szépíteni a helyzeten.

Bertalant láthatólag nem nagyon izgatta a dolog, tovább simogatta a gyűrűjét. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, megszólalt:

– Tudja, mikor jön meg Ilona?

– Nem, nem tudom, sajnos. Illetve… biztos nagyon siet, szerintem hamarosan újra találkozhatnak.

Csak nem mondhatja el ennek a szerencsétlen öregembernek, hogy hiába vár a feleségére, aki meghalt, megölték. Máskülönben talán valóban Bertalan után ment volna Amerikába az új élet reményében.

– Nagyon szerette, igaz? – erőltetett mosolyt az arcára Rita, de legszívesebben sírt volna.

Bertalan szótlanul ült. Nézte, nézte Ritát, mintha akarna valamit, kérdezni vagy mondani, bevallani, meggyónni, de hang nem jött ki a torkán. Egy idő után Rita felállt, elbúcsúzott tőle, megsimogatta a hátát, a keze alatt érezte az összeroskadó életet, és megígérte, hogy eljön még.

A folyosón összefutott Ágota nővérrel, aki épp egy gyógyszerekkel megpakolt tálcával egyensúlyozott.

– Már megy is? – kérdezte. – Ne bátortalanítsa el, ha nehezen ért szót Bertalannal – tette le a tálcát egy kis asztalkára, Rita tüdejében pedig bennakadt a levegő, mert ez azt jelentette, hogy hosszabb beszélgetésre számíthat, ő viszont már csak haza akart jutni, és jól kisírni magát. – Az emberek gyakran félnek az Alzheimeres betegektől, mert nem tudják elképzelni, mi járhat a fejükben, és magát a betegséget sem ismerik. Pedig az utóbbi években egyre gyakoribbá vált.

– Nagyon sajnálom – bökte ki Rita, és közben égett a homloka, hisz a sajnálatával semmin sem segített. – Borzasztó, hogy ilyesmi megtörténhet.

– Az – bólogatott Ágota nővér. – De ne aggódjon, itt jó kezekben van Bertalan. Összejöveteleket is szoktunk szervezni az Alzheimereseknek és a hozzátartozóiknak, ahol szakemberek adnak tájékoztatást a betegségről. Alzheimer Café néven fut. Szeretettel várjuk, ha esetleg benézne.

– Mindenképp.

– Lesz tea meg sütemény – vágta rá az ápolónő, aki minden bizonnyal szükségesnek érezte a rendezvény mellett szóló további érvek felsorolását. – Elnézést – tűrte szőkésbarna hajtincseit a füle mögé –, csak annyira elszomorít, hogy egyesek úgy elzárkóznak a betegektől, mintha földönkívüliek lennének, és meg sem próbálják megérteni őket. Attól, hogy ők már sokszor nem emlékeznek a múltjukra, nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy kik voltak valójában. Szülők, nagyszülők, házastársak, barátok. Persze, a gondozásuk sem egyszerű, nem szabad elvárni senkitől, hogy erre áldozza az életét, de azért néhány kedves szó mindig belefér.

– Bertalan azért emlékszik a múltjára, nem?

– De, ő ott él. Azt nem tudná megmondani, hogy mit evett reggelire vagy milyen nap van, de a feleségével és a fiával hosszú órákat tölt az ő kis képzeletbeli világában. Idővel, sajnos, majd ezek az emlékek is elhalványulnak, az Alzheimer folyamatosan súlyosbodó betegség, nem lehet visszafordítani vagy meggyógyítani. Csoda, hogy ilyen idős korában még viszonylag jól van.

– És a mindennapi teendők? Azokkal hogy boldogul? Fel tud egyedül öltözni, például?

– Segítünk neki – szorította össze az ajkait Ágota nővér a rövid válasz után.

– Nem fair – suttogta Rita, inkább annak a láthatatlan erőnek, ami az életet irányítja, mint az ápolónőnek.

– Biztos vagyok benne, hogy Bertalan érezte a törődést, még ha ezt nem is tudta kifejezni.

– Igen, biztosan – indult meg Rita a földszintre vezető lépcsők felé, mert a mellkasában lévő fojtogatást nem lehetett tovább bírni.

– Sosem tudhatjuk, mi vár ránk idős korunkban, ki kell használnunk a rendelkezésünkre álló időt. A legjobbak közt is előfordul az Alzheimer. Képzelje, még Peter Falk is, aki Columbot játszotta… még Agatha Christie is… – mondta a nővér, majd hagyta, hogy Rita elmenjen.

Brian Asselin – I Will Remind You: https://www.youtube.com/watch?v=C4kXequ2Lls