2023. december 11., hétfő
A Petőfi-épület előtt

Egy hatkor kezdődő óra csak akkor lehet még fárasztóbb, ha az előadás végére besötétedik, nem beszélve arról, amikor már eleve napnyugtával kezdődik. Az őszi félév végén, a Petőfi-épület lezárása miatt, a termekből dohányozni igyekvő hallgatók most mind a kar csurig tömött főépületének bejáratában tobzódtak. Egyesek vagy a tömegiszonytól, vagy a kényelmetlenségtől vezérelve átballagtak a javarészt kibelezett Petőfi elé. A műtét még korántsem ért véget. 

Volt valami megnyugtató abban, hogy az épület üres sötétsége beárnyékolta az előtte lévő kis teret, ahol a hallgatók pöfékeltek. Egy árnyéknégyzet, amibe belépve eltűnik minden a közvilágítás fényei alól. Eltűnve könnyebben lehetett figyelni a szegedi éjszaka egybemosódó zajainak hümmögésére, és az, aki figyelmes volt, megpróbálhatta kihallani az éj különböző hangszereit. A négyes villamos a belváros irányába kígyózott, a nyirkos sínekre homokot szórtak a kisodródás megelőzése érdekében. Mintha az a homokszóró egyenesen az ember dobhártyájára ürítené teljes tartalmát. A Petőfi sugárúton autók jártak fel-alá, a távolból egy mentő szirénája követelt magának teret a hangkavalkádban, és mindez aláfestő zenét adott a hallgatók beszélgetéséhez.

A sötétben egy lány várakozott. Nem fázott, még csak most lépett ki a BTK épületéből, és nem volt annyira hideg, hogy ne lehetett volna legalább negyedórát, akár húsz percet kint várakozni. Zselyke órája tizenöt perccel ezelőtt ért véget. Várta Dávidot a megbeszélt helyen, vagyis a Petőfi előtt. Egyenesen szemben állt az épülettel, felnézett rá, de nem a szocialista építészet sötétben nyújtott szépsége vonzotta, hanem a tőle pár méterre cigarettázó, háromfős társaság szavait fürkészte. Ahogy a jó zenekedvelő keresi a hegedű hangját a szimfóniában, úgy hegyezte a füleit ő is. A trió főként a vizsgaidőszak okozta szorongásokról folytatott eszmecserét, elhangzott pár anekdota az előző szombatról, és összevetették, hogy hármójuk közül ki mennyire emlékszik az estére.

A fél nyolckor kitóduló hallgatódömpinggel együtt Dávid is elszabadult, majd a Petőfi előtt Zselykére talált. 

– Egyébként nem olyan vészes, csak a bejáratnál van egy kisebb tömegnyomor – mondta Dávid, miközben a lány felé közeledett.

 – Én megúsztam, tizenöt perccel előbb engedtek el – ezzel Zselyke rámosolygott Dávidra. 

– Amúgy jól áll neki a sötétség – nézett fel Dávid is az épületre –, így legalább nem látszik, mennyire kopott. 

– Igazad van. Bár annak is megvan a bája, ha valami kopott – tűnődött Zselyke.

– Na, most, kis idő elteltével mit gondolunk dékánunk reakciójáról? – váltott témát hirtelen Dávid. – Szerintem tud valamit. 

– Ebben biztos vagyok. Vagy legalábbis nálunk mindenképp többet tud. De én még mindig afelé hajlok, hogy Sárközyt inkább az zavarja, hogy már megint hulla van a háznál, mintsem az, hogy ki is az a hulla.

Ekkor az Egyetem utca felől Rita vágott át a Petőfi sötét előudvarán. Dávid megszólította. 

– Szia, Rita. 

A hivatalsegéd megijedt a sötétből érkező hangtól. 

– Óhh, helló! Egy egészen picit a frászt hoztátok rám. Be kellett jönnöm most este valamiért, és hullafáradt vagyok.

– Képzeld, Dávid szerint a dékánnak köze van Ilona halálához – közölte habozás nélkül Zselyke. 

– Erős feltételezés. Megkérdezhetem, mi a vád alapja? 

– Ma interjút készítettünk Sárközy dékánnal, és mikor Vámos Ilonáról kezdtük kérdezni, elég furcsán, mondhatni, gyanúsan reagált – indokolta Dávid a feltételezését. 

– Ki ne reagálna furcsán egy évtizedek óta eltűnt, aztán a falból hirtelen előkerülő nőre? Szerintem ebben nincs semmi különös – válaszolta Rita. 

– Te ezt nem érted. Sárközyt leverte a víz. És nem a szokásos „jaj, hullát találtunk a BTK-n” értelemben, hanem olyan istenigazából. És nemcsak az idegesség, hanem a düh is csillogott a szemeiben. 

– Arról se feledkezzünk meg, hogy a dékán szerint Ilona hírhedten kiállhatatlan volt. Lehet, csak egy régi, el nem rendezett viszály, vagy valami ilyesmi áll a háttérben – vágott közbe Zselyke, félbeszakítva Dávid szónoklatát. 

– Ezt én is hallottam – szólalt meg Rita. – Feri, tudjátok, a portás is ismerte, őt és az öccsét is tanította gimnáziumban, és állítólag egy igazi hárpia volt. 

– Látod, Dávid, szerintem vannak páran, akiknek végigfut a hátán a hideg, ha Vámos Ilonára gondolnak. Ha ezt vesszük alapul, akár Feri is vagy akár az öccse, vagy bármelyik ember, akihez valaha köze volt, lehetne a gyilkos – mondta Zselyke. 

– Jó, persze, túl keveset tudunk, de akkor is volt abban a tekintetben valami – motyogta Dávid. – Egyébként láttam még régebben egy filmet, amiben hasonló volt a sztori. Már nem emlékszem, mi volt a címe, csak annyi maradt meg, hogy hulla volt a falban. 

– Kőműves Kelemen után szabadon – humorizált Zselyke. – Elég gyakran előfordul a szituáció. 

– Ha már film, van kedvetek holnap moziba menni? – kérdezte Dávid a kis társaságot. 

– És mit néznénk? 

– Hát a Napóleont! Mi mást? Az év legmegosztóbb filmélménye. Aki látta, az vagy imádja vagy zsigerből utálja. Ennyire vegyes kritikákat film ritkán kap.

– Érdekes. Benne vagyok – mondta Zselyke. – Rita, te ráérsz holnap? 

– Persze, majd küldjétek mikor és merre. 

– Akkor holnap!

*

1986. március 26., szerda
Fáklya mozi

Feri idegesen dobolt a lábával a sötét moziteremben. Reményei szerint a Szerelem első vérig a végéhez közeledett, ő pedig készenlétben akart állni, hogy azonnal felpattanhasson, amint a főcím megkezdődik. „Unom, hogy távol van a jövő, unom a lassú tempót, unom a festett sávokat” – üvöltötte Czakó Ildikó a vásznon. 

– Unom a filmet... – mormogta az orra alatt Feri, mire Tóni diszkréten belerúgott.

Megadóan felsóhajtott, és egy mártír öntudatával ülte végig a maradék, mint legnagyobb elszörnyedésére kiderült, fél órát. 

Mikor végre kiléptek a Fáklya kapuján, már esteledett, az épület keskeny ablakain csillogott a lemenő nap fénye. Tóni épp azt magyarázta Ferinek, hogy nem is volt ez olyan rossz film, de belezavarodott saját érvelésébe, és végül be kellett ismernie, hogy csak azért védi ennyire, mert ő választotta. 

– „Nem akarok felnőni!” – üvöltötte bátyja fülébe.

– Senki nem beszél így – nyögött fel erre Feri – De legalább ez az Ágota nem nézett ki rosszul.

Tóni megvonta a vállát, neki nem volt az esete. A Móra Ferenc Múzeum felé indultak, ahol a két főszereplő enyelgett a film elején, amikor még volt rá remény, hogy esetleg szólni is fog valamiről ez az egész. Leültek a lépcsőre, és a tavat nézték. Tóni szerette ezeket az estéket. Kisétálni a múzeumhoz vagy a Tisza-partra, nekidőlni a kőoroszlánoknak a lépcsőnél, nézni a vizet. Csak hagyni csapongani a gondolatait.

– Feltűnt, hogy a nagyanyjának valami teljesen világvégi tájszólása volt? Képtelenek voltak találni valakit, aki ö-zve beszél? Azért vagyunk egy páran.

Vagyunk. Tóni észbe kapott, és összerezzent, ahogy kimondta ezt. Már jó ideje nem használta a tájszólását, még Ferivel sem. A bátyja könnyebben vette a dolgot, pedig annak idején ő is elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul az ö-zéstől. De az idő múlása magával vitte Vámos Ilona megfélemlítő haragját, és Feri most már hagyta, hogy néha ki-kibukjon belőle az anyanyelvjárása, árapályként jött és ment, az indulataival együtt. De Tóni sosem botlott meg, tökéletes elszántsággal és kitartással kerülte az ö-zést. Egy adott ponton megfordult a fejében, hogy soha nem használ „veszélyes” szavakat, vagy egész egyszerűen megnémul. Aztán mégis sikerült, kiirtotta magából a műveletlenséget, az elmaradottságot, a fegyelmezetlenséget, a nyelvet, amin semmilyen tudomány nem tudomány, és semmilyen gondolat nem gondolat igazán. Belépett azoknak a világába, akik mondhatnak valamit a dolgokról, mert megvan hozzá a nyelvük, akik, ha beszélnek, a világ arra figyel, amit mondanak, nem pedig arra, ahogyan. Azonban innentől kezdve nem létezhetett: „vagyunk”. A szülei, a nagyszülei, a régi ismerősei mind „ők” lettek.

Feri észre sem vette ezt a kis nyelvbotlást, teljes természetességgel kezdett felháborodott eszmefuttatásba a rendezőkről, akik nem tudnak semmit sem, meg a filmek minőségéről. 

– Ha legalább megmagyarázták volna valamivel a tájszólását, de így mindenki azt hiheti, hogy ez a természetes! Minden egyes Szeged-környéki, aki megnézi ezt a filmet, foroghat a sírjában, persze, miután meghalt. Mindenkinek volt egy ilyen nagyanyja, mindenkinek. És hogyan beszéltek? Ö-zve. Ö-zve – nyomta meg a szót, és hevesen gesztikulált. – Ahogyan a mi mamánk is odahaza – tette hozzá. 

–  Szépen beszélt, máig hallom – jegyezte meg Tóni halkan. 

Feri nem szólt többet, csak jelentőségteljes pillantást vetett Tónira. Most a csend vitte tovább a beszélgetés fonalát, mint már annyiszor, mikor a családjukra terelődött a szó. Tóni szerette, amikor együtt hallgattak erről a témáról. Hiszen nem is lett volna joguk mások szavaival beszélni ilyesmiről. Ha már beszélnek róla, azt valahogy igazul tegyék, legyen benne valami belőlük, a szüleikből, a nagyszüleikből. Az évek során visszanyelt szavak ott gyűltek a torkában, hiába igyekezett hamisan kiejtettekkel pótolni őket, ezekben a pillanatokban mindennél jobban kikívánkoztak belőle. Tudta, hogy egy nap túl fognak csordulni, és kitörnek, visszakövetelve helyüket a hamis szavaktól.

*

Szerelem első vérig
Délmagyarország, 1986. március 27.

Színes magyar film. Horváth Péter novellájából írta és rendezte: Horváth Péter és Dobray György. Fényképezte: Andor Tamás. Zene: Dés László. Főbb szereplők: Bery Ari, Szilágyi Mariann, Galambos Erzsi, Újlaki Dénes, Jászai Jolán.

Egy réges-régi megállapítás szerint voltaképpen minden íróember mindig önmagát írja. S ha minden külön esztétizálás helyett kissé szemügyre vesszük ezt a kitételt, látnunk kell, hogy van is ebben valami. Hiszen a külvilág annyira csakis az író személyiségének mindenkori szűrőjén átvetítve ábrázolható, hogy a személyes élmények, reflexió, emlékképek azok az örök nagy támfák, amelyek a fölmutatott világkép-szelet szilárdságát és eredeti formáját biztosítják. Viszont, nem kizárólagosan, csak igen fontos kritériumként.

Fenti röpke meditációnak az égvilágon semmi más célja, mint kontrasztként előrevetíteni a tényt: miért rossz egy film, ha kizárólag a fő-fő alkotó ifjúkori élményeire — és a világon semmi másra — alapozódik.

Mert a Szerelem első vérig, annak dacára, hogy a társszerző most is a három évvel ezelőtti Vérszerződést Horváth Péterrel tető alá hozó Dobray György, elsősorban és mindenekelőtt Horváth Péter-film. Így már az sem véletlen — és ez csak látszólag lényegtelen —, hogy a művet jelentős mértékben szegedi helyszíneken forgatták, híddal, Tiszával, dómmal. Mindez még hagyján, de ugyanígy és ugyanezért tűnik föl egy iparművészeti („iparos”) szakközépiskolai osztály és egy kollégium is. Adalék: Horváth Péter a Tömörkénybe járt. A kollégium helyszíne egyébként a filmben (szegedieknek morbid a dolog) az újszegedi vakok intézete. Mindez csak azért faramuci így, mert dramaturgiailag semmiféle jelentősége nincs, sőt, a néző elmélázhat, ugyan mitől tud olyan jól szaxofonozni egy ily tanulmányokat végző főhős, de ha már a zenélésnél járunk, a filmbéli Flyers-együttes, tanúsíthatom, valóban létezett, Horváth Péter, azaz Hápé, ahogyan mindnyájan hívtuk, játszott benne. És itt már különösen megszaporodnak a faramuciságok.

A zenekar-alapítás őrülete, a felnőtt világgal szembeni lázadás mítosza — a hatvanas évek. Akárcsak az a személyes élményvilág, amely (el)uralja Horváth Péter filmjét. Hogy a hatvanas évek, némiképp tipizálva, még egy tinédzsernek sem csak ez volt, most ne is feszegessük. Mert a film, ezer dolog bizonyítja, a mában, a nyolcvanas években játszódik. Viszont a hatvanas években féltünk például attól, hogy teherbe ejtjük a lányokat, akik időnként úgy is jártak. A hatvanas években volt a „menőség” fő követelménye a príma zenekari szerelés, és akkor bulizott élő zenére az ifjúság. (Noha hajón, mindezt maszek módon előteremtve, a legritkább esetben. Úszóház, az volt — ott járt Hápé is.)

Talán az eddigiekből már látható: egy, a lendületes első percek után és néhány szellemes jelenet között mindinkább zavaros, egyre „szűkülő”, periférizálódó, közhelyeskedő cselekménnyel teli film van előttünk, ahol egyre nőnek nemcsak a zavarok, de a megmosolyogtató ábrázolási képtelenségek is. Szegeden feltehetően fölöttébb kevés nagymama beszél és beszélt valaha is nyílt á-zó dunántúli nyelvjárásban, egy abortuszra érkező kislánynak, ha már egyszer fölfektették abba az iszonyú kengyelbe, utóbb aligha marad meg a gyereke, az enyhén szadisztikus kollégiumi nevelőtanár a lágy estéli snittben nemigen lehet pár perc múlva joviális idős úr. További felsorolás helyett: a felnőni nem akaró, a hazugságok ellen lázadó kamasznak (akinek itt mellékesen szinte senki sem hazudik) szerelmi konfliktusai közben azt kéne illusztrálnia, az ajánlószöveg szerint, hogy „nem tanítottuk meg őket, hogyan is kell szeretni.” Ehelyett a közepes, fiatal hősökkel operáló típusvígjáték és a modernkedő ifjúsági szerelmi históriák sajátos mixtúráját kapjuk. Ilyesféle bölcsességekkel (ebből sincs sok): „nem igaz, hogy rossz korba születtünk”, mondja az egyik felnőtt (?), majd kifejti, hogy minden kor rossz, mert mi tesszük azzá, „mert ilyen picik vagyunk”. Hogy mi vagy ki a pici, ne vitassuk. Mindenesetre Horváth Péter abszolút jelen van a filmben. És nemcsak mint szerző. Az egyik szereplő a rá kísértetiesen hasonlító Epres Attila (játszott a Vérszerződésben is), sőt egy rövidke jelenetben ő maga is föltűnik az operaénekesnő lakására érkező melósok között. Tán azért, hogy majd elmondja nekik, mit is értett Petőfi azon a során, amely arról szól, aki mást nem, csak saját fájdalmát és örömét dalolja el. 

Domonkos László

Demjén Ferenc – Szerelem első vérig: https://www.youtube.com/watch?v=eh832P5j_4Y