Juhász Gyula emlékére. Vers- és prózamondó verseny Szegeden
Délmagyarország, 1983. október 12., szerda

A Hazafias Népfront Szeged városi közművelődési bizottsága – a városi tanács vb művelődésügyi osztályának, az SZMT kulturális osztályának, a KISZ városi Bizottságának, a Délmagyarország Szerkesztőségének, a Somogyi-könyvtárnak és a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat kirendeltségének támogatásával — nagy költőnk, Juhász Gyula születésének centenáriuma alkalmából vers- és prózamondó versenyt hirdet középiskolásoknak, szakmunkástanulóknak és 35 év alatti dolgozó fiataloknak. 

A versenyzőknek két művet (verset, prózai alkotást – novellát, tárcát, esszét stb.) kell bemutatniuk: egyet Juhász Gyula művei közül, egyet pedig szegedi írókortársaitól. A kiírás javasolja, hogy a résztvevők böngésszék a korabeli szegedi újságokat, kiadványokat, mert a zsűri külön is értékeli majd a kevésbé ismert vagy elfeledett alkotások népszerűsítését.

Jelentkezni 1983. november elsejéig lehet a középiskolákban és szakmunkásképző intézetekben az e feladattal megbízott tanároknál: az üzemekben és intézményeknél a szakszervezeti bizottságok és a KISZ-bizottságok kultúrfelelőseinél. A verseny négy elődöntőből és városi döntőből áll. Az elődöntőket november 10. és 30. között rendezik meg. A Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskolában a Radnóti, a Ságvári, a Tömörkény és a Széchenyi gimnázium tanulói mérik össze felkészültségüket; a Bebrits Lajos szakközépiskolában a fent nem említett szakközépiskolák tanulói; a 624-es Ipari Szakmunkásképző Intézetben a szakmunkástanulók; az újszegedi November 7. Művelődési Házban pedig a dolgozó fiatalok versengenek. Egy-egy elődöntőből öt-öt versenyző jut tovább a városi döntőbe, melyet december első felében a Bartók Béla Művelődési Központban rendeznek. Az első helyezett elnyeri a Hazafias Népfront városi Bizottságának kétezer forintos könyvutalványát, a második díj a városi tanács vb művelődésügyi osztályának 1300 forintos könyvutalványa, a harmadik a Délmagyarország Szerkesztőségének 1000 forintos könyvutalványa.

*

1983. október 13., csütörtök
Tömörkény Gimnázium

– Láttátok? Kétezer forint! – robogott be az egyik fiú a terembe, elsős gimnazista létére a gyermeki lelkesedés csak úgy áradt belőle, de társainak sem kellett magyaráznia, mire gondol. Egy kisebb csoport már így is a Délmagyarország egy szétterített példánya körül tolongott, hasonló lelkesedéssel töltve meg az izgalomtól vibráló levegőt.

– Mennyi csodás könyv! – örvendezett egy fonatos lány, szeme előtt szinte felsorakoztak a kötetek, amik a szobájában egymásra pakolva a plafont súrolnák.

– Én tuti nem könyvet vennék belőle, hanem édességet – jegyezte meg hátulról egy fiú, mire a mellette ülő társa fejen vágta.

– Ezt könyvutalványban kapod, te bolond, nem költheted másra.

– Akkor meg sem éri…

– Egy teljes könyvtárt löhetne építeni belőle! – csatlakozott Tóni is. Az ő elméjében indiánregények lepték el a kis lakásukat, és bele sem gondolt, hogy Feri esetleg szívrohamot kapna, ha hirtelen helyet kéne teremteniük akár több, mint ötven regénynek.

– Ti akartok jelentkezni?

Az osztály egy részén lelkes igenlés hullámzott végig, míg a kevésbé vállalkozó szelleműek kíváncsian figyelték a lassan kialakuló versengést, és azt, ahogy egyesek már le is foglalták a kedvenc verseiket, hogy ők bizonyosan azzal indulhassanak majd. Tóni gondolatai is ekörül forogtak, ha nem is ismert túl sok verset, amit magabiztosan szavalna, nem érezte magát gondban, hiszen majd megkérdezi Ferit. A bátyja úgyis sokat olvasott, biztos tud valami jót, amivel megnyerheti maguknak a kétezer forintos fődíjat. El is döntötte, megengedi neki, hogy a felét ő költse el azokra a krimikre, amiket annyira szeret. Na jó, inkább a negyedét.

A fiatalok lelkesedését hamar ismerős és határozott léptek zaja törte meg, és az osztály egy emberként mozdult, hogy minél hamarabb a helyükre jussanak, a Délmagyar pedig susogva tűnt el az egyik pad alatt. Pont abban a pillanatban, amikor Vámos Ilona egyenes testtartással és szokásos kemény tekintetével belépett az osztályterembe.

– Jó reggelt kívánok!

– Jó reggelt kívánok – köszönt vissza az osztály, majd olyan csönd telepedett rájuk, hogy a teremben tisztán visszhangzott, amint a tanárnő kihúzta a nyikorgó széket, és leült. A napló lapjainak susogásától sokak gyomrában ideges görcs keletkezett. Végül a tanárnő a perceknek tűnő csönd után újra megszólalt, a szemüvege fölül nézve a diákokra. – A mai felelés elmarad, ugyanis a meghirdetett vers- és prózamondó versenyről kell beszélnünk, amiről bizonyára sokan hallottak már.

Néhány kevésbé felkészült diákból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, de Vámos Ilona úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Szigorú tekintete végigjárt az osztályon, fejben már meg is jegyezve, hogy kiket akar bizonyosan indítani a versenyen. Őt kevésbé érdekelte a jutalom, inkább az, hogy jó eredményeket szerezzenek a diákjai, és ezzel magukat is tudják fejleszteni a minden bizonnyal nehéz versenymezőnyben. Meg hogy dicsőséget hozzanak a Tömörkénynek. És személy szerint neki.

– Én lettem kinevezve iskolánkban az ezért felelős tanárnak, így nálam tudnak jelentkezni. A szünet alatti rohangálások elkerülése végett pedig most ezt le is tudnánk. Jelentkezzenek, akik szeretnének indulni.

Sokan egyből felrakták a kezüket, majd még páran, kissé bizonytalanul, csatlakoztak hozzájuk. Tudták, hogy nagyon sokan fognak részt venni a versenyen, valószínűleg nehéz lesz továbbjutni a fordulókon, de a nyeremények ígérete biztatóan lebegett a szemük előtt. Tóni ujjai is remegtek, de azért kihúzott háttal jelentkezett, hátha akkor a tanárnő nem látja rajta, valójában mennyire izgul. Feri biztosan nagyon büszke lesz rá.

– Bodó Jolán, maga miért nem jelentkezik? – pillantott Vámos Ilona a fiú padtársára, azonban a lány a neve hallatára megdermedt, és mintha még jobban próbált volna eltűnni a székében.

– Én... Én nem igazán szerettem volna indulni, tanárnő... – csuklott el Jolán hangja, és az arcát ellepte a pír. Közismert volt, hogy nagyon szépen tudott szavalni, de legalább ugyanannyira volt lámpalázas, ha hallgatóság elé kellett állnia.

– Maga? Badarság. Beírom, és kezdjen gondolkodni egy művön, amivel indulni fog.

Jolán némán bólintott. Tóni vigasztalóan súgott volna neki valamit, de ekkor a tanárnő tekintete rá és a felnyújtott kezére irányult.

– Czeglédi Antal – a fiú nyelt egyet, már a nő hangsúlyából lehetett érezni, hogy valami baj van. Tóni szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy Vámos Ilona szemöldöke egyre jobban ráncba gyűlt. – Maga mégis mit csinál?

– Én is szörötnék mönni a vörsönyre – páran halkan kacagni kezdtek, a tanárnő tekintete pedig egyre borúsabban égette a fiút. Vámos Ilona már figyelmeztette, hogy nem fogja eltűrni a tájszólását, azonban Tóni hiába igyekezett odafigyelni, idegességében mindig visszacsúszott az ö-zésbe. Vámos Ilona tanárnő mellett pedig könnyen ideges lett az ember.

– Nem, maga bizonyosan nem – Tónit mintha hideg vízzel öntötték volna le. – Ha maga megjelenik egy versmondó versenyen így beszélve, nem csak magára hoz szégyent, de az egész iskolára. Czeglédi Antal, azt hittem, a bátyja legalább ver magába valami kis értelmet, de úgy látszik, erre ugyanúgy képtelen volt, mint megtanulni rendesen beszélni. Tudja, elegem van abból, hogy maguk idejönnek egy gimnáziumba, miközben beszélni sem tudnak! Ha rajtam múlna, maga meg a bátyja is repült volna innen már régen, és mehettek volna vissza a földekre, hogy ott kedvükre makogjanak.

Tóni érezte, ahogy az arca egyre jobban felforrósodik a szégyentől, de felszegett fejjel tűrte, ahogy a tanárnő egyre erősödő hangnemben folytatta az alázását az egész osztály előtt. Nem ez volt az első alkalom, hogy Vámos Ilona a beszédét támadta, azt a nyelvjárást, amin még az édesanyja szólt hozzá, amíg szólhatott, de az első eset volt, hogy Ferit is felemlegette. A fiú tudta, hogy a bátyjának és a tanárnőnek sem volt békés a kapcsolata, de azt, hogy nyíltan szidja, nehezen tudta eltűrni.

– Tanárnő, kérem, a bátyám mögérdemölte, hogy…

– Mit mondtam, Czeglédi? Még egy ilyen, és mehet az órámról! És ne sírjon itt nekem, nem alsótagozatban vagyunk!

Tóni észre sem vette, hogy a könnyek lecsordultak az arcán, hiába próbálta őket visszatartani. Halk suttogás és kuncogás hullámzott végig az osztályon, ahogy mindenki a némán szemét törölgető fiú felé fordult. Most Tónin volt a sor, hogy el akarjon süllyedni az asztal alá. A sértettség és az igazságtalanság forró könnyei égették a szemét. Vámos Ilona mérgesen nézte a terem elejéből, míg kegyesen tovább nem siklott a következő, figyelemre érdemesebb diákra. Valaki nyújtott Tóninak egy zsebkendőt, de szinte fel sem fogta.

Aznap Feri, a munkából hazaérve, a konyhában talált rá az öccsére, ahogy egy széttépett Délmagyar mellett ül a kövön, és a felhúzott térdébe temetett arccal sír.