2023. december 9., szombat
Rita és Zsolt lakása

Párás az üveg, hideg lehet kint – gondolta Rita, miközben a reggeli kávéját kavargatta, és álmos szemekkel pislogott az ablakon túl elterülő Szent György térre. Alig lézengtek néhányan az utcán. Legszívesebben ő is visszabújt volna a takarók alá, de már órák óta csak forgolódott. Zsolt egész nap szolgálatban lesz, a macskák még az igazak álmát alusszák a sarokban, őt meg szétzilálják a gondolatai.

Bercike már hatvanöt éves lenne… De most már örök gyerek marad, Vámos Ilona kicsi fia, a tanárnőé, aki akármilyen utálatos is volt Feri szerint, a családját csak szerette. Vajon valahol újra egymásra találtak? Fent, az égben, a felhők közt. Szipogva törölt le egy könnycseppet az arcáról. A fenébe, karácsony közeledtével mindig olyan érzelmes lesz. Hogy várná az ő csöppsége az ünnepeket, ha megszülethetett volna. Együtt díszítenék a karácsonyfát, és annyi mézeskalácsot sütnének, amennyi beléjük sem fér, Zsolt pedig nagyokat nevetne, mert… Nagy csörömpöléssel ért földet a bögre, de Rita csak percekkel később fogta fel, mi történt. Hiszen akkor még Endre felesége volt, a közös gyereküket várták, minden tökéletes volt, mígnem egy nap vértócsával maga alatt ébredt, és hirtelen ködössé és elhagyatottá vált az élete. Zsolttal pedig már nem lehet gyerekük.

Na, de ebből elég – kapta fel az elejtett bögrét, ami szerencsére, nem tört el, csak a kávé hagyott barna foltot a szőnyegen. Nagy hévvel elmosogatta, közben cifrábbnál cifrább jelzőkkel illette a BTK épületeit, amelyek mintha ontanák magukból a halottakat. Hát miféle elátkozott kastéllyá vált az a kedves kis hely? Igaz, a Petőfi sohasem volt túl szívmelengető, de most, a felújítás és a csontváz miatt, az egésznek a környékére kiült a zúzmarás rettegés. Tegnap is, mielőtt Dávid és Zselyke leállították volna a kérdéseikkel, majdnem megállt a szíve, amikor egy furcsa, hályogos szemű takarítóval akadt össze munka közben. Nem szólt semmit, csak biccentett, majd kopott felmosóvödrével beleveszett a félhomályba. Sosem látta előtte, nem tudott róla, hogy új dolgozót vettek volna fel. De nem is látszott újnak, semmilyen értelemben. Olyan érzése támadt, mintha ez az alak egyidős lenne az épülettel…

Megborzongott az emlékektől, de eltökélte, hogy a kezébe veszi az irányítást. Szonja, aki annyi bűnügyet felderített, amíg az egyetemen dolgozott, ezt tenné. Biztos lenne valami jó ötlete, hogy milyen nyomon kellene elindulni, hogyan lehetne minél többet megtudni Vámos Ilona életéről, és így lefülelni a tettest. A tanárnő halott, Bercike halott, a barátaikról, rokonaikról nem tudni semmit – sorolta magában, amíg elővette a konyhaszekrényből a macskák eledelét. Feri szerint egy boszorkány volt, akitől jobban tartottak a diákok, mint a patás ördögtől. Megkeserítette az ő és az öccse életét, amikor a Tömörkénybe jártak. Rita kiszórta a száraztápot, és mire Dáriusz ráérősen nyújtózkodva a tálkához ért, felvillant benne a felismerés: de hiszen ő is a Tömörkényben tanult, és bár Vámos Ilonát nem ismerte, lehettek olyan tanárai, akiknek a munkatársa volt. Ott van mindjárt Marika néni, a kedves, öreg biológia-tanárnő, aki a katedrát otthagyva azzal tölti nyugdíjas éveit, hogy élő- és művirágokból készített koszorúkat, díszeket árul a Mars téri piacon. Tőle vette az adventi koszorújukat is.

Képtelen volt visszafogni magát, minden porcikája bizsergett az izgalomtól: talán mégis igazságot szolgáltathat a szerencsétlen Vámos-családnak. Zsolt, persze, feltenné a kérdést, miért gondolja, hogy ez az ő dolga, de Zsolt most dolgozik, és a végén, amikor kiderül, hogy érdemben hozzá tudott járulni a nyomozáshoz, biztosan büszke lesz rá. Ezzel a lelkesedéssel szállt fel a villamosra, és siklott át a kissé kopár, de karácsonyi fényektől csillogó városon, míg ott nem találta magát a kendőbe bugyolált, vásárlókkal beszélgető Marika néni előtt.

*

2023. december 9., szombat
Mars téri piac

Rita először úgy csinált, mintha a piros bogyókkal és rénszarvasfejekkel díszített girlandokat nézegetné. Meglehetősen sokáig kellett ezt tennie, mert a nénik sehogy sem akarták abbahagyni a beszélgetést. Pedig a tanárnő most nem a zuzmókról meg a mohákról magyarázott…

– Ritácska – hangzott a hirtelen köszöntés, mire Rita összerezzent.

– Marika néni – hebegte, és a sapkája igazgatásával próbálta lefoglalni remegő kezeit.

Mindig meglepte az a közvetlenség, amivel a tanárnő mutogatta a portékáit, de hát már a gimnáziumban is ilyen volt: gyerekeimnek szólította a diákjait, és elvárta, hogy őt Marika néninek nevezzék, azaz szöges ellentéte volt a többi tanárnak. Ezért szerették annyira.

– Mikulásvirágot? – tolt elé egy cserepet. – Nagyon szépek lettek idén. Néha azon gondolkodom, kertésznek kellett volna mennem. No, de akkor ki verte volna a fejetekbe a sok okosságot – nevetett.

– Ha már a régi időket tetszik említeni – kezdett bele Rita, izzadó tenyerét a nadrágjába törölve –, a minap szembejött velem egy cikk Vámos Bertalan haláláról. Ő nem annak a Vámos Ilonának a fia, aki a Tömörkényben tanított, és akiről annyi városi legenda terjengett a tanulók közt?

– Édes Istenem, a Bercike – csapta össze a tenyerét Marika néni. – Micsoda tragédia volt! Szegény Ilona sosem heverte ki igazán, ráadásul a férjével is megromlott a kapcsolatuk miatta. Én még csak kezdő tanár voltam akkor, de azt rebesgették, hogy a baleset után Ilona teljesen megváltozott, az a semmirekellő Bertalan meg ahelyett, hogy a támasza lett volna, a munkába menekült. 

– Bertalan a férje?

– Igen. Nem volt túl éles eszű fickó, ’89-ben kiment Amerikába, de azt mondják, nem volt jó sora ott. Öregségére aztán hazajött pár éve. Ilona szintén eltűnt, de ha engem kérdezel, kötve hiszem, hogy a férje után ment, mondjanak bármit a népek. Magának való fráter volt az, nem érdemelte meg az asszonyt. No, de én igazán nem akarok beleavatkozni más dolgába – szabadkozott Marika, talán Rita elképedt tekintetét látva –, csak hát, tudja, drágám, hall itt ezt-azt az ember – mutatott körbe a zsúfolt piacon.

– Szóval Bertalan még él?

– Él, ha nem is virul. A Szegedi Ősz Idősotthon lakója. A múltkor volt itt a Gizike, akinek a sógora most költözött be, na, az mesélte, hogy alig tudott szót érteni egy majdnem százéves bácsikával, aki mintha valami álomvilágban járt volna. No, már most én kiderítettem…

– Nagyon köszönöm, Marika néni – szakította félbe Rita, a kezét szorongatva. Pirospozsgás arcába mosolygott, mert egyszerre teljesen egyértelmű lett számára, mit tegyen. – Most rohannom kell, de mindenképp jövök még karácsony előtt, India szétrágta a süni alakú díszt, amiből a búzának kellett volna kikelnie az ünnepre, úgyhogy kell majd másik – hadarta, és már ott sem volt, meg sem hallotta a régi biológia-tanárnő méltatlankodó dünnyögését.

Gyorsan megnézte a Google Térképen, merre találja a Szegedi Ősz Idősotthont, majd, míg odafelé utazott, jókat kuncogott a minden lében kanál Marika buzgóságán. Többet kellene járnia a piacra, elvégre sosem árt, ha van egy beépített emberük. Ha a néni egyszer ráun a kertészkedésre, nyomozónak kellene elmennie.

Street sound: https://www.youtube.com/watch?v=vhZygQn46Ik