“Tout en noir.” Kontextustól függően sokféleképpen lehet ezt a három szót értelmezni, de a két és fél évtizedes francia divatlap őszi címlapján egyértelműen arra utal a kifejezés, amikor az ember tetőtől talpig feketébe öltözik. Érdy Ibolya, mielőtt az év utolsó vizsgája után hazament volna a téli szünetre, rendet rakott az asztalán és a fiókokban. Mint mindig, most is kezébe vette a 90-es évekbeli magazint, ami egy életre meghatározta öltözködési stílusát, és lapozgatni kezdte. Sohasem dicsekedett vele, de a 25. oldalon szereplő fiatal hölgy kabátja neki is megvan, a mai napig hordja, igaz, nem minden nap, de ma pont igen. Az ajtó mellett díszeleg egy vállfán, szinte ugyanolyan szép, mint új korában. Visszaemlékezett, milyen sokan megdicsérték, amikor hazahozta Franciaországból, és egy pillanatra elképzelte, hogy újra harmincéves. Ő. Nem a kabát. Egy pillanatra, de nem tovább, mert valaki kopogtatott, valaki, akinek a kopogását nem ismerte fel. Ilyenkor jobban szereti, ha ő nyit ajtót, ahelyett, hogy behívná az irodájába az idegent.

    – Jó napot – köszönt Szonja. –  Nem zavarok?

    – Nem – válaszolta Ibolya, pedig szívesebben megmondta volna az igazat. – Jöjjön nyugodtan, épp pakoltam – az asztalára mutatott, amin, mint ahogy mindketten azonnal észrevették, ott maradt a magazin, a 25-26. oldalán kinyitva.

    – Oh, igen, az év végi pakolás, ismerős. Nekem még van itt egy hetem, addig háromszor rendet kéne raknom, úgyhogy egyelőre tűröm a kupit. – Szonja igyekezett a lehető legjobb fej lenni, ami most, küldetés-üzemmódban kicsit sem esett nehezére. – Leülhetek? Egy kis segítségre lenne szükségem, már ha tényleg nem zavarom, mert most nem valami adminisztrációs ügyben keresem.

    – Ha nem zavarja, hogy rendetlenség van. – Ibolya az asztal felé indult, hogy eltegye a magazint, de Szonja megelőzte.

    – Ez franciául van? Nem mostaninak tűnik.

    – Nem is mai. 1994. ősz. – Szonja némi sznobizmust vélt felfedezni a tanárnő hangjában. Ismerős volt neki a kabát, de mielőtt eszébe jutott volna, hogy honnan, Ibolya becsukta a magazint, és a fiókba tette. – Lyon-ban vásároltam, még fiatalkoromban, ereklyeként őrzöm.

    – Pont mondani akartam, hogy biztosan egy vagyont ér.

    – Az lehet, de nem eladó.

Érdy Ibolya elmosolyodott: szökőévente egyszer van ilyen, jól haladt a küldetés.

    – Hát, egy biztos: ezek a franciák mindig tudták, hogyan kell felöltözni. Én nem voltam még, de az biztos, hogy egy vagyont el tudnék költeni ott, persze, nem az itteni, hanem a kinti adminisztrátori fizetésemből – Szonja, kissé kínosan, elnevette magát. – Talán majd legközelebb. Nem szeretném húzni az idejét, csak egy kicsit kényes téma ez nekem, és nem is tudom, hogy kezdjek bele.

    – Nyugodjon meg, senki nem hallgatózik. A Kádár-kori mikrofonok, elvileg, csak legendák. Segítek, ha tudok. 

    – Emlékszik arra a négy szürke öltönyös férfira tegnapról? A bejáratnál köszönt rájuk, amíg én Ferivel beszélgettem.

    – Igen, de csak Minyont… a többieket látásból, vagy névről ismerem. Nyelvészek, a konferenciára jöttek.

    Minyon, na, igen. Jó úton haladtak, de csak most jött a nehezebb része: Szonjának el kellett kezdenie hazudozni.

    – Értem. Szóval az a helyzet, hogy amikor az ebédemet mentem megmelegíteni, pont a folyosón mászkáltak, ők négyen, és láttam, hogy az egyikük, még jó messziről, és alig észrevehetően, de rám mutatott, aztán valamit beszéltek rólam, és amikor elmentem mellettük, rám köszöntek, és jó étvágyat kívántak, ketten magyarul, franciául, meg németül. Teljesen zavarba jöttem, alig tudtam megköszönni, és a konferencia végéig nem is jöttem ki az irodából, nehogy újra összefussunk. – Szonja meglepődött magán, hogy még elpirulnia is sikerült, de talán csak azért, mert nem szokása hazudni, és szégyellte magát.

    – Szóval jól megnézték magát…

    – Mondhatni. De az egyikük egyébként meglepően ismerős volt, nincs köztük olyan, aki itt dolgozik? Csak azért kérdem, mert lehet, hogy ismerjük egymást, és félreértettem a helyzetet. Vagy nem tudom. Lehet, hogy hülyeség az egész, és csak az idejét rabolom ezzel, de egy kicsit nyugtalanít, hogy nem tudom hova tenni ezt a helyzetet…

    – Ketten is itt dolgoznak, de az egyikük csak két évre jött Bécsből, valamit kutatni. A másik, idősebb férfi pedig az itteni francia lektor már elég régóta. Valamennyire még ismerjük is egymást. Szereti élvezni a szép, fiatal nők látványát, az biztos. – Mesélt volna többet róla, meg magáról, de Érdy Ibolya tekintélye minden felett áll, ez most sem lehetett másképp. – Sajnálom, ami magával történt, hogyan segíthetek?

    – Megmondaná, mi a lektor úr neve? Akkor talán ki tudnám deríteni, ismerhetem-e valahonnan, és könnyebben tudnám értelmezni a tegnapit. Tudom, hogy túlreagálom, csak nem szeretném, hogy legyen még valami ehhez hasonló, esetleg félreértett, kényelmetlen helyzetem vele.

    – Benjamin Bouchet – Ibolya leírta egy lapra Minyon teljes nevét, és eldöntötte, többet akkor sem árul el róla, ha harapófogóval próbálja belőle Szonja kihúzni.

    – És még valami… Megkérhetem, hogy ez az egész maradjon a kettőnk titka? Tényleg elég kellemetlen nekem ez az egész.

    – Természetesen. Vigyázzon a férfiakkal – mondta Ibolya kissé gúnyosan.

    – Köszönöm. És ha idén már nem találkoznánk, kellemes ünnepeket, boldog új évet kívánok.

    – Magának is.

    – Viszlát – Szonja félig őszinte mosollyal a kijárat felé indult, és rájött: a kabát a vállfán, a kabát a magazinban… – Ez a kabát egyébként… Nagyon szép. Sokszor eszembe jutott már, örülök, hogy végre el is mondhattam. Még egyszer köszönöm, hogy segített. Viszontlátásra.

    Nem tudta, mikor volt utoljára ennyire izgatott, mintha három presszót húzott volna le, mintha hosszú idő után most lenne csak életben. Neki ezt kéne csinálnia, jegyezte meg magában, és eljátszott a gondolattal, ahogy a CIA-nek nyomoz, az amerikai adófizetők pénzéből, tízszer vagy hússzor ennyi pénzért. Ha hazaér, megnéznek majd néhány részt a Mentalistából.

Andrea naplója 

1993. október 10.

– Jó napot, Fanni! – kiáltott kissé izgatottan Szonja, miközben a még nem nagyon hosszú sorban állt.

– Jó napot kívánok, Szonja, hogy van?

– Köszönöm, jól... nos...

– Szóval sikerült? Tudja, hogy ki az a tanár?

– Pillanat…

Leültek. A Radnóti kávézó közepesen volt tele . Már javában díszítették a helyiséget, készítették a Szentünnepre. A hátsó bejárat felett – ami a Göncz Árpád sétányra nyílik – két fiatal próbálta felerőszakolni a girlandot. Az izzósorokat már felküzdötték az ablakok külső rácsozatára, azok kellemes melegséget sugároztak. Szonja lassan feltépte a cukrot, a tejszínt, majd az eredendően ébenfekete kávé lassan-tisztán vegyült át a bézs valamely sötétebb árnyalatába. Idegesítően hosszasan csinálta ezt. Gyomorfájdítóan hosszan. Direkt csinálja? – kérdezte magában Fanni, miközben minden mozdulat egyre lassabbnak tűnt – az Isten áldja már meg... mi lesz? Szonja belekortyolt a kávéjába, és lassan, szinte élvezettel, ledöfte a citromos minyonját. Kreatívan evett. Egy kis sarkot innen is, egy kis krémet a közepéről is, néha meg egy nagy vágást az egészből, hogy azt érezhesse, amit a cukrász kigondolt, összhatásában. Fanni már remegett, annyira, hogy mikor ő is belekortyolt a kávéjába, a csésze olyan hangosan csörömpölt, hogy az egész kávézót megtöltötte a hangja. Esküszöm, én ezt a nőt...

– Na – szólt végre Szonja, megtörölve a száját.

    Fanni a csészealjhoz csapta a csészét izgalmában.

– Igen?

– Megtudtam valamit. 

– Igen, ezt leírta. De mit?

– Szóval, amikor ma reggel siettem a karra, egy nagy halom szürke öltönyös emberbe ütköztem. Alig tudtam tőlük bemenni, a zaj is nagy volt, Feri, a portás, is mondta nekem a legújabb faviccét, és nem értettem jól, de mintha Érdy Ibolya tanárnő valakit leminyonozott volna... – vágott egyet a süteményből, alaposan megízlelte és folytatta – Igen... határozottan hallottam.

    Szonja tovább ette a minyont, idegesítő lassúsággal. Fannit majdnem az őrületbe kergette. Az ég szerelmére, ez csak egy közepesen ehető közértes minyon, nem a Gerbeaud-ból van!

– És? – szólt végül.

– Szóval, csak ennyi: lehetséges, hogy még mindig itt dolgozik.

– Lehetséges?

– Igen, mert ma nyelvészeti konferencia van az Audmaxban és az egész országból jöttek tudósok, szóval nem lehetünk biztosak semmiben.

– Ó, értem – szólt Fanni meglehetősen lelombozva.

– Ne keseredjen el, meg fogjuk találni Minyont.

– Kérem, Szonja... az Isten szerelmére... derítse ki, ki ez a Minyon nevű... – Fanni hangjában a reményteli várakozásban való csalódás feszültsége hallatszott, és a sírás fojtogatta – annyira szeretnék neki örömet szerezni, ha már az anyukámnak nem tudok… Emlékszik, meséltem, hogy anyukám naplójában olvastam róla, hogy... szóval, hogy milyen sokat segített neki, mikor annyi idős volt, mint én. Anyukám emléke nagyon fontos, és szeretném megtalálni… 

Szonja érezte az asztalon keresztül is a lány remegését, ami olyan erős volt, hogy a csészék is vacogtak tőle. Szegény, biztos az elcsigázottság... ki tudja, mióta nem aludt emiatt. Nagyon felpörgette ez a napló-zh-minyon-probléma...

– Nyugodjon meg, kedves Fanni, ki fogom deríteni, ki ez a Minyon – megsimogatta a lány feltűrt garbós karját, majd folytatta – a szavamat adom rá.

Másnap reggel Szonja határozott léptekkel közeledett a BTK épülete felé. Az egész estéjét az interneten töltötte, az Arcanumban próbált régi cikkek között eligazodni, később pedig a Mark My Professoron olvasgatta az értékeléseket, de egyik hallgató sem vitte közelebb az ismeretlen jótevő tanár kilétéhez. Persze, nem volt teljesen hiábavaló a kutakodás. Először is, megtudta, hogy „a minyon, magyar süteményfajta, amelyet az 1870-es években Kugler Henrik honosított meg Budapesten.” Annyiszor olvasta ezt a mondatot, hogy már kívülről fújta, minden cikk ezzel nyitott. Másodszor pedig, jobban, mint eddig bármikor, megkívánta a minyont. Tervezte is, hogy munkakezdés előtt vesz egyet, de az este folyamán kifogyasztott kiemelőfilcek pótlása elvette az időt

Mióta felébredt, nem tudta kiverni nővére emlékét a fejéből. Irigyelte Fanni anyukáját. Milyen jó lett volna, ha Titi is egy megértő tanárt kap, aki segíti, aki tényleg korrepetálja matematikából! Megállt. Nem szokott kiabálni, még gondolatban sem. Vett pár mély levegőt, menet közben a pénztárcájából elővett egy ötforintost, a direkt erre a célra fenntartott kis zsebből. Összeszorította a kezét, érezte, ahogy az érme széle egyre erősebben nyomódik a bőréhez. Ahogy nőtt a fájdalom, úgy csökkent a belső reszketése. Lassan kiengedte a kézfejét, a fémdarab a földre esett. Megtorpant. Épp időben. Ha még pár lépést tesz, akarva-akaratlanul nekiütközött volna a kisebb csoportosulásnak, amelyik elállta a BTK főbejáratát.

Tényleg – gondolta Szonja, miközben lehajolt a pénzért –, ma egy nyelvtudományi konferenciát tartunk. Hogy is felejthettem el.

Mind a négy férfi  szürke öltönyt viselt, kopaszodó fejükön  hátrazselézték a hajukat, és a legnagyobb magabiztossággal állták el a bejáratot. A körülöttük növekvő dohányfüstöt már vágni lehetett volna. Ekkor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Feri, a portás. Végigmérte a professzorokat, majd a lehető legudvariasabb hangon megszólalt:

– Megkérném az urakat, hogy ne itt dohányozzanak. És ne állják el az egyetlen bejáratot. –  Szonjára nézett, aki épp ebben a pillanatban dugta zsebébe ötforintosát. 

A férfiak összesomolyogtak, lábukkal elnyomták a cigicsikkeket, majd együttesen elindultak befelé.

– Szóval itt a portás mondja meg, mit csinálj? – kérdezte az egyik, enyhe német akcentussal.

– C’est la vie, barátaim, c’est la vie. 

– C’est la vie, mi? Na, jól van, tényleg menjünk. A csikkeket meg majd szedjük össze!

Szonja követte őket. Legszívesebben rájuk ordított volna, a feszültség visszatért a testébe, de erőt vett magán. Fiának is azt tanítja, hogy van, amikor nem érdemes reagálni. Okos enged, másik szenved. Mindig így mondja, senkit sem szeretett leszamarazni. 

– Szép jó reggelt, Szonja! – mosolygott rá Feri, majd szemöldökét felhúzva figyelte az aulát birtokba vevő csoportosulást. Diákok csak elvétve voltak jelen, csütörtök reggelre nem szokásuk órákat felvenni.

– Neked is, Feri! – már indult volna a lépcső irányába, mikor az ajtó újból kinyílt, és Érdy Ibolya lépett be rajta. Magassarkú csizmájának kopogásától visszhangzott az épület. Szonjáékra sem nézett, a férfiakon próbált keresztüljutni.

– Ha megengednék! – hangja komoly volt, határozott.

    – Ó, Szonja! Van számodra egy kérdésem! – szólt Feri.

    – Csak nyugodtan.

    – Úgy érzem, ugyanarra megyünk, Ibolya!

    – Mi védi meg a telefont a sérüléstől?

    – Ömm, tessék?

    – Ó, szia, Minyon!

    – Ez a kérdés, válasz a tok! – Feri alig bírt a mondat végére érni, úgy nevetett, hogy orráról lecsúszott a szemüvege. Visszaigazította, majd kíváncsian figyelte a vicce hatását.

    – Valaki azt mondta, minyon? – kapta fel a fejét Szonja. 

    – Nem, azt mondtam…

Szonja nem figyelt a mondat befejezésére, kapkodva nézett körül, de már nem látta, csak hallotta az ismeretlenekből álló tömeget, ahogy egyre feljebb haladnak a lépcsőn.

    – Jó öreg Petőfi! 

    – Értem, Feri, nagyon jó volt! – nevetést utánzó hangot próbált kiadni, több-kevesebb sikerrel. Gyorsan elbúcsúzott, és a tömeg után sietett.

    – Ha megkívántad a minyont, a Radnótiban lehet kapni! – kiáltott utána a portás.

Hogy tudnak ezek ilyen gyorsan lépcsőzni? – gondolta, miközben próbálta ledolgozni a távolságot. A lépésszámlálóm igazán figyelhetné a sebességet is. Balszerencséjére csak az Audmaxig mentek, ahol viszont eggyé váltak egy sokkal nagyobb tömeggel, mely pont ebben a pillanatban indult meg az előadóterembe. Több kollégáját is felismerte, de a dohányzók közül egyet sem vett észre. Remélte, hogy Érdy Ibolya vöröses haját legalább meglátja, de az emberek csak fogytak, a terem ajtaja pedig egyszer csak becsukódott. „A nyelvpolitika helyzete Európában” – hirdette a rajta lévő plakát a konferenciát.

    Igazi kincskereső kaland ez – gondolta Szonja, majd elindult a kávéautomata irányába. Miután beszerezte a napindító kötelező italt, útba ejtette a Francia Tanszéket, de az ott lévő professzorok mind kérdőn néztek rá, mikor egy Minyon nevű oktató felől érdeklődött. Kicsit csalódottan az irodájába ment. Reményei szerint nem lesz túl sűrű napja, és talán a kopogások is ritkábban fogják kizökkenteni a munkájából. Kabátját a fogasára tette, majd az újonnan vett kiemelők kibontása után nekiállt lejegyzetelni rózsaszín post-it-ekre a reggeli történéseket. Abban biztos volt, hogy a Fanni által megadott személyleírás már nem feltétlenül helytálló, de legalább valamennyi örömöt tud majd okozni a lánynak. 

Szóval a Radnóti kávézóban van minyon… egy gyors séta belefér – felállt, az ajtónál visszafordult a telefonjáért, kardigánjának zsebébe mélyesztette, majd a reggeli zaklatottságtól megszabadulva elhagyta az irodáját.

    Szonja fel sem nézett a telefonjából, úgy írta az üzenetet Fanninak. Nem is kellett felnéznie, habár még most is képes eltévedni a BTK épületében, azért az irodájától a bejáratig vezető utat vakon is képes megjárni. 

    – Szia, Szonja! – kiáltotta valaki a földszinti folyosón, amint befordult jobbra a főbejárat előtt a lépcsőkről leérve. 

    Szonja felkapta a fejét, és Rita szőke, összekötött haját pillantotta meg. A nő éppen a szelektív kukákat cserélte ki a médiás termek előtt. 

    – Nem hiszed el, ezek a nagyra nőtt szamarak még mindig nem tudnak olvasni. Nagy betűkkel, színekkel megkülönböztetve ott áll a kukákon, hogy melyikbe mit kell tenni. Erre így is képesek a papírpoharat a műanyag kukába tenni – panaszkodott Rita, miközben egy kávéspoharat húzott ki a kukából. – A kommunálisról nem is beszélve…

    – Nagyon érdekes, Rita – szakította félbe Szonja –, de most mennem kell. 

    Enyhe csalódottság suhant végig Rita arcán, remélte, hogy legalább Szonjának ki tudja magát panaszkodni, ha már a dékán nem figyelt rá, akárhányszor felhívta a figyelmét a hallgatók helytelen szemétválogatására.

    – Legközelebb kibeszéljük – mosolyodott el halványan Szonja. 

    – Már össze kell ülnünk beszélgetni! – csapott le az alkalomra Rita. 

Szonja csak bólintott, és elindult a Radnóti felé, pár lépés után viszont megtorpant. A Radnóti kávézó bódéja, ami a fal mellett állt, eltűnt. A kávézó beülős részén a székek felhalmozva álltak az üveg mögött, ahol nem sokszor, de elfogyasztott egy-egy kávét, mikor már unta az automatásat. 

    – Rita, hol van most a Radnóti? – szaladt vissza a hivatalsegédhez Szonja.

    – Csak menj végig a folyosón és meglátod a feliratot – nevetett Rita. – Nem te vagy az első, aki azt sem tudja, hol keresse.

    Szonja elhaladt a régi Radnóti mellett, majd bevette a kanyart a folyosón, rá sem pillantva a kiállított csontvázra, ami a Régészeti Tanszékhez tartozott. A tanszéki halálesetek óta egyre jobban kerüli a kiállított halottat. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon ez a valaki is, a csontváz, itt halt-e meg, a kar épületében, ha már arra van kárhoztatva, hogy örökké itt nyugodjon? 

    Nem sokat kellett mennie, hogy Radnóti Miklós fekete-fehér arca visszanézzen rá. Szonja csak remélni tudta, Fanni megtalálja a kávézót és nem fog bénázni, mint ahogy ő. 

Fanni a mosdókagyló előtt állt, idegesen nézett szembe a tükörképével. Minél többször olvasta el édesanyja naplóját, annál biztosabb lett abban, hogy ki kell derítenie, ki az a Minyon. Nem sok támpontja akadt, s annál kevesebb segítsége. Egyelőre. Nincsenek itt barátai, de még hozzá is eljutottak pletykák a Magyar Irodalmi Tanszék adminisztrátoráról, Szépvölgyi Szonjáról. A BTK instaoldalán látott róla mémeket, meg egy-két beszélgetésfoszlányt is elkapott arról, hogy legalább két rejtélyt kinyomozott már a nő. Annyi élettapasztalata azért van, hogy nem kell minden mendemondát elhinni, de ha nem is igazak teljesen a sztorik, akkor is jó kiindulási pont. Szonja azért sok embert ismert itt, vele ellentétben.  A távoktatás teljesen szétzúzta annak a lehetőségét is, hogy szociális életet éljen az egyetemen. Amúgy sem tudott valami könnyen barátkozni, pláne így. Azt meg csak remélni tudta, hogy nincs a szakjának messengeres chatcsoportja, és nem az történt, hogy nem vették be őt. 

    – Igen, ez a legjobb megoldás. Nehogy megfutamodj nekem itt az utolsó pillanatban! Örökre bánni fogod, ha most ezt nem deríted ki. Nagyon fontos – győzködte a tükörképét félhangosan. Boldog tudatlanságban beszélhetett magában, mivel azt hitte, teljesen egyedül volt, nem sejtette, hogy a germanisztikás Gréti értetlen homlokráncolással ült a WC-n. Fanni igyekezett fonott, hosszú copfjába visszagyömöszölni a kibomlott, rakoncátlan tincseket, majd remegő kézzel édesanyjától örökölt szívmedáljához nyúlt, és szájához emelve megcsókolta. 

    – Na, indulás! – olyan volt ez, mint egy csatakiáltás. Sarkon fordult, és kiment a folyosóra, határozottnak tűnő, gyors léptekkel. Nem akarta, hogy elszálljon hirtelen jött bátorsága, ezért sietett annyira, és, habár ez kívülről nem látszott, érezte, hogy lábai enyhén remegnek.

    Megállt a tanszéki iroda előtt és lendületesen bekopogott, még ő is meglepődött határozott mozdulatán.  

    – Tessék! – szólt ki Szonja, miután még egy post-it-et felragasztott számítógépe oldalára. Felnézett a papírjaiból, és meglátta Fannit, ahogy rémülten állt pár méterre az asztalától. Milyen csinos ez a lány, csak nem húzza ki magát rendesen, biztos meg van ijedve, gondolta Szonja, és bátorítóan Fannira mosolygott. – Miben segíthetek?

    – Jó napot kívánok, Szigethy Fanni vagyok, és csak azt szeretném, csak azért jöttem, szóval nem hivatalos, de hátha… 

    – Üljön le nyugodtan – mondta Szonja kedvesen és rámutatott egy székre az asztala túloldalán. Már leszokott arról, hogy tegeződjön a hallgatókkal. Így próbálja elkerülni, hogy érzelmileg közel kerüljön hozzájuk. Évi párjának halála nagyon megrázta. Talán nem a tegező viszony miatt szerette meg a lányt, de akkor is, úgy érezte, ezzel megteszi az első lépést a hallgatókkal való távolság megtartása felé. Fanni leült, lesimította szoknyáját, és a nyakláncát kezdte birizgálni.

    – Szóval megtaláltam édesanyám naplóját, egyetemista korából. Itt tanult. Két éve halt meg – Fanni szemeiben könnyek gyűltek. 

    – Jaj, sajnálom! Kér egy zsebkendőt? – nyújtott át neki egyet Szonja, miután kihalászta zöld kardigánjának nagy zsebéből. Fanni próbált könnyeivel küszködve rámosolyogni, megköszönte, majd gyorsan összeszedte magát. Félt, hogy elszalasztja a lehetőséget; hogy Szonját valami fontos teendő elszólítja mellőle, vagy valaki megzavarja őket, szóval hüppögve folytatta.

    – A segítségét szeretném kérni. Nekem nagyon fontos édesanyám emléke, és minden, ami vele kapcsolatos – mondta, és a medáljához nyúlt – ...a naplóban sokat ír a kedvenc tanáráról, aki, ha lehet, még jobban megszerettette vele a tanulmányait. Nagyon szép tanár-diák viszony alakult ki köztük, ódákat zengett róla a naplójában. Sokat segített neki, mert édesanyám pánikbeteg volt, és ez a tanár bevezette őt a jóga világába, légzőgyakorlatokat mutatott neki, nélküle el sem tudta volna végezni az egyetemet, mert a vizsgákon elájult volna. És nagyon jó tanár is volt. Szeretnék találkozni vele, és megköszönni, amit édesanyámért tett, és megmutatni neki, milyen szépeket írt róla. És egy félreértést is szeretnék tisztázni vele. A tanár azt hitte, anya csalt az egyik zéháján, pedig ez nem így történt, minden le van írva őszintén a naplóban! Nagyon bántotta édesanyámat, hogy a szeretett tanára ilyeneket gondol róla. Esetleg... Rászólt közben, mármint zéhá közben, hogy ne lessen a szomszédjáról, pedig csak pont arra bambult el véletlenül. Igazából nem nagy dolog, utána is ugyanolyan kedves volt mindig vele, csak azért anyut nagyon bántotta ez a dolog. Meg innen is látszik, milyen korrekt ember, hogy még anyura is rászólt, akivel ilyen jó viszonyuk volt. A probléma azonban az, hogy nincs az igazi nevén említve ez a férfi, csak a becenevén. Nem tudja esetleg, kit hívtak akkoriban Minyonnak? – hadarta el Fanni egyszusszra. 

    – Ó, sajnos még nem hallottam róla. Mikor járt ide az édesanyja? – kérdezte Szonja.

    – 1993-ban volt kisgólya – válaszolta Fanni csendesen. Örült, hogy végül sikerült elmondania mindent úgy, ahogy szerette volna, és Szonja nem küldte el már az elején, mikor kiderült, hogy nem hivatalos ügyben keresi. 

    – Hát igen, akkor még nem dolgoztam itt – sóhajtott nagyot Szonja. Reggel még nem gondolta, mikor az automatás kávéját szürcsölgette, hogy ma is egy ismeretlen diáklány fog sírni az irodájában. Eddig csak a Neptun kezelhetetlensége miatt fakadtak sírva, jó, meg néha halálesetek miatt, de a mostani eset különös volt. 

    – És nem tudná esetleg valahogy kinyomozni, kérem? Úgy hallottam, ön már csinált ilyet itt az egyetemen kétszer is – pislogott Fanni nagy, könnyeskék szemeivel Szonjára. Nem lehetett ellenállni ennek a tekintetnek. Szonját egy pillanatra kirázta a hideg a borzalomtól, ahogy felidéződtek benne korábbi nyomozós esetei, a gyilkosságok. Aztán elmosolyodott. Azért ez sokkal kedvesebb és nyugalmasabb feladat.

    – Persze, mindenképp megpróbálom kideríteni, Fanni. Hogy néz ki a napló szerint ez az ember? Azt lehet tudni, melyik tanszéken tanított? – kérdezte, és rögtön a post-it-jeiért és egy barna tűfilcért nyúlt.

    – Sajnos, azt nem tudom, hol tanított, de anyu magyar-franciás volt. A kinézete… magas, karcsú, izmos, elegáns, márkásan öltözködik, bakancs, garbók, kötött pulóverek, divatszemüveg, gyűrű, karkötő, karóra… Sötétbarna, elől kicsit hosszabb haja van. Szerencsére anyu mindenkinek részletesen leírta a kinézetét – mondta Fanni kissé zavarban. 

    – Ilyen szép emberünk nincs is az egész egyetemen! – nevetett fel Szonja – De ne aggódjon, mindent megteszek, hogy előkerítsem önnek, fel a fejjel!  Jelöljön be Facebookon, hogy könnyen tudjam értesíteni, ha kiderítettem valamit. Szépvölgyi Szonja néven megtalál.

Biztosan nem ez volt az álmod… – sóhajtott fel Fanni, majd visszamerült a kis könyvecskébe.

    A hűvös decemberi szél besüvített az ablakon. Ilyenkor rég illett volna havaznia, kint mégis minden rideg és száraz volt. A szemben lévő templom szinte esedezett az égből hulló fehérség kegyeiért, reménytelenül. 

    Valaki kopogtatott az ajtaján. Fanni nem reagált a zörejre. Az ajtó kinyílt, Csenge, egyik lakótársa dugta be rajta a fejét.

– Fanni – szólalt meg Csenge bátortalanul.

    Fanni beletemetkezett a naplóba, észre sem vette, hogy Csenge benyitott.

    – Fanni! – hangja határozottabb volt, mint az első próbálkozásnál.

    Fanni riadtan odakapta fejét a hang irányába.

    – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Csak gondoltam, szólok, hogy készülj, mert lassan indulunk a Hungiba.

    – Okés. Köszönöm, hogy szóltál. – alig fejezte be mondandóját, figyelme ismét a naplóra összpontosult.

    Csenge bólintott, és becsukta az ajtót. A túloldalról hallatszott, ahogy a lányok Katát próbálják fölrázni mély álmából. 

    Basszus, teljesen el is felejtettem a bulit. – Azóta nem bulizott, amióta az édesanyja meghalt. Ez volt az első alkalom, hogy igent mondott egy meghívásra. Nem volt kedve szórakozni, amíg ilyen mély fájdalom mardosta a lelkét. Ráadásul a munka miatt ideje sem volt ilyesmire. A valamicske szabadidejében olvasni szokott. Legutóbb a Kosztolányi Kritikai Kiadás könyvsorozat legújabb darabjának olvasásába kezdett bele, szeretett furcsa dolgokat olvasni, olyasmiket, amikkel mindenkit megdöbbentett, anglisztikás létére.

    Bezzeg, amikor Szegedre költöztünk Katával, megfogadtuk, hogy minden buliban ott leszünk. Megvesszük a legszebb ruhákat és abban meghódítjuk a szegedi éjszakát. Persze, így terveztük. És mi lett belőle…

    A lányok a konyhában sikongattak. Örültek, hogy vége a szorgalmi időszaknak. Más esetben lehet, hogy nem ujjongtak volna ennyire, viszont most boldogok, mert mindenki megúszta kettő-három vizsgával a félévet.

    Hogyha így örült, hogy felvették Szegedre, akkor mégis, miért utálta ennyire? Soha nem beszélt a szegedi évekről. Miként tanult? Bulizott egyáltalán? Voltak barátai? Nem mondott semmit. Ha valaki erről kérdezte, akkor mindig elterelte a témát, meg elborult az arca. Úgy csinált, mintha meg sem történt volna ez az egész, mintha nem is lett volna egyetemista Szegeden. 

    Hirtelen Borka nyitott be. Borka mindig is a nagy hangjáról volt híres, most sem okozott csalódást. 

    – Fanni! Gyere már ki hozzánk! Most alapozunk! – visította.

    – Mindjárt megyek. Csak befejezem még ezt a pár oldalt – mondta halkan Fanni, de fel sem nézett a könyvecskéből.

    – Az a pár oldal megvár. Gyere, húzd meg orosz barátunkat! – és a magasba tartotta a kezében lévő kalinkás üveget.

    Fanni felnézett a könyvből és szomorú szemeivel Borkára meredt. Borka észrevette a bús tekintetet. Legszívesebben megkérdezte volna Fannitól, mi történt, de tudta, hogy utálja ezt a kérdést. Az elmúlt időszakban nagyon sokszor hallotta ezt édesanyja kapcsán.

    – Rendben, olvasd csak el a fejezetet vagy mit, szóval azt a pár oldalt. Utána viszont gyere.

    Borka egy biztató mosollyal be is csukta az ajtót. Fanni csak meredt maga elé, mintha az előző beszélgetés le sem zajlott volna.

    Amikor engem felvettek, akkor én is nagyon örültem. Katával szinte mindent elterveztünk. Már az albérletünk is megvolt. Kata nagyszülei felajánlották nekünk ezt a lakást, mivel ők évekkel ezelőtt visszaköltöztek a szülőfalujukba. Utána rátaláltunk Csengére és Borkára, így négyen lakunk együtt. Szerencsére csak a rezsi rám eső részét kell fizetnem. Én nem is ismertem a nagyszüleimet, még az anyaiakat se. A másik ágról pedig sosem ismertem az ősöket. Apámat se. Anyu soha nem mondta el, hogy ki volt az apám. Ugyanúgy viselkedett ezzel a témával kapcsolatban is, mint az egyetemi éveivel. Sosem beszélt róluk. Viszont… – csillant fel a szeme – ebben a kis naplóban biztos benne vannak a válaszok. Igen! 

    Ahogy ezt végiggondolta, fölpattant és kirohant a lányokhoz. Közölte velük, hogy sajnálja, de ma mégsem tud menni, mert hirtelen eszébe jutott, hogy Use of English-ből vizsgája lesz holnap. A lányok próbálták győzködni, de végül feladták. Tudták, hogy Ms. East kemény dolgozatokat szokott íratni.

    Fanni próbálta palástolni a megkönnyebbülését, hogy ne vegyék észre a turpisságot. Majd sietősen visszalépdelt a szobájába, lehuppant az ágyra, felkapta édesanyja naplóját, és mohón olvasta tovább a rejtélyes sorokat.

Andrea naplója 

1993. szeptember 21.

– Fanni! Figyeltél? – bökte oldalba Luca.

– Mi?

– A vizsgafeladat!

– Mi van vele?

– Hallottad egyáltalán?

    Fanni átfuttatta az agyán, mi is történt az elmúlt másfél órában, és rájött, hogy semmire sem emlékszik. Még a kicsit zaccos, radnótis latte íze lötyögött a szájában. Valahogy még mindig ott volt. Az arcához érintette a kezét. Hideg volt az a kéz, pedig Fanni a radiátor mellett ült egész órán.

– Milyen feladat? – kérdezte.

– Na jó, lent elmondom.

A Petőfi épület előtt leültek egy padra, Luca cigit sodort. Fanni igyekezett emlékezni az órára, de azon kívül, hogy néha látta a tanár száját mozogni, semmi. Luca rágyújtott, közben Fanni elkezdte:

– Na, miről is van szó, Luca?

– Haragosi vizsgafeladatáról. Mindenkinek kell keresnie egy régi történetet vagy családi eseményt és azt vagy továbbírni, vagy beépíteni egy szövegbe, vagy valami. Tényleg nem emlékszel?

– Egy árva szóra sem.

– Hol jártál?

    Fanni elgondolkozott. Sociolinguistics, Radnóti, kávé, féktelen loholás, miközben szemébe szállt Luca félretekert cigijének otromba füstje, Haragosi, csak beszél... Semmire. Valóban semmire. Bár nem is csoda – magyarázkodott magában – kikészít ez a baristaság.

– Szóval személyes szöveg, mi? Na jó. Majd feltúrom anyukám holmiját.

– Biztos jól vagy?

– Ja, megvagyok.

Elütötte az ötöt a Dóm harangja, és ez valami csodálatos módon elhallatszott a bölcsészkarig. Megvárta, míg Luca elnyomja a cigit. Elköszöntek egymástól, hosszú, véget nem érőnek tetsző öleléssel, ahogy ezt szokták. Bement a Radnóti Kávézóba. 

– Gyere már, gyere már! Idő van, Fannika! – szólt a főnök, aki valamiért mindig ott volt.

A bánatért esz téged a fene itt mindig... – morgott magának, miközben a kötényét kötötte. Sorra-sorra jöttek a vendégek. 

– Este rendezvény, ugye, tudod, Csillag? – szólt a főnök.

– Ja, ja, vágom. Milyen rendezvény?

– Látom, figyelsz... valami KínosKörök vagy mi a nevük... valami zenekar. Mindegy is, ameddig pénzt hoznak, jóvilág van. Nem is a te dolgod. Kiszolgálnád végre az urat? 

Te tartóztatsz fel, a jó ég áldjon meg… KínosKörök és csak így mondod?

– Egy minyont lesz szíves. És egy eszpresszót feketén.

– Nomen est omen? – szólt valaki mögötte.

Fanni gépiesen, magában morogva lefőzte a kávét, szépen kihelyezte a fekete, négyzetalakú tányérra és beütötte az összeget.

– Hétharmincat fogok kérni. Készpénz-kártya?

    A kopaszodó, enyhén pocakos úr sokáig matatott a tárcájában, mire összeszámolta a szükséges pénzt. Fannit végtelenül idegesítette. Csörömpölés, prüszkölő kávégép, beszélő emberek, beálló zenekar... Már csak az hiányzik, hogy ne legyen elég pénz nála... Nagysokára odaadta, vissza nem járt... A zenekar végre-valahára beállt, eljött az idő, belecsaptak. 

    Aztán záróra lett, Fanni pakolt, hazagyalogolt, mert villamos már nem volt, de nincs messze a Szent István tér. Addig is tudott szellőzni. Szeret szellőzni. Ez egy rituális dolga Fanninak. Mindig, mikor sok a feje, szereti azt szellőzni vinni. Van, hogy csak úgy megy, van, hogy egybeköti a bevásárlással, vagy a munkából való hazamenettel. Ilyenkor sok minden jár a fejében, ami épp nem hagyja nyugodni. A múlt, a jelen, a jövő, a kapcsolatai, az elmaradtai, lehetséges eljövők, a félig-meddig kifelé állók.

    Mire hazaért, Kata rég aludt. Az arcán egy könyvvel. Fanni elővett egy takarót,  de halkan, mert kínosan figyelt mindig, hogy ne ébressze fel a lakótársait.

    Finoman levette az arcáról a könyvet, becsukta, aztán megfürdött, jázminos fürdősóval. Később már majdnem elaludt volna, amikor eszébe villant Luca. Luca, Haragosi, a feladat, anya... Feltápászkodott, kihúzta a dobozt, és kinyitotta. Valami biztos van itt. Ahogy egyre mélyebbre haladt a tárgyak között egyre inkább szorítani kezdett a szíve. Már-már rosszul volt, mikor ráakadt egy barna, bőr naplóra. Lehuppant a szőnyegre. Kinyitotta. Az első oldalon ez állt: ’Szabadélet’. A másodikon az első bejegyzés, dátummal: ’1993. július 15., csütörtök’.

    Hm, ez érdekel…

Andrea naplója 

1993. július 15.

Harmadszor nekifutni, az már nem könnyű – még akkor sem, ha elsőre is, másodikra is sikerült átugrani a léc fölött. 2021. őszén a Kreatív írás harmadik csapatával vágtunk neki a közös kriminek – azt elhatározták azonnal, hogy vállalják a sorozatírók sorsát, vagyis nem egyszerűen írnak még egy szegedi, egyetemi krimit, de folytatják a két korábbi történetet, a Dekódolást és a Lopott tollakat. Ők tizenegyen először megismerkedtek az előzményekkel, számba vették, kik maradtak életben azon a képzeletbeli szegedi egyetemen, és csak azután vágtak bele a saját sztorijukba

            Persze, ennél sokkal több mindent csináltak előzetesen. Először is: remek közösség lettek, pedig a specializációjukat úgy kezdték el, hogy például az én irodalmi intézményrendszerről szóló órámra hol könyvtárból jelentkeztek be, maszkban, hol a vonatról, de még olyan is volt, hogy autóvezetés közben, én meg vártam őket az itthoni, piros fotelemben ülve. Tényleg azt hittem, ez így nem fog menni, a krimiírás sem működik úgy, ha nem ismerjük meg előtte egymást – de megoldották ezt is, ledolgozva a kezdeti hátrányt. Aztán pedig azt is végiggondolták, hogyan írjanak egyszerre a hűséges olvasóinknak, azoknak a tömegeknek, akik pontosan tudják, mi történt eddig Szonjával, Ferivel vagy Érdy Ibolya tanárnővel – és hogyan azoknak, akik a harmadik résszel kezdik az olvasást, merthogy ez sem tilos, persze.

A Dekódolást még az őskáosz (rendkívül szórakoztató) technikájával írtuk, ott a félév során egyszer volt a vendégünk Cserháti Éva krimiíró, akitől már akkor nagyon sokat tanultunk, például azt, hogy sokkal többet kell tudnunk a hőseinkről, mint amennyit beleírunk a műbe. Ha most rákérdez valaki, milyen színű a szeme a nyomozóként tevékenykedő tanszéki adminisztrátornak, Szépvölgyi Szonjának, mind a 12-en rá tudjuk vágni, hogy sötétbarna: ha nem fejből, akkor úgy, hogy bemegyünk a közös drive-ba, és ott elolvassuk a gondos karakterleírásokat. Merthogy a Lopott tollak írásakor már sokat volt velünk Cserháti Éva, zoomolva velünk Angliából: és akkor már azt is megjegyeztük, hogy jelenetekre bontott, alapos szinopszisra van szükség, és kellenek karakterleírások is. Most olvasóként számítunk Cserháti Évára, de követtük a tőle ellesett módszert. Így nemcsak az új szereplők, mint Fanni vagy Andrea elevenedtek meg már a cselekmény indulása előtt, de a régi karakterek is múltat és arcot kaptak, visszatér Rita, a hivatalsegéd, meg Érdy Ibolya, a nyelvészet félelmetes tanárnője, aki kopogós csizmában járja a bölcsészkar folyosóit. (Azért hagytak teret az utódaiknak is az Indextemető szerzői: remélem, egyszer többet is megtudok majd a most még csak egy pillanatra felbukkanó kedvencemről, germanisztikás Grétiről.) A karakterleírásoknak ugyanakkor az a veszélye is megvolt, hogy aki megírt egy-egy alakot, az nagyon meg is szerette – és erősen nehezményezte, ha aztán a „teremtménye” erőszakos halál áldozata lett, ami azért egy krimiben, lássuk be, elő szokott fordulni.

            Ezúttal kicsit elhagyjuk a Magyar Irodalmi Tanszéket („menjünk már arrébb, lassan senki nem marad ott életben”, kértem tőlük), és, ami sokkal izgalmasabb, időnként elhagyjuk a 2020-as éveket. Azt hamar elhatározták a mostani tizenegyek is, hogy, a Lopott tollak szerzőgárdájához hasonlóan, ők sem akarnak covid-krimit írni (pedig az omikron a csoportot sem kímélte meg): az Indextemetőben a covid már a múlt, míg az alkotói folyamat idején még határozottan a jelenünk része volt. Az egészen egyedi és merész döntés volt a részükről, hogy visszamennek a számukra igen távoli, a szüleik fiatalkorát jelentő múltba is, azaz az 1990-es évekbe, az akkori JATE-ra, mert ezúttal a bűn valahol ott gyökerezik.

            A saját egyetemi éveimre kellett így ránéznem az ő szemükkel: és körüljárni a sorjázó kérdéseket, meg azokat a dilemmákat is, amelyek nekik eszükbe sem jutottak, mert nem is gondoltak rá, hogy régen ez másképp volt. Én 1991-ben kezdtem az egyetemet, és az ELTE-n, az Indextemető egyik szereplője 1993-ban, a JATE-n: úgyhogy nekem is folyton töprengenem kellett, meg kérdezgetnem a Szegeden végzett kollégáimat. Arra magamtól is tudtam válaszolni, hogy mi is volt az index (feketébe kötött Neptun), hogy miként vettük fel az órákat, ha nem volt internet (Szegeden ugyanúgy az ajtókra kitűzött névsorok lengedeztek, mint Budapesten). Ahhoz már Arcanum kellett, hogy kiderítsem, hogyan is közölték a lapok a ponthatárokat (erre azért sem nagyon emlékezhettem, mert, OKTV-helyezett lévén, felvételi mentességgel kerültem egyetemre, így a várakozás izgalma sem maradt meg bennem): nagyon meglepődtünk mindannyian, hogy kb. két hétig tartott, mire minden ponthatár megjelent a Népszabadságban meg a Magyar Nemzetben, merthogy naponta egy-egy tudományterületét közölték csak. És többeket kérdezgettem arról, mit is mondtunk a kilencvenes években ahelyett, hogy „azon kattogtam”: a megoldást nem árulom el, hátha megtalálja majd valaki az Indextemetőben. Sok minden ki is maradt mindabból, amit összegyűjtöttünk: a csapat egyik tagja még édesapja diákkori naplóját is beszkennelte nekünk, ebből nemcsak az derült ki, milyen filmeket néztek a kilencvenes évek JATE-ra járó egyetemistái, de az is, hogy már akkoriban is elmaradt időnként Szegeden az őszi szünet.

(Részletek Balog Lajos naplójából)

Azzal az OTDK-rezüméfüzettel sem kezdtünk végül semmit, az áhítatos végiglapozáson túl, amelyben benne volt egyetemistaként Beck Zoltán a 30Y-ból meg Nyáry Krisztián a Líra Könyv Zrt-ből: sokat megtudtunk a kilencvenes évekről így együtt, sőt, a krimicsapat tagjai beszélgetni kezdtek a szüleikkel azokról az időkről, és ezt komoly „hozzáadott értékként” könyveltem el.

            Az Indextemető ismét a szegedi bölcsészkarra visz el: hogy azért üdvözölhetünk-e ismerősként egy-egy szereplőt vagy helyszínt, mert a modelljét ismerni véljük, vagy amiatt, mert a Dekódolásban vagy a Lopott tollakban olvastunk róla, ne firtassuk. Természetesen minden fikció – még annak ellenére is, ha én már nem lepődnék meg azon, ha meglátnám a folyosón Szonja kardigánját vagy a portásfülkében a mindenkit szóviccekkel fárasztó Ferit. És most már izgatottan várjuk az új és régi olvasóinkat: ha következetlenséget találnak a sztoriban, nézzék el nekünk, hiszen ennyien krimit írni, ráadásul igazodva két korábbi gárdához, tényleg nem könnyű. Még egy olyan csodacsapatnak sem, amilyenek ők lettek, vagyis Vivi, Bálint, Bence, Lea, Orsi, Krisztina, Lili, Helga, Zsani, Niki és Virág.

Szilágyi Zsófia

Képeket készítette: Görög Nikolett

Nagyon köszönjük írótársunknak, Helgának a naplórészleteket!

Kreatív írás, nem csak magyarosoknak

Minden elsőéves hallgató életében eljön a pillanat, amikor specializációt vagy minort kell választania. A választás nem mindig könnyű, van, akinek még a főszak kiválasztása is fejtörést okoz. Tanácstalanul ültem a megnyitott Neptun előtt, mikor az elkövetkezendő két évemről kellett döntenem.

Kreatív írás?

Van Szegeden kreatív írás?

Annyira új volt még akkoriban a Magyar Irodalmi Tanszék kreatív írás specializációja, hogy nem magyarosként fogalmam sem volt erről az opcióról. Gimnáziumi éveim alatt volt egy álmom, miszerint egyszer író leszek, vagy legalább tanulni fogok róla. Mivel akkor még nem is létezett a specializáció Szegeden, sose gondoltam volna, hogy egy kiskori álmommal fogok foglalkozni egyetemi éveim alatt.

A kreatív írás specializáció első évfolyama a 2018/19-es tanévben indult, ez év tavaszán fog végezni a specializáció harmadik generációja.

Jelentkezés után feltettem magamnak a kérdést, angolosként lesz-e helyem a magyarosok között a kreatív írás specializáción?

Mivel az anglisztika szak a szegedi Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar egyik legnagyobb szakja, sosem volt részem abban, hogy megismerjem az összes szaktársam. Mikor jelentkeztem a specializációra, mindenki otthon ült a számítógép előtt távoktatásban, így még kevesebb lehetőségem volt a kapcsolatépítésre. Viszont, mikor elkezdődött a következő tanév – habár hibrid oktatásban – lehetőségem volt megismerni új, kreatívos szaktársaimat. Kreatív íráson sokkal családiasabb a légkör, egy előadás is szemináriumnak érződik. Minden szaktársamat megismerhettem, egy közösség részének érezhetem itt magam.

Na de mit is tanulunk kreatív íráson?

A legelső félévben megismerkedtünk az irodalmi intézményrendszerrel, a magyar lektűrrel, és bevezetést nyerhettünk a textológia világába. A második félévben számos kortárs magyar gyermek- és ifjúsági művet olvashattunk és elemezhettünk, valamint szövegolvasási gyakorlatokat végezhettünk. A szövegolvasási gyakorlatok tovább folytatódtak a második, egyben utolsó, kreatívos évünkben, emellett tanulhattunk a szerzői önépítés technikáiról több szerző példáján keresztül.

Az egyik legizgalmasabb óránk is a második év elején kezdődött, a magyar detektívregény előadásunkon nemcsak krimi műfaját ismerhettük meg, hanem együtt folytathattuk a közös egyetemi krimi hagyományát is. A legelső generáció által alkotott világban Szépvölgyi Szonja, a Magyar Irodalmi Tanszék adminisztrátora különböző gyilkosságok után nyomoz a Bölcsészkar épületében. A sorozat legelső kötete Dekódolás címen jelent meg a Kreatívek blogon, a második kreatívos csoport krimije, a Lopott tollak, szintén a blogon olvasható. A harmadik csoport hamarosan Indextemető címen folytatja Szépvölgyi Szonja kalandjait.

Az utolsó félévünkben a tudományos-fantasztikus irodalom előadáson magyar szerzők műveit olvashatjuk a műfajban. A legtöbb hallgató ebben a félévben végzi kötelező szakmai gyakorlatát könyvkiadóknál vagy lapoknál. A gyakorlattal belátást nyerhetünk egyes kiadók vagy lapok munkájába és tapasztalatot szerezhetünk a szakmából.

Minden félév kihagyhatatlan órája a specializáció után elnevezett kreatív írás óra, amit Szilasi László író tart. A workshop jellegű órán saját írásainkat mutathatjuk be társainknak, és együtt beszélhetjük át az egyes szövegek gyengeségeit és erősségeit. Egymástól és a tanár úrtól tanulva fejlesztjük ki saját írói hangunkat. Minden félévben más felépítése van az órának. Az elején meséket és rövid elbeszéléseket írtunk, majd önismereti szövegeket és sci-fi elbeszéléseket. A második évben szokásosan elbeszéléseket írtunk, valamint már szinopszisokat is készítünk egy-egy órára.

Sajnos, csak 2021 decemberében tarthattuk meg a szokásos félévvégi felolvasásunkat, de annál nagyobb erővel szerveztük meg az estet. Minden hallgató kiválasztotta az általa legjobbnak vélt elbeszélését, és abból egy oldalt felolvasott a Radnóti kávézó színpadán. A következő estén a junior, az elsőéves kreatívos hallgatók is bemutatták szövegeiket.

Angolosként egyszer sem bántam meg a választásom. Nem én vagyok az egyedüli kívülálló, szaktársunk még francia, szabadbölcsész és történelem szakos hallgató, de az elmúlt két év után már nem is nevezném magunkat kívülállónak. Habár idegen nyelvű szakosként néha nehézségeket okozott egy-egy szemináriumi dolgozat megírása magyarul, mivel nem ehhez vagyok szokva, így fejlődött a helyesírásom, és magyarul is jobban ki tudom magam fejezni tudományosan. Kreatív íráson csapatban és egyénileg is dolgozhatok, miközben megismerem a magyar és nemzetközi irodalmi életet.

Ha magyaros vagy, ha nem, a kreatív írást mindenkinek csak ajánlani tudom.

Görög Nikolett

harmadéves anglisztika szakos hallgató

Kreatív írás, magyarosoknak is

 2018. december 10-én tévedtem be a BTK Ady épületébe, nyílt napra. Határozott elképzeléseim voltak arról, hogy milyen szakra, és a későbbiekben milyen minorra fogok jelentkezni. Ez abban a pillanatban megdőlt, mikor megtudtam, hogy egy új szakirány indul, Kreatív írás néven. Olyan friss, hogy szinte még meleg. Így lett a minorból specializáció.

Mert magyarosként a Kreatív írás a szakon belül nyit meg rejtett kapukat, így a népszerű felfogás, miszerint értelmesebb döntés minort választani, mert az jobban mutat a diplomán – téves. Nem is beszélve arról az előnyről, hogy csupán magyarosként lehetséges jelentkezni az Alkalmazott irodalomtudomány mesterképzésre, ami lényegében a Kreatív írás folytatása.

Azért jelentkeztél magyar szakra, mert szereted az irodalmat? Kreatív íráson még jobban belemélyedhetsz: többek között tanulunk a lektűrirodalomról, gyermekirodalomról, megismerkedünk az irodalmi intézményrendszer labirintusával.

Azért jelentkeztél magyar szakra, mert szereted a nyelvészetet? Kreatív íráson szövegeket alkotunk, legyen az elbeszélés, mese, fantasy vagy véleménycikk. Tanulunk a textológiáról és elsajátítjuk, hogyan írjunk sallangmentesen – ami a szakdolgozat írása mellett akár későbbi tudományos pályánkon is hasznunkra válik.

Szereted az irodalmat és a nyelvészetet, de úgy érzed, nem kapsz gyakorlatban is hasznosítható tudást? Nálunk megtanulsz csapatban dolgozni a közös krimiírás során, utolsó félévben pedig 45 órás gyakorlatot kell teljesítened egy általad választott kiadónál, lapnál. Nem kell félni, biztosan találsz olyan helyet, ahol kiteljesedhetsz.

A tanárok segítőkészek, iszonyú kedvesek és vérprofik. Ne riasszon el, hogy újak vagyunk. Ez nem egy megúszós specializáció – biztos tudást kapsz olyan emberektől, akikkel máshol nem is találkozhatsz. Te sem akarhatod nélkülük elvégezni az egyetemet. (Eskü nem fognak fegyvert a fejemhez.) Minden évben összetartó, támogató közösség alakul ki. Az írásainkat pedig egymás közt véleményezzük, ami nem csak kritikai érzetünket növeli, de egy színes képet is ad a különböző szakos, érdeklődésű emberek gondolkodásmódjáról. Hol máshol tudnád meghallgatni egy filozófia szakos véleményét a művedről?

Érdekel a blogolás? Van blogunk!

Érdekel a szereplés? Felolvasóeseket rendezünk félévente, ahol a közönség a te írásod is meghallgatja!

Változatos műfajokban szeretnéd magad kipróbálni? Minden félévben más műfajú szöveget kell alkotnod!

Imádsz írni, de az egyetem miatt nincs időd? Itt ezt kéri az egyetem!

Unod, hogy mindenki azt kérdezi, hogy mit fogsz kezdeni a Magyar BA diplomáddal? Nézz a szemükbe, és mondd meg: Író leszek. Szerkesztő leszek. És még sorolhatnám.

A vajkrém is magyarosan finom – a kreatív írás is magyarosan a legjobb.

Kaiser Zsanett

harmadéves magyar szakos hallgató

 Képeket készítette: Görög Nikolett és Gerlefalvi-Nagy Orsolya

A székely írás rejtélyes írásjegyeiről tartott előadást Zsigri Gyula, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Angol-Amerikai Intézetének docense a Somogyi Könyvtár szabadegyetemén Hüllők, férgek vagy bogarak-e a székely írás rejtélyes írásjegyei? címmel. Én fél órával az előadás kezdete előtt értem a könyvtárba, így volt szerencsém pár szót váltani Zsigri Gyulával. Az előadó közvetlen stílusa nemcsak a beszélgetésünkben, hanem az előadásában is megfigyelhető volt. Megosztotta a hallgatósággal székely íráshoz köthető gyermekkori emlékeit és azt, hogy hogyan kezdett maga is a székely írással foglalkozni szabadidejében.

Az előadás a székely írás néhány fontos jellemzőjének ismertetésével indult, például a székely írás olvasásának irányáról (jobbról balra), vagy annak okáról, hogy miért nem a rovásírás kifejezést használjuk (a rovásírás az írástechnikát jelöli meg, a székely írás kifejezés pedig a legtöbb ilyen írás fennmaradásának helyét). Szó volt még a székely hangokról, amelyek majdnem teljesen megfelelnek a magyar hangoknak, az eltérés csupán annyi, hogy a székely írásban kétféle e hang van. Ezután a székely abc betűit is megnéztük.

Zsigri Gyula itt fontosnak tartotta megemlíteni a ligatúrát, azaz a betűösszevonást, ami a helymegtakarítási funkciója miatt teljesen általános volt a 15. illetve a 16. században. A latin betűs írásban is megfigyelhető ez a w esetében, ami eredetileg két darab egymás melletti v volt.

A rövid, ám annál érdekesebb bevezető után az előadó rátért az előadás fő témájára, a rejtélyes írásjegyekre. A betűk összevonása azt is eredményezte, hogy ma már az összevont hangokat nem lehet szétbontani, és egyes esetekben nem tudjuk, hogy az így létrejött betűösszetételek milyen betűk összekapcsolásából jöhettek létre.  Ezen kívül vannak olyan szótagjegyek, amelyek nem valódi betűkből állnak, ezekre példák a képen szereplő szótagjegyek:

Mire hasonlítanak ezek? Hüllőkre, férgekre, vagy netán bogarakra?

Thelegdi János Rudimentájában választ kapunk a kérdésre, ezen jegyek jellemzésére Thelegdi a reptile kifejezést használja, azonban a reptile szó különböző fordítási lehetőségei miatt ez a leírás önmagában nem juttat közelebb minket a megoldáshoz. A fordítási lehetőségek: hüllők, bogarak, férgek - innen jött az előadás címe. Az előadás során Zsigri Gyula rendkívül körültekintően és érthetően fogalmazva mesélt az egyes fordításokról - amikre a prezentációjában példákat is olvashattunk - és a valódi jelentésről, ami a csúszómászó.

További, az előadáson felvetett téma volt még az, hogy az egyes írásjegyek változása miatt létrejövő, kissé eltérő, azonos jelentésű írásjegyek közül hogyan lehet azt megállapítani, melyik a régebbi. Természetesen az előadás során erre a kérdésre is választ kaptunk, a hetes szám példáján keresztül. A hetes szám szárán régen nem volt hullámvonal, így könnyen össze lehetett téveszteni az egyessel. A megkülönböztetés érdekében változott meg a hetes szám írásmódja a ma használtra. 

Az előadás végén szívmelengető jelenet volt az, ahogyan Zsigri Gyula átvette a Somogyi Könyvtár egy dolgozójától az előadásáért kapott könyvcsomagot, amit boldogan mutatott meg a résztvevőknek.

Az előadás közben Sándor Klára székely írásról szóló könyveit meg lehetett nézni. Az említett könyvek:

• A székely írás nyomában
• A székely írás reneszánsza
• A Bolognai Rovásemlék
• A székely írás emlékei (ezt a könyvet Sándor Klára Benkő Elekkel és Vásáry Istvánnal közösen írta)

Akiket érdekel a székely írás témaköre, ezekben a könyvekben bőven talál számára hasznos és érdekes információkat.

Képek:

https://www.facebook.com/somogyikonyvtar

https://vargagezairastortenesz.blogspot.com/2020/01/thelegdi-janos-rudimentajanak-magyar.html

Szerkesztette: Szilágyi Zsófia

Idén ötödik alkalommal rendezte meg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara a Magyar Könyvkiadók Napját. Már-már hagyomány ez az eseménysorozat – mivelhogy kétnapos – nálunk. Idén szeptember 22-23-án rendezték meg és az „Évfordulók emlékezete” alcímet kapta. Nekem ez volt az első, amelyen részt vettem ezen, és eléggé bele is láttam a történésekbe. Tizenegy kiadó volt jelen a szokásos szerdai könyvvásáron. Szokás szerint nagy akciókkal várták az egyetemistákat és a tanárokat egyaránt.

Mindkét nap nívós beszélgetések zajlottak, neves írókkal. Az érdeklődés nem volt egyenletes, de mégis az kiderült, hogy sokakat érdekeltek a beszélgetések. A rendezvénysorozatot Prof. Dr. Gyenge Zoltán dékán úr nyitotta meg. Majd Vajda Tamás megemlékezett az egyetem elmúlt szegedi 100 évének első esztendeiről. Minthogy a Szegedi Tudományegyetem a születési évét 1581-re teszi, amikor is Báthory István lengyel király, litván nagyherceg és erdélyi fejedelem bölcsészeti és hittudományi fakultást alapított a jezsuiták kolozsvári kollégiumában ’academia’ néven, áttételesen a szegedi bölcsészkar egyidős az egyetemmel. 1919-ben a magyar nemzetgyűlés döntött, hogy a román fenyegetés és – mint utólag kiderült – a trianoni békediktátum miatti határrendezések következtében átmenti a kolozsvári egyetemet. Az 1921-es határozat szerint az egyetem új otthona Szeged lett.

Nagyon színes volt a tematikus repertoár. Beszélgettek az idén 80 éves Bodor Ádámról az Eronim Mox: Receptek végnapokra című antológia kapcsán. Szó volt a székely írásról is – A székely írás emlékei című könyv bemutatója kapcsán. Sándor Klára, Benkő Elek, Vásáry István egészen a kialakulástörténettől a történeti, liturgikus, nemzeti szerepén keresztül a mai közéleti és kulturális létezéséig taglalták a témát. Emellett a székelyek hiedelemvilágáról, mondavilágáról, a fellelhető írásos és régészeti forrásokról is esett szó, természetesen mindez nyelvészeti álláspontból. A kutatás körülményeiről és előzményeiről, illetve eredményeiről is beszámoltak a kötet szerzői.

Én nem voltam ott minden előadáson, ugyanis a Kalligram Kiadó standjának környékén lebzseltem, amit hihetetlenül élveztem. Nagyokat beszélgettünk Tóth-Czifra Júliával, a kiadó szerkesztőjével, és Szilágyi Zsófia tanárnővel, a könyvipar – akármilyen ellenszenves is ez a szó – dolgairól.

Az ebédszünet után Gács Anna új kötetének bemutatójára került sor. A vágy, hogy meghatódjunk című könyve az önéletrajzírás mai helyzetével foglalkozik. Annak hagyományos és kortárs formáit taglalja, elemzi és veti össze. Az egészet arra futtatja ki, hogy azért szeretünk életrajzokat, életírásokat, életregényeket olvasni, valóságshow-kat, látszólag teljesen érdektelen emberek életét feldolgozó vlogokat nézni, mert hajt minket a vágy, hogy az életeseményeken meghatódjunk, vagy éppen elborzadjunk. Újabban – mint mondta –, főleg a covid-időszak alatt, kialakult egy új műfaja az önéletdokumentálásnak, mégpedig a napok videónaplózása. Divatos lett az elvonulás. Az eszképizmus mint új önismereti forma ismét népszerűvé vált. Híres videósok vonultak el a karantén alatt szigetekre, messzi tájakra, de volt, aki csak a hétvégi telkére élni. Ez sok új, érdekes dolgot elmond a ma emberéről. Ezen kívül kitért az önéletírás történetére, régi narratíváira. „Önéletrajz csak nagy hatású emberek életműve után születhet.” Ez a „szabály” mára teljesen megdőlt, a példákat fent hozom. Egyszerűen az ember kíváncsi és benne van – szégyen vagy sem – a kukkolási vágy. A kérdező Rálik Alexandra volt.

A soron következő kötetbemutató zajlott – meglátásom szerint – a legkisebb közönség előtt. De ettől függetlenül rettentő érdekes volt, és abszolút meghozta a kedvem Szarka Károly Az én hibám című regényéhez. Tipikusnak látszó Z és Y generációs történetnek tűnhet és valóban olvastunk már hasonló témában regényt és láthattunk filmet is, de mégis egy iszonyat érdekes kérdést vet föl, vagyis inkább állítást tesz: azok, akik nappal egy call-centerben termékeket adnak el és hajtják a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom gépezetét, este – a munkaidő végeztével – maguk is fogyasztóvá válnak és fogyasztóként hajtják tovább a gépezetet. Szarka elsőkötetes szerző, de már most fontos kérdést tett fel: vannak-e minták, generációsak, irodalmiak? A regény generációs problémákra erősen reflektál. A szürke, unalmas hétköznapokból való menekülés-toposzt is kijátssza. Egy nagyon fontos generációs érzés jellemző is pillére a szövegnek, mégpedig a: „Nincs kedvem”, mint nemzedéki összekötőkapocs. A társadalomból, nemzedékből, családból, gazdasági és politikai rendszerekből való kiábrándultság, a lehetőségek ki nem használása áthatja a regényt. A kérdező Bencsik Orsolya volt.

Véget ért a nap egyik nagy szegmense, pakoltak a kiadók, hazamentek az új ismerősök, kollégák. De este még volt min részt venni. A Grand Caféban délután öt órától nyolcig még voltak nézni és hallgatni valók. Az esti rész kétségtelen sztárelőadója Spiró György volt, aki idén ünnepelte 75. születésnapját. Konkrét tematika – mint nekem kiderült – nem volt a beszélgetés során, de nem is volt rá szükség. Ha valaki, akkor Spiró tud sztorizgatni. Konkrétan két óra nettó anekdotázás és emlékezés volt. De rendkívül jó hangulatban telt. Elmesélte élményeit, összeismerkedését Hajnóczy Péterrel, Kertész Imrével. A kérdező Szabó Gábor volt.

Másnap – csütörtökön – bár már nem volt akkora forgatag a BTK-n, csak a szokásos, még voltak előadások és beszélgetések. Mindjárt az elején Markó Béla költő volt a bölcsészkar vendége. A haza milyen? című kötetét mutatták be.

Viszonylag rövid nap volt már, még bemutatták Fekete Éva Lukács György monográfiáját, majd a szó átterelődött a sportra. Természetesen csak amolyan bölcsész-szinten. Ebéd után sor került a hagyományos írók-filozófusok focimeccsre, amelyet idén is Esterházy Péter emlékének ajánlottak.

Ezt követően pedig a két nap zárásaként egy háromfelvonásos írók a filozófusok ellen – szintén Esterházy Péter emlékének ajánlott – felolvasó est vette kezdetét. A tematika a „születésnap” volt – minthogy eköré szerveződött az egész Könyvkiadók Napja – így, mindenki e témakörben írt szövegével köszöntötte az utánakövetkezőt. Garaczi László, Bencsik Orsolya, Halász Rita, Vajda Mihály, Németh Gábor, Laczkó Sándor olvastak fel – elég illusztris társaság – majd a sort Gyenge Zoltán dékán úr zárta. (Akinek, mint kiderült, elfelejtettek szólni, hogy a születésnap-toposzban mozogva kell írni.) A második turnust Szabó Gábor vezette, aki a 75 éves Radnóti Sándorral beszélgetett, meglehetősen kötetlenül, ám annál szórakoztatóbban. A sort – és az egész V. Magyar Könyvkiadók Napját – végül a 45 éves Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj kötetbemutatója zárta, szintén kötetlenül, ám annál szétszórtabban. Szegő János volt a beszélgetésvezető és valahogy úgy éreztem, hogy inkonzisztens kérdés-listát írt magának. Nem feltétlenül értettem, hogy mi a koncepció és amíg ez Szabó tanár úrnál szisztematikus kötetlenségnek hatott, itt szisztematikátlan szétszórtságnak. Mindenesetre Noé igyekezett venni a lapot, és önreflexióval lazítani a kicsit kellemetlen szituációt. Végülis sikerült neki és nem maradt rossz élményem, de ez a beszélgetés volt a legkevésbé élvezhető a két nap alatt.

Ha össze kéne foglalnom az eseményeket, akkor azt mondanám, hogy számomra egyértelműen nagy mérföldkő volt ott lenni és kötetlenül „szakmázni” a kollégákkal. Úgy érzem, végérvényesen ledőlt az a magamba plántált elképzelés, miszerint az irodalmi intézményrendszer egy elefántcsont-torony, ahova kvázi lehetetlen bekerülni. Ez nincs így, és már az írókkal sem érzem magam feszélyezve.

Csabay-Tóth Bálint