Idén ötödik alkalommal rendezte meg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara a Magyar Könyvkiadók Napját. Már-már hagyomány ez az eseménysorozat – mivelhogy kétnapos – nálunk. Idén szeptember 22-23-án rendezték meg és az „Évfordulók emlékezete” alcímet kapta. Nekem ez volt az első, amelyen részt vettem ezen, és eléggé bele is láttam a történésekbe. Tizenegy kiadó volt jelen a szokásos szerdai könyvvásáron. Szokás szerint nagy akciókkal várták az egyetemistákat és a tanárokat egyaránt.

Mindkét nap nívós beszélgetések zajlottak, neves írókkal. Az érdeklődés nem volt egyenletes, de mégis az kiderült, hogy sokakat érdekeltek a beszélgetések. A rendezvénysorozatot Prof. Dr. Gyenge Zoltán dékán úr nyitotta meg. Majd Vajda Tamás megemlékezett az egyetem elmúlt szegedi 100 évének első esztendeiről. Minthogy a Szegedi Tudományegyetem a születési évét 1581-re teszi, amikor is Báthory István lengyel király, litván nagyherceg és erdélyi fejedelem bölcsészeti és hittudományi fakultást alapított a jezsuiták kolozsvári kollégiumában ’academia’ néven, áttételesen a szegedi bölcsészkar egyidős az egyetemmel. 1919-ben a magyar nemzetgyűlés döntött, hogy a román fenyegetés és – mint utólag kiderült – a trianoni békediktátum miatti határrendezések következtében átmenti a kolozsvári egyetemet. Az 1921-es határozat szerint az egyetem új otthona Szeged lett.

Nagyon színes volt a tematikus repertoár. Beszélgettek az idén 80 éves Bodor Ádámról az Eronim Mox: Receptek végnapokra című antológia kapcsán. Szó volt a székely írásról is – A székely írás emlékei című könyv bemutatója kapcsán. Sándor Klára, Benkő Elek, Vásáry István egészen a kialakulástörténettől a történeti, liturgikus, nemzeti szerepén keresztül a mai közéleti és kulturális létezéséig taglalták a témát. Emellett a székelyek hiedelemvilágáról, mondavilágáról, a fellelhető írásos és régészeti forrásokról is esett szó, természetesen mindez nyelvészeti álláspontból. A kutatás körülményeiről és előzményeiről, illetve eredményeiről is beszámoltak a kötet szerzői.

Én nem voltam ott minden előadáson, ugyanis a Kalligram Kiadó standjának környékén lebzseltem, amit hihetetlenül élveztem. Nagyokat beszélgettünk Tóth-Czifra Júliával, a kiadó szerkesztőjével, és Szilágyi Zsófia tanárnővel, a könyvipar – akármilyen ellenszenves is ez a szó – dolgairól.

Az ebédszünet után Gács Anna új kötetének bemutatójára került sor. A vágy, hogy meghatódjunk című könyve az önéletrajzírás mai helyzetével foglalkozik. Annak hagyományos és kortárs formáit taglalja, elemzi és veti össze. Az egészet arra futtatja ki, hogy azért szeretünk életrajzokat, életírásokat, életregényeket olvasni, valóságshow-kat, látszólag teljesen érdektelen emberek életét feldolgozó vlogokat nézni, mert hajt minket a vágy, hogy az életeseményeken meghatódjunk, vagy éppen elborzadjunk. Újabban – mint mondta –, főleg a covid-időszak alatt, kialakult egy új műfaja az önéletdokumentálásnak, mégpedig a napok videónaplózása. Divatos lett az elvonulás. Az eszképizmus mint új önismereti forma ismét népszerűvé vált. Híres videósok vonultak el a karantén alatt szigetekre, messzi tájakra, de volt, aki csak a hétvégi telkére élni. Ez sok új, érdekes dolgot elmond a ma emberéről. Ezen kívül kitért az önéletírás történetére, régi narratíváira. „Önéletrajz csak nagy hatású emberek életműve után születhet.” Ez a „szabály” mára teljesen megdőlt, a példákat fent hozom. Egyszerűen az ember kíváncsi és benne van – szégyen vagy sem – a kukkolási vágy. A kérdező Rálik Alexandra volt.

A soron következő kötetbemutató zajlott – meglátásom szerint – a legkisebb közönség előtt. De ettől függetlenül rettentő érdekes volt, és abszolút meghozta a kedvem Szarka Károly Az én hibám című regényéhez. Tipikusnak látszó Z és Y generációs történetnek tűnhet és valóban olvastunk már hasonló témában regényt és láthattunk filmet is, de mégis egy iszonyat érdekes kérdést vet föl, vagyis inkább állítást tesz: azok, akik nappal egy call-centerben termékeket adnak el és hajtják a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom gépezetét, este – a munkaidő végeztével – maguk is fogyasztóvá válnak és fogyasztóként hajtják tovább a gépezetet. Szarka elsőkötetes szerző, de már most fontos kérdést tett fel: vannak-e minták, generációsak, irodalmiak? A regény generációs problémákra erősen reflektál. A szürke, unalmas hétköznapokból való menekülés-toposzt is kijátssza. Egy nagyon fontos generációs érzés jellemző is pillére a szövegnek, mégpedig a: „Nincs kedvem”, mint nemzedéki összekötőkapocs. A társadalomból, nemzedékből, családból, gazdasági és politikai rendszerekből való kiábrándultság, a lehetőségek ki nem használása áthatja a regényt. A kérdező Bencsik Orsolya volt.

Véget ért a nap egyik nagy szegmense, pakoltak a kiadók, hazamentek az új ismerősök, kollégák. De este még volt min részt venni. A Grand Caféban délután öt órától nyolcig még voltak nézni és hallgatni valók. Az esti rész kétségtelen sztárelőadója Spiró György volt, aki idén ünnepelte 75. születésnapját. Konkrét tematika – mint nekem kiderült – nem volt a beszélgetés során, de nem is volt rá szükség. Ha valaki, akkor Spiró tud sztorizgatni. Konkrétan két óra nettó anekdotázás és emlékezés volt. De rendkívül jó hangulatban telt. Elmesélte élményeit, összeismerkedését Hajnóczy Péterrel, Kertész Imrével. A kérdező Szabó Gábor volt.

Másnap – csütörtökön – bár már nem volt akkora forgatag a BTK-n, csak a szokásos, még voltak előadások és beszélgetések. Mindjárt az elején Markó Béla költő volt a bölcsészkar vendége. A haza milyen? című kötetét mutatták be.

Viszonylag rövid nap volt már, még bemutatták Fekete Éva Lukács György monográfiáját, majd a szó átterelődött a sportra. Természetesen csak amolyan bölcsész-szinten. Ebéd után sor került a hagyományos írók-filozófusok focimeccsre, amelyet idén is Esterházy Péter emlékének ajánlottak.

Ezt követően pedig a két nap zárásaként egy háromfelvonásos írók a filozófusok ellen – szintén Esterházy Péter emlékének ajánlott – felolvasó est vette kezdetét. A tematika a „születésnap” volt – minthogy eköré szerveződött az egész Könyvkiadók Napja – így, mindenki e témakörben írt szövegével köszöntötte az utánakövetkezőt. Garaczi László, Bencsik Orsolya, Halász Rita, Vajda Mihály, Németh Gábor, Laczkó Sándor olvastak fel – elég illusztris társaság – majd a sort Gyenge Zoltán dékán úr zárta. (Akinek, mint kiderült, elfelejtettek szólni, hogy a születésnap-toposzban mozogva kell írni.) A második turnust Szabó Gábor vezette, aki a 75 éves Radnóti Sándorral beszélgetett, meglehetősen kötetlenül, ám annál szórakoztatóbban. A sort – és az egész V. Magyar Könyvkiadók Napját – végül a 45 éves Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj kötetbemutatója zárta, szintén kötetlenül, ám annál szétszórtabban. Szegő János volt a beszélgetésvezető és valahogy úgy éreztem, hogy inkonzisztens kérdés-listát írt magának. Nem feltétlenül értettem, hogy mi a koncepció és amíg ez Szabó tanár úrnál szisztematikus kötetlenségnek hatott, itt szisztematikátlan szétszórtságnak. Mindenesetre Noé igyekezett venni a lapot, és önreflexióval lazítani a kicsit kellemetlen szituációt. Végülis sikerült neki és nem maradt rossz élményem, de ez a beszélgetés volt a legkevésbé élvezhető a két nap alatt.

Ha össze kéne foglalnom az eseményeket, akkor azt mondanám, hogy számomra egyértelműen nagy mérföldkő volt ott lenni és kötetlenül „szakmázni” a kollégákkal. Úgy érzem, végérvényesen ledőlt az a magamba plántált elképzelés, miszerint az irodalmi intézményrendszer egy elefántcsont-torony, ahova kvázi lehetetlen bekerülni. Ez nincs így, és már az írókkal sem érzem magam feszélyezve.

Csabay-Tóth Bálint