– Fanni! Figyeltél? – bökte oldalba Luca.

– Mi?

– A vizsgafeladat!

– Mi van vele?

– Hallottad egyáltalán?

    Fanni átfuttatta az agyán, mi is történt az elmúlt másfél órában, és rájött, hogy semmire sem emlékszik. Még a kicsit zaccos, radnótis latte íze lötyögött a szájában. Valahogy még mindig ott volt. Az arcához érintette a kezét. Hideg volt az a kéz, pedig Fanni a radiátor mellett ült egész órán.

– Milyen feladat? – kérdezte.

– Na jó, lent elmondom.

A Petőfi épület előtt leültek egy padra, Luca cigit sodort. Fanni igyekezett emlékezni az órára, de azon kívül, hogy néha látta a tanár száját mozogni, semmi. Luca rágyújtott, közben Fanni elkezdte:

– Na, miről is van szó, Luca?

– Haragosi vizsgafeladatáról. Mindenkinek kell keresnie egy régi történetet vagy családi eseményt és azt vagy továbbírni, vagy beépíteni egy szövegbe, vagy valami. Tényleg nem emlékszel?

– Egy árva szóra sem.

– Hol jártál?

    Fanni elgondolkozott. Sociolinguistics, Radnóti, kávé, féktelen loholás, miközben szemébe szállt Luca félretekert cigijének otromba füstje, Haragosi, csak beszél... Semmire. Valóban semmire. Bár nem is csoda – magyarázkodott magában – kikészít ez a baristaság.

– Szóval személyes szöveg, mi? Na jó. Majd feltúrom anyukám holmiját.

– Biztos jól vagy?

– Ja, megvagyok.

Elütötte az ötöt a Dóm harangja, és ez valami csodálatos módon elhallatszott a bölcsészkarig. Megvárta, míg Luca elnyomja a cigit. Elköszöntek egymástól, hosszú, véget nem érőnek tetsző öleléssel, ahogy ezt szokták. Bement a Radnóti Kávézóba. 

– Gyere már, gyere már! Idő van, Fannika! – szólt a főnök, aki valamiért mindig ott volt.

A bánatért esz téged a fene itt mindig... – morgott magának, miközben a kötényét kötötte. Sorra-sorra jöttek a vendégek. 

– Este rendezvény, ugye, tudod, Csillag? – szólt a főnök.

– Ja, ja, vágom. Milyen rendezvény?

– Látom, figyelsz... valami KínosKörök vagy mi a nevük... valami zenekar. Mindegy is, ameddig pénzt hoznak, jóvilág van. Nem is a te dolgod. Kiszolgálnád végre az urat? 

Te tartóztatsz fel, a jó ég áldjon meg… KínosKörök és csak így mondod?

– Egy minyont lesz szíves. És egy eszpresszót feketén.

– Nomen est omen? – szólt valaki mögötte.

Fanni gépiesen, magában morogva lefőzte a kávét, szépen kihelyezte a fekete, négyzetalakú tányérra és beütötte az összeget.

– Hétharmincat fogok kérni. Készpénz-kártya?

    A kopaszodó, enyhén pocakos úr sokáig matatott a tárcájában, mire összeszámolta a szükséges pénzt. Fannit végtelenül idegesítette. Csörömpölés, prüszkölő kávégép, beszélő emberek, beálló zenekar... Már csak az hiányzik, hogy ne legyen elég pénz nála... Nagysokára odaadta, vissza nem járt... A zenekar végre-valahára beállt, eljött az idő, belecsaptak. 

    Aztán záróra lett, Fanni pakolt, hazagyalogolt, mert villamos már nem volt, de nincs messze a Szent István tér. Addig is tudott szellőzni. Szeret szellőzni. Ez egy rituális dolga Fanninak. Mindig, mikor sok a feje, szereti azt szellőzni vinni. Van, hogy csak úgy megy, van, hogy egybeköti a bevásárlással, vagy a munkából való hazamenettel. Ilyenkor sok minden jár a fejében, ami épp nem hagyja nyugodni. A múlt, a jelen, a jövő, a kapcsolatai, az elmaradtai, lehetséges eljövők, a félig-meddig kifelé állók.

    Mire hazaért, Kata rég aludt. Az arcán egy könyvvel. Fanni elővett egy takarót,  de halkan, mert kínosan figyelt mindig, hogy ne ébressze fel a lakótársait.

    Finoman levette az arcáról a könyvet, becsukta, aztán megfürdött, jázminos fürdősóval. Később már majdnem elaludt volna, amikor eszébe villant Luca. Luca, Haragosi, a feladat, anya... Feltápászkodott, kihúzta a dobozt, és kinyitotta. Valami biztos van itt. Ahogy egyre mélyebbre haladt a tárgyak között egyre inkább szorítani kezdett a szíve. Már-már rosszul volt, mikor ráakadt egy barna, bőr naplóra. Lehuppant a szőnyegre. Kinyitotta. Az első oldalon ez állt: ’Szabadélet’. A másodikon az első bejegyzés, dátummal: ’1993. július 15., csütörtök’.

    Hm, ez érdekel…

Andrea naplója 

1993. július 15.