Másnap reggel Szonja határozott léptekkel közeledett a BTK épülete felé. Az egész estéjét az interneten töltötte, az Arcanumban próbált régi cikkek között eligazodni, később pedig a Mark My Professoron olvasgatta az értékeléseket, de egyik hallgató sem vitte közelebb az ismeretlen jótevő tanár kilétéhez. Persze, nem volt teljesen hiábavaló a kutakodás. Először is, megtudta, hogy „a minyon, magyar süteményfajta, amelyet az 1870-es években Kugler Henrik honosított meg Budapesten.” Annyiszor olvasta ezt a mondatot, hogy már kívülről fújta, minden cikk ezzel nyitott. Másodszor pedig, jobban, mint eddig bármikor, megkívánta a minyont. Tervezte is, hogy munkakezdés előtt vesz egyet, de az este folyamán kifogyasztott kiemelőfilcek pótlása elvette az időt

Mióta felébredt, nem tudta kiverni nővére emlékét a fejéből. Irigyelte Fanni anyukáját. Milyen jó lett volna, ha Titi is egy megértő tanárt kap, aki segíti, aki tényleg korrepetálja matematikából! Megállt. Nem szokott kiabálni, még gondolatban sem. Vett pár mély levegőt, menet közben a pénztárcájából elővett egy ötforintost, a direkt erre a célra fenntartott kis zsebből. Összeszorította a kezét, érezte, ahogy az érme széle egyre erősebben nyomódik a bőréhez. Ahogy nőtt a fájdalom, úgy csökkent a belső reszketése. Lassan kiengedte a kézfejét, a fémdarab a földre esett. Megtorpant. Épp időben. Ha még pár lépést tesz, akarva-akaratlanul nekiütközött volna a kisebb csoportosulásnak, amelyik elállta a BTK főbejáratát.

Tényleg – gondolta Szonja, miközben lehajolt a pénzért –, ma egy nyelvtudományi konferenciát tartunk. Hogy is felejthettem el.

Mind a négy férfi  szürke öltönyt viselt, kopaszodó fejükön  hátrazselézték a hajukat, és a legnagyobb magabiztossággal állták el a bejáratot. A körülöttük növekvő dohányfüstöt már vágni lehetett volna. Ekkor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Feri, a portás. Végigmérte a professzorokat, majd a lehető legudvariasabb hangon megszólalt:

– Megkérném az urakat, hogy ne itt dohányozzanak. És ne állják el az egyetlen bejáratot. –  Szonjára nézett, aki épp ebben a pillanatban dugta zsebébe ötforintosát. 

A férfiak összesomolyogtak, lábukkal elnyomták a cigicsikkeket, majd együttesen elindultak befelé.

– Szóval itt a portás mondja meg, mit csinálj? – kérdezte az egyik, enyhe német akcentussal.

– C’est la vie, barátaim, c’est la vie. 

– C’est la vie, mi? Na, jól van, tényleg menjünk. A csikkeket meg majd szedjük össze!

Szonja követte őket. Legszívesebben rájuk ordított volna, a feszültség visszatért a testébe, de erőt vett magán. Fiának is azt tanítja, hogy van, amikor nem érdemes reagálni. Okos enged, másik szenved. Mindig így mondja, senkit sem szeretett leszamarazni. 

– Szép jó reggelt, Szonja! – mosolygott rá Feri, majd szemöldökét felhúzva figyelte az aulát birtokba vevő csoportosulást. Diákok csak elvétve voltak jelen, csütörtök reggelre nem szokásuk órákat felvenni.

– Neked is, Feri! – már indult volna a lépcső irányába, mikor az ajtó újból kinyílt, és Érdy Ibolya lépett be rajta. Magassarkú csizmájának kopogásától visszhangzott az épület. Szonjáékra sem nézett, a férfiakon próbált keresztüljutni.

– Ha megengednék! – hangja komoly volt, határozott.

    – Ó, Szonja! Van számodra egy kérdésem! – szólt Feri.

    – Csak nyugodtan.

    – Úgy érzem, ugyanarra megyünk, Ibolya!

    – Mi védi meg a telefont a sérüléstől?

    – Ömm, tessék?

    – Ó, szia, Minyon!

    – Ez a kérdés, válasz a tok! – Feri alig bírt a mondat végére érni, úgy nevetett, hogy orráról lecsúszott a szemüvege. Visszaigazította, majd kíváncsian figyelte a vicce hatását.

    – Valaki azt mondta, minyon? – kapta fel a fejét Szonja. 

    – Nem, azt mondtam…

Szonja nem figyelt a mondat befejezésére, kapkodva nézett körül, de már nem látta, csak hallotta az ismeretlenekből álló tömeget, ahogy egyre feljebb haladnak a lépcsőn.

    – Jó öreg Petőfi! 

    – Értem, Feri, nagyon jó volt! – nevetést utánzó hangot próbált kiadni, több-kevesebb sikerrel. Gyorsan elbúcsúzott, és a tömeg után sietett.

    – Ha megkívántad a minyont, a Radnótiban lehet kapni! – kiáltott utána a portás.

Hogy tudnak ezek ilyen gyorsan lépcsőzni? – gondolta, miközben próbálta ledolgozni a távolságot. A lépésszámlálóm igazán figyelhetné a sebességet is. Balszerencséjére csak az Audmaxig mentek, ahol viszont eggyé váltak egy sokkal nagyobb tömeggel, mely pont ebben a pillanatban indult meg az előadóterembe. Több kollégáját is felismerte, de a dohányzók közül egyet sem vett észre. Remélte, hogy Érdy Ibolya vöröses haját legalább meglátja, de az emberek csak fogytak, a terem ajtaja pedig egyszer csak becsukódott. „A nyelvpolitika helyzete Európában” – hirdette a rajta lévő plakát a konferenciát.

    Igazi kincskereső kaland ez – gondolta Szonja, majd elindult a kávéautomata irányába. Miután beszerezte a napindító kötelező italt, útba ejtette a Francia Tanszéket, de az ott lévő professzorok mind kérdőn néztek rá, mikor egy Minyon nevű oktató felől érdeklődött. Kicsit csalódottan az irodájába ment. Reményei szerint nem lesz túl sűrű napja, és talán a kopogások is ritkábban fogják kizökkenteni a munkájából. Kabátját a fogasára tette, majd az újonnan vett kiemelők kibontása után nekiállt lejegyzetelni rózsaszín post-it-ekre a reggeli történéseket. Abban biztos volt, hogy a Fanni által megadott személyleírás már nem feltétlenül helytálló, de legalább valamennyi örömöt tud majd okozni a lánynak. 

Szóval a Radnóti kávézóban van minyon… egy gyors séta belefér – felállt, az ajtónál visszafordult a telefonjáért, kardigánjának zsebébe mélyesztette, majd a reggeli zaklatottságtól megszabadulva elhagyta az irodáját.

    Szonja fel sem nézett a telefonjából, úgy írta az üzenetet Fanninak. Nem is kellett felnéznie, habár még most is képes eltévedni a BTK épületében, azért az irodájától a bejáratig vezető utat vakon is képes megjárni. 

    – Szia, Szonja! – kiáltotta valaki a földszinti folyosón, amint befordult jobbra a főbejárat előtt a lépcsőkről leérve. 

    Szonja felkapta a fejét, és Rita szőke, összekötött haját pillantotta meg. A nő éppen a szelektív kukákat cserélte ki a médiás termek előtt. 

    – Nem hiszed el, ezek a nagyra nőtt szamarak még mindig nem tudnak olvasni. Nagy betűkkel, színekkel megkülönböztetve ott áll a kukákon, hogy melyikbe mit kell tenni. Erre így is képesek a papírpoharat a műanyag kukába tenni – panaszkodott Rita, miközben egy kávéspoharat húzott ki a kukából. – A kommunálisról nem is beszélve…

    – Nagyon érdekes, Rita – szakította félbe Szonja –, de most mennem kell. 

    Enyhe csalódottság suhant végig Rita arcán, remélte, hogy legalább Szonjának ki tudja magát panaszkodni, ha már a dékán nem figyelt rá, akárhányszor felhívta a figyelmét a hallgatók helytelen szemétválogatására.

    – Legközelebb kibeszéljük – mosolyodott el halványan Szonja. 

    – Már össze kell ülnünk beszélgetni! – csapott le az alkalomra Rita. 

Szonja csak bólintott, és elindult a Radnóti felé, pár lépés után viszont megtorpant. A Radnóti kávézó bódéja, ami a fal mellett állt, eltűnt. A kávézó beülős részén a székek felhalmozva álltak az üveg mögött, ahol nem sokszor, de elfogyasztott egy-egy kávét, mikor már unta az automatásat. 

    – Rita, hol van most a Radnóti? – szaladt vissza a hivatalsegédhez Szonja.

    – Csak menj végig a folyosón és meglátod a feliratot – nevetett Rita. – Nem te vagy az első, aki azt sem tudja, hol keresse.

    Szonja elhaladt a régi Radnóti mellett, majd bevette a kanyart a folyosón, rá sem pillantva a kiállított csontvázra, ami a Régészeti Tanszékhez tartozott. A tanszéki halálesetek óta egyre jobban kerüli a kiállított halottat. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon ez a valaki is, a csontváz, itt halt-e meg, a kar épületében, ha már arra van kárhoztatva, hogy örökké itt nyugodjon? 

    Nem sokat kellett mennie, hogy Radnóti Miklós fekete-fehér arca visszanézzen rá. Szonja csak remélni tudta, Fanni megtalálja a kávézót és nem fog bénázni, mint ahogy ő.