Harmadszor nekifutni, az már nem könnyű – még akkor sem, ha elsőre is, másodikra is sikerült átugrani a léc fölött. 2021. őszén a Kreatív írás harmadik csapatával vágtunk neki a közös kriminek – azt elhatározták azonnal, hogy vállalják a sorozatírók sorsát, vagyis nem egyszerűen írnak még egy szegedi, egyetemi krimit, de folytatják a két korábbi történetet, a Dekódolást és a Lopott tollakat. Ők tizenegyen először megismerkedtek az előzményekkel, számba vették, kik maradtak életben azon a képzeletbeli szegedi egyetemen, és csak azután vágtak bele a saját sztorijukba

            Persze, ennél sokkal több mindent csináltak előzetesen. Először is: remek közösség lettek, pedig a specializációjukat úgy kezdték el, hogy például az én irodalmi intézményrendszerről szóló órámra hol könyvtárból jelentkeztek be, maszkban, hol a vonatról, de még olyan is volt, hogy autóvezetés közben, én meg vártam őket az itthoni, piros fotelemben ülve. Tényleg azt hittem, ez így nem fog menni, a krimiírás sem működik úgy, ha nem ismerjük meg előtte egymást – de megoldották ezt is, ledolgozva a kezdeti hátrányt. Aztán pedig azt is végiggondolták, hogyan írjanak egyszerre a hűséges olvasóinknak, azoknak a tömegeknek, akik pontosan tudják, mi történt eddig Szonjával, Ferivel vagy Érdy Ibolya tanárnővel – és hogyan azoknak, akik a harmadik résszel kezdik az olvasást, merthogy ez sem tilos, persze.

A Dekódolást még az őskáosz (rendkívül szórakoztató) technikájával írtuk, ott a félév során egyszer volt a vendégünk Cserháti Éva krimiíró, akitől már akkor nagyon sokat tanultunk, például azt, hogy sokkal többet kell tudnunk a hőseinkről, mint amennyit beleírunk a műbe. Ha most rákérdez valaki, milyen színű a szeme a nyomozóként tevékenykedő tanszéki adminisztrátornak, Szépvölgyi Szonjának, mind a 12-en rá tudjuk vágni, hogy sötétbarna: ha nem fejből, akkor úgy, hogy bemegyünk a közös drive-ba, és ott elolvassuk a gondos karakterleírásokat. Merthogy a Lopott tollak írásakor már sokat volt velünk Cserháti Éva, zoomolva velünk Angliából: és akkor már azt is megjegyeztük, hogy jelenetekre bontott, alapos szinopszisra van szükség, és kellenek karakterleírások is. Most olvasóként számítunk Cserháti Évára, de követtük a tőle ellesett módszert. Így nemcsak az új szereplők, mint Fanni vagy Andrea elevenedtek meg már a cselekmény indulása előtt, de a régi karakterek is múltat és arcot kaptak, visszatér Rita, a hivatalsegéd, meg Érdy Ibolya, a nyelvészet félelmetes tanárnője, aki kopogós csizmában járja a bölcsészkar folyosóit. (Azért hagytak teret az utódaiknak is az Indextemető szerzői: remélem, egyszer többet is megtudok majd a most még csak egy pillanatra felbukkanó kedvencemről, germanisztikás Grétiről.) A karakterleírásoknak ugyanakkor az a veszélye is megvolt, hogy aki megírt egy-egy alakot, az nagyon meg is szerette – és erősen nehezményezte, ha aztán a „teremtménye” erőszakos halál áldozata lett, ami azért egy krimiben, lássuk be, elő szokott fordulni.

            Ezúttal kicsit elhagyjuk a Magyar Irodalmi Tanszéket („menjünk már arrébb, lassan senki nem marad ott életben”, kértem tőlük), és, ami sokkal izgalmasabb, időnként elhagyjuk a 2020-as éveket. Azt hamar elhatározták a mostani tizenegyek is, hogy, a Lopott tollak szerzőgárdájához hasonlóan, ők sem akarnak covid-krimit írni (pedig az omikron a csoportot sem kímélte meg): az Indextemetőben a covid már a múlt, míg az alkotói folyamat idején még határozottan a jelenünk része volt. Az egészen egyedi és merész döntés volt a részükről, hogy visszamennek a számukra igen távoli, a szüleik fiatalkorát jelentő múltba is, azaz az 1990-es évekbe, az akkori JATE-ra, mert ezúttal a bűn valahol ott gyökerezik.

            A saját egyetemi éveimre kellett így ránéznem az ő szemükkel: és körüljárni a sorjázó kérdéseket, meg azokat a dilemmákat is, amelyek nekik eszükbe sem jutottak, mert nem is gondoltak rá, hogy régen ez másképp volt. Én 1991-ben kezdtem az egyetemet, és az ELTE-n, az Indextemető egyik szereplője 1993-ban, a JATE-n: úgyhogy nekem is folyton töprengenem kellett, meg kérdezgetnem a Szegeden végzett kollégáimat. Arra magamtól is tudtam válaszolni, hogy mi is volt az index (feketébe kötött Neptun), hogy miként vettük fel az órákat, ha nem volt internet (Szegeden ugyanúgy az ajtókra kitűzött névsorok lengedeztek, mint Budapesten). Ahhoz már Arcanum kellett, hogy kiderítsem, hogyan is közölték a lapok a ponthatárokat (erre azért sem nagyon emlékezhettem, mert, OKTV-helyezett lévén, felvételi mentességgel kerültem egyetemre, így a várakozás izgalma sem maradt meg bennem): nagyon meglepődtünk mindannyian, hogy kb. két hétig tartott, mire minden ponthatár megjelent a Népszabadságban meg a Magyar Nemzetben, merthogy naponta egy-egy tudományterületét közölték csak. És többeket kérdezgettem arról, mit is mondtunk a kilencvenes években ahelyett, hogy „azon kattogtam”: a megoldást nem árulom el, hátha megtalálja majd valaki az Indextemetőben. Sok minden ki is maradt mindabból, amit összegyűjtöttünk: a csapat egyik tagja még édesapja diákkori naplóját is beszkennelte nekünk, ebből nemcsak az derült ki, milyen filmeket néztek a kilencvenes évek JATE-ra járó egyetemistái, de az is, hogy már akkoriban is elmaradt időnként Szegeden az őszi szünet.

(Részletek Balog Lajos naplójából)

Azzal az OTDK-rezüméfüzettel sem kezdtünk végül semmit, az áhítatos végiglapozáson túl, amelyben benne volt egyetemistaként Beck Zoltán a 30Y-ból meg Nyáry Krisztián a Líra Könyv Zrt-ből: sokat megtudtunk a kilencvenes évekről így együtt, sőt, a krimicsapat tagjai beszélgetni kezdtek a szüleikkel azokról az időkről, és ezt komoly „hozzáadott értékként” könyveltem el.

            Az Indextemető ismét a szegedi bölcsészkarra visz el: hogy azért üdvözölhetünk-e ismerősként egy-egy szereplőt vagy helyszínt, mert a modelljét ismerni véljük, vagy amiatt, mert a Dekódolásban vagy a Lopott tollakban olvastunk róla, ne firtassuk. Természetesen minden fikció – még annak ellenére is, ha én már nem lepődnék meg azon, ha meglátnám a folyosón Szonja kardigánját vagy a portásfülkében a mindenkit szóviccekkel fárasztó Ferit. És most már izgatottan várjuk az új és régi olvasóinkat: ha következetlenséget találnak a sztoriban, nézzék el nekünk, hiszen ennyien krimit írni, ráadásul igazodva két korábbi gárdához, tényleg nem könnyű. Még egy olyan csodacsapatnak sem, amilyenek ők lettek, vagyis Vivi, Bálint, Bence, Lea, Orsi, Krisztina, Lili, Helga, Zsani, Niki és Virág.

Szilágyi Zsófia

Képeket készítette: Görög Nikolett

Nagyon köszönjük írótársunknak, Helgának a naplórészleteket!