“Tout en noir.” Kontextustól függően sokféleképpen lehet ezt a három szót értelmezni, de a két és fél évtizedes francia divatlap őszi címlapján egyértelműen arra utal a kifejezés, amikor az ember tetőtől talpig feketébe öltözik. Érdy Ibolya, mielőtt az év utolsó vizsgája után hazament volna a téli szünetre, rendet rakott az asztalán és a fiókokban. Mint mindig, most is kezébe vette a 90-es évekbeli magazint, ami egy életre meghatározta öltözködési stílusát, és lapozgatni kezdte. Sohasem dicsekedett vele, de a 25. oldalon szereplő fiatal hölgy kabátja neki is megvan, a mai napig hordja, igaz, nem minden nap, de ma pont igen. Az ajtó mellett díszeleg egy vállfán, szinte ugyanolyan szép, mint új korában. Visszaemlékezett, milyen sokan megdicsérték, amikor hazahozta Franciaországból, és egy pillanatra elképzelte, hogy újra harmincéves. Ő. Nem a kabát. Egy pillanatra, de nem tovább, mert valaki kopogtatott, valaki, akinek a kopogását nem ismerte fel. Ilyenkor jobban szereti, ha ő nyit ajtót, ahelyett, hogy behívná az irodájába az idegent.

    – Jó napot – köszönt Szonja. –  Nem zavarok?

    – Nem – válaszolta Ibolya, pedig szívesebben megmondta volna az igazat. – Jöjjön nyugodtan, épp pakoltam – az asztalára mutatott, amin, mint ahogy mindketten azonnal észrevették, ott maradt a magazin, a 25-26. oldalán kinyitva.

    – Oh, igen, az év végi pakolás, ismerős. Nekem még van itt egy hetem, addig háromszor rendet kéne raknom, úgyhogy egyelőre tűröm a kupit. – Szonja igyekezett a lehető legjobb fej lenni, ami most, küldetés-üzemmódban kicsit sem esett nehezére. – Leülhetek? Egy kis segítségre lenne szükségem, már ha tényleg nem zavarom, mert most nem valami adminisztrációs ügyben keresem.

    – Ha nem zavarja, hogy rendetlenség van. – Ibolya az asztal felé indult, hogy eltegye a magazint, de Szonja megelőzte.

    – Ez franciául van? Nem mostaninak tűnik.

    – Nem is mai. 1994. ősz. – Szonja némi sznobizmust vélt felfedezni a tanárnő hangjában. Ismerős volt neki a kabát, de mielőtt eszébe jutott volna, hogy honnan, Ibolya becsukta a magazint, és a fiókba tette. – Lyon-ban vásároltam, még fiatalkoromban, ereklyeként őrzöm.

    – Pont mondani akartam, hogy biztosan egy vagyont ér.

    – Az lehet, de nem eladó.

Érdy Ibolya elmosolyodott: szökőévente egyszer van ilyen, jól haladt a küldetés.

    – Hát, egy biztos: ezek a franciák mindig tudták, hogyan kell felöltözni. Én nem voltam még, de az biztos, hogy egy vagyont el tudnék költeni ott, persze, nem az itteni, hanem a kinti adminisztrátori fizetésemből – Szonja, kissé kínosan, elnevette magát. – Talán majd legközelebb. Nem szeretném húzni az idejét, csak egy kicsit kényes téma ez nekem, és nem is tudom, hogy kezdjek bele.

    – Nyugodjon meg, senki nem hallgatózik. A Kádár-kori mikrofonok, elvileg, csak legendák. Segítek, ha tudok. 

    – Emlékszik arra a négy szürke öltönyös férfira tegnapról? A bejáratnál köszönt rájuk, amíg én Ferivel beszélgettem.

    – Igen, de csak Minyont… a többieket látásból, vagy névről ismerem. Nyelvészek, a konferenciára jöttek.

    Minyon, na, igen. Jó úton haladtak, de csak most jött a nehezebb része: Szonjának el kellett kezdenie hazudozni.

    – Értem. Szóval az a helyzet, hogy amikor az ebédemet mentem megmelegíteni, pont a folyosón mászkáltak, ők négyen, és láttam, hogy az egyikük, még jó messziről, és alig észrevehetően, de rám mutatott, aztán valamit beszéltek rólam, és amikor elmentem mellettük, rám köszöntek, és jó étvágyat kívántak, ketten magyarul, franciául, meg németül. Teljesen zavarba jöttem, alig tudtam megköszönni, és a konferencia végéig nem is jöttem ki az irodából, nehogy újra összefussunk. – Szonja meglepődött magán, hogy még elpirulnia is sikerült, de talán csak azért, mert nem szokása hazudni, és szégyellte magát.

    – Szóval jól megnézték magát…

    – Mondhatni. De az egyikük egyébként meglepően ismerős volt, nincs köztük olyan, aki itt dolgozik? Csak azért kérdem, mert lehet, hogy ismerjük egymást, és félreértettem a helyzetet. Vagy nem tudom. Lehet, hogy hülyeség az egész, és csak az idejét rabolom ezzel, de egy kicsit nyugtalanít, hogy nem tudom hova tenni ezt a helyzetet…

    – Ketten is itt dolgoznak, de az egyikük csak két évre jött Bécsből, valamit kutatni. A másik, idősebb férfi pedig az itteni francia lektor már elég régóta. Valamennyire még ismerjük is egymást. Szereti élvezni a szép, fiatal nők látványát, az biztos. – Mesélt volna többet róla, meg magáról, de Érdy Ibolya tekintélye minden felett áll, ez most sem lehetett másképp. – Sajnálom, ami magával történt, hogyan segíthetek?

    – Megmondaná, mi a lektor úr neve? Akkor talán ki tudnám deríteni, ismerhetem-e valahonnan, és könnyebben tudnám értelmezni a tegnapit. Tudom, hogy túlreagálom, csak nem szeretném, hogy legyen még valami ehhez hasonló, esetleg félreértett, kényelmetlen helyzetem vele.

    – Benjamin Bouchet – Ibolya leírta egy lapra Minyon teljes nevét, és eldöntötte, többet akkor sem árul el róla, ha harapófogóval próbálja belőle Szonja kihúzni.

    – És még valami… Megkérhetem, hogy ez az egész maradjon a kettőnk titka? Tényleg elég kellemetlen nekem ez az egész.

    – Természetesen. Vigyázzon a férfiakkal – mondta Ibolya kissé gúnyosan.

    – Köszönöm. És ha idén már nem találkoznánk, kellemes ünnepeket, boldog új évet kívánok.

    – Magának is.

    – Viszlát – Szonja félig őszinte mosollyal a kijárat felé indult, és rájött: a kabát a vállfán, a kabát a magazinban… – Ez a kabát egyébként… Nagyon szép. Sokszor eszembe jutott már, örülök, hogy végre el is mondhattam. Még egyszer köszönöm, hogy segített. Viszontlátásra.

    Nem tudta, mikor volt utoljára ennyire izgatott, mintha három presszót húzott volna le, mintha hosszú idő után most lenne csak életben. Neki ezt kéne csinálnia, jegyezte meg magában, és eljátszott a gondolattal, ahogy a CIA-nek nyomoz, az amerikai adófizetők pénzéből, tízszer vagy hússzor ennyi pénzért. Ha hazaér, megnéznek majd néhány részt a Mentalistából.