Indextemető - 4. fejezet
Andrea naplója
- október 10.
– Jó napot, Fanni! – kiáltott kissé izgatottan Szonja, miközben a még nem nagyon hosszú sorban állt.
– Jó napot kívánok, Szonja, hogy van?
– Köszönöm, jól... nos...
– Szóval sikerült? Tudja, hogy ki az a tanár?
– Pillanat…
Leültek. A Radnóti kávézó közepesen volt tele . Már javában díszítették a helyiséget, készítették a Szentünnepre. A hátsó bejárat felett – ami a Göncz Árpád sétányra nyílik – két fiatal próbálta felerőszakolni a girlandot. Az izzósorokat már felküzdötték az ablakok külső rácsozatára, azok kellemes melegséget sugároztak. Szonja lassan feltépte a cukrot, a tejszínt, majd az eredendően ébenfekete kávé lassan-tisztán vegyült át a bézs valamely sötétebb árnyalatába. Idegesítően hosszasan csinálta ezt. Gyomorfájdítóan hosszan. Direkt csinálja? – kérdezte magában Fanni, miközben minden mozdulat egyre lassabbnak tűnt – az Isten áldja már meg... mi lesz? Szonja belekortyolt a kávéjába, és lassan, szinte élvezettel, ledöfte a citromos minyonját. Kreatívan evett. Egy kis sarkot innen is, egy kis krémet a közepéről is, néha meg egy nagy vágást az egészből, hogy azt érezhesse, amit a cukrász kigondolt, összhatásában. Fanni már remegett, annyira, hogy mikor ő is belekortyolt a kávéjába, a csésze olyan hangosan csörömpölt, hogy az egész kávézót megtöltötte a hangja. Esküszöm, én ezt a nőt...
– Na – szólt végre Szonja, megtörölve a száját.
Fanni a csészealjhoz csapta a csészét izgalmában.
– Igen?
– Megtudtam valamit.
– Igen, ezt leírta. De mit?
– Szóval, amikor ma reggel siettem a karra, egy nagy halom szürke öltönyös emberbe ütköztem. Alig tudtam tőlük bemenni, a zaj is nagy volt, Feri, a portás, is mondta nekem a legújabb faviccét, és nem értettem jól, de mintha Érdy Ibolya tanárnő valakit leminyonozott volna... – vágott egyet a süteményből, alaposan megízlelte és folytatta – Igen... határozottan hallottam.
Szonja tovább ette a minyont, idegesítő lassúsággal. Fannit majdnem az őrületbe kergette. Az ég szerelmére, ez csak egy közepesen ehető közértes minyon, nem a Gerbeaud-ból van!
– És? – szólt végül.
– Szóval, csak ennyi: lehetséges, hogy még mindig itt dolgozik.
– Lehetséges?
– Igen, mert ma nyelvészeti konferencia van az Audmaxban és az egész országból jöttek tudósok, szóval nem lehetünk biztosak semmiben.
– Ó, értem – szólt Fanni meglehetősen lelombozva.
– Ne keseredjen el, meg fogjuk találni Minyont.
– Kérem, Szonja... az Isten szerelmére... derítse ki, ki ez a Minyon nevű... – Fanni hangjában a reményteli várakozásban való csalódás feszültsége hallatszott, és a sírás fojtogatta – annyira szeretnék neki örömet szerezni, ha már az anyukámnak nem tudok… Emlékszik, meséltem, hogy anyukám naplójában olvastam róla, hogy... szóval, hogy milyen sokat segített neki, mikor annyi idős volt, mint én. Anyukám emléke nagyon fontos, és szeretném megtalálni…
Szonja érezte az asztalon keresztül is a lány remegését, ami olyan erős volt, hogy a csészék is vacogtak tőle. Szegény, biztos az elcsigázottság... ki tudja, mióta nem aludt emiatt. Nagyon felpörgette ez a napló-zh-minyon-probléma...
– Nyugodjon meg, kedves Fanni, ki fogom deríteni, ki ez a Minyon – megsimogatta a lány feltűrt garbós karját, majd folytatta – a szavamat adom rá.
