A buszon még nagy volt a mozgolódás. A legtöbben a névsorolvasás közben nem vették le a kabátjukat, így indulás közben bajlódtak ezzel. A hangulat nyomottsága izzott a levegőben. A pára az ablakon elszigetelte őket a külvilágtól. A különjáratot az egyetem intézte el nekik, hogy mindenki, aki szeretne, részt vehessen a temetésen, Csongrádon. A nagyjából egyórás út túl rövidnek tűnt ahhoz, hogy feloldódhasson a hangulat. Senkinek nem volt kedve csevegni

  Évi Szonja mellett foglalt helyet. Laci telefonját nézegette még mindig, nem tudott tőle elszakadni. Laci szüleit meg nem izgatta a telefon, nem kérték vissza. Már hetek óta nem pihente ki magát rendesen. Rémálmok gyötörték, ha aludni próbált, de legtöbbször még addig sem jutott el. Érezte, hogy eluralkodik rajta a fáradtság, majd a következő pillanatban Szonja vállára billent a feje, és nyugtalan álomba merült.

  A jármű enyhén csúszósan fékezve megállt. A köztemető melletti Rigó Sándor utcában várta, hogy utasai leszálljanak. A változatos társaság kisebb csoportokba verődve indult el az út túlsó oldalára, a szertartás helyszínére. Az egyetemről többen eljöttek részvétet nyilvánítani a családnak, és búcsút venni Lacitól. Hallgatók, professzorok, a fiú barátai, közelebbi ismerősei, mindenki, akinek fontos volt Szegeden.

  Szonja ránézett a kiírásra, “hamvasztás utáni búcsúztatás: Horváth László Koppány”, megborzongott, de aztán gyorsan összeszedte magát, és odalépett Horváthékhoz. A gyászoló szülők már a ravatalozó mellett álltak, éppen a pappal tisztázták az utolsó intézendőket. Odalépett hozzájuk, megérintette a nő vállát.

– Őszinte részvétem. Szépvölgyi Szonja vagyok az egyetemről. Most érkezett a buszunk.

  Dalma, láthatóan minden erejét összeszedve, rámosolygott. A vékony nő földet söprő, sötét ruhát viselt, amitől még vékonyabbnak látszott. Haját feltűzte egy fekete csattal, kezében pedig egy játékot tartott.

– Jaj, kedvesem. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyien eljöttek. Nem is hittük, hogy… De nem is fontos ez. Köszönöm, hogy itt vannak. Jól utaztak? – beszéd közben gyűrögette a plüss tigrist. Ahogy észrevette, hogy Szonja ezt nézi, rögtön magyarázkodni kezdett. – Tudja, kiskorában nagyon sok dologtól félt az én kis Lacim. Ezt az apróságot azért kapta, hogy majd megvédi őt mindentől, vagy felvidítja, ha szomorú. Évekig sehova nem ment nélküle, aztán egyszer csak kinőtte. Most elhoztam neki. Mellé szeretném majd tenni, hogy örökké vele legyen. Hiszen itt a legvégén is nagyon szomorú lehetett. Vagy félt. Szüksége lehet rá. És én semmit nem vettem észre ebből. Milyen anya vagyok?

  Dalma elveszítette az eddig olyan erősen tartott önkontrollját, és könnyekben tört ki. Férje rögtön magához vonta és csitítani kezdte lágy szavakkal. Szonja jelezte a férfinek, hogy magukra hagyja őket.

Évi egyedül álldogált, amikor Szonja odalépett hozzá.

– Képzeld, volt pofája nem eljönni. Itt tette nekem a szépet, hogy mennyire sajnálja Lacit, és most nem képes megjelenni a temetésen.

– Kiről beszélsz? – Szonja sejtette, de azért megerősítést várt.

– Szabolcsról. Azt mondta, itt lesz. Legalább tiszteletből.

– Értem. Most ne foglalkozz ezzel. Később megbeszéljük, de ne lássák rajtad az idegességet Laci szülei – intett a fejével a közeledő Dalma felé.

– Szonja, kedves. Csak szeretném mondani, hogy lassan kezdenénk. És még annyit, nem tudja, Béni, mármint Sipos Béla el fog jönni?

Szonja aprót mosolygott a becenév hallatán.

– Ő autóval jön. Nem tudom, merre járhat. Lehet, hogy a forgalom miatt késik egy kicsit. De itt lesz.

  Ahogy a pap befejezte a szertartást, bejelentette, hogy az egyetem nevében Sárközy György, a Kar előző dékánja szeretné néhány szóval elbúcsúztatni a hallgatójukat. A férfi egy mappával a kezében lépett a tömeg elé. Látszott rajta a megrendültség, ahogyan végigfuttatta ujjait ősz haján. Végül nem vette ki a papírjait, csak elkezdett beszélni.

– Laci örökké az egyetemünk egyik mintatanulója marad. Sokunk szívébe zárta magát céltudatosságával, példamutató kitartásával. Személyesen is volt szerencsém megismerkedni ezzel a kedves és önzetlen fiúval, aki amikor csak tudott, segíteni akart másokon. Egyik szemináriumomat töretlen lelkesedéssel hallgatta. Tanult, felvilágosult elme volt, akivel bármilyen téma kapcsán élvezetes diskurzusba léphetett az ember. Mély seb egy ilyen személy elvesztése mindenki számára. Mélyen együtt érzünk a családdal a gyászban.

  Mialatt a dékán úr beszélt, Szonja a tömeget figyelte. Évi mellette bámulta a cipőjét. Az egyetemi hallgatók mély csendben álltak egymás mellett. Látta Rékát is, aki zokogva tördelte az ujjait. Lehet, hogy Évi gyanúja helyes volt, és valójában szerelmes volt Laciba? Eszébe is jutott, hogy meg kellene nyugtatnia a lányt.

– Egy idézettel szeretnék Lacihoz szólni, ahogy Berzsenyi Dániel A halál című versében mondja: Rabláncok a földi szenvedések, / Mellyeket csak a halál szakaszt.

  Szonja ismerte a verset, örült, hogy csak ezt a két sort idézte Sárközy. Továbbra is a tömeget kutatta, igazából Bélát kereste, de a tanár még mindig nem érkezett meg. Majd a ceremónia végén felhívja, hogy merre jár. Látta, hogy Dalma is felnéz néha, és olyankor a könnyein keresztül az egybegyűlteket kémleli. Férje mellette állt, egymásba karolva hallgatták a búcsúbeszédet. Egy másik férfi is volt velük. Szonjának valahonnan ismerős volt. Már biztosan látta őt korábban, de nem tudta pontosan hova kötni.

– … Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

  Sárközy György Kosztolányi-idézettel zárta le a búcsút. Visszalépett a helyére, és ezzel a szertartás is a végéhez ért. A jelenlévők halk társalgásba kezdtek. Szonja látta, ahogyan Érdy Ibolya elindul a szülők felé. Ő is csatlakozott.

– Őszinte részvétem. Érdy Ibolya vagyok, tanítottam Lacit az egyetemen. Nagyon jó képességű fiú volt. Igazán büszkék lehetnek rá.

– Köszönjük szépen. Azok vagyunk – Laci édesapja megtörten kezet rázott a nővel.

  Szonja nagy meglepetésére Réka is odalépett Dalmához. Még mindig idegesen babrált a kezével. Laci apja egészen elfehéredett, ahogy meglátta a lányt, nyilván most fogyott el az ereje, gondolta Szonja.

-        Üdvözlöm. Bányai Réka vagyok, együtt tanultam Lacival az egyetemen. Csak szerettem volna őszinte részvétemet kifejezni. Annyira hirtelen volt az egész. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Igazán nagyon sajnálom.

– Köszönöm, kedvesem – Dalma megsimította a lány karját. – Szegény teremtés – mondta a férjének, aki rendkívül feszültnek tűnt. A férfival beszélt, akit Szonja már látott valahol. De hol?

De nemcsak Laci apja, az a másik férfi is nagyon feszültnek látszott. Ideges szóváltásba mélyedtek, észre sem véve, hogy Szonja fülel, bár csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből.

– Mondtam, hogy majd megtárgyaljuk, de ennek nem a fiam temetésén van a helye. Személyes sértésnek veszem, hogy őt külön felkerested Szegeden, de ezzel sincs időm és kedvem most foglalkozni. Majd hétfőn a rendelőben megbeszélhetjük, ha bejössz.

– Értem, persze, teljesen igazad van. De ez az életem. Nekem ez egy nagyon fontos kérdés. Nem praktizálhatok tovább, ha mindenféle híresztelések terjednek el rólam.

– Te tehetsz róla, ha így lesz.

– De ezzel véget vetsz a karrieremnek. Etikai bizottság elé kell mennem. Lászlót azért kerestem fel, hogy esetleg ő tudna beszélni veled. Csak hogy meghallgass. Nem akartam felzaklatni őt. Nem tudtam, hogy ennyire sok gondja lenne. Hogy ennyire maga alatt volt a fiú.

– Nem érdekel, hogy sajnálod. Majd hétfőn beszélünk, most viszont kérlek, menj haza. Ez egy temetés. Nincs helye sem karriernek, sem praktizálásnak, sem semmi ilyesminek. Szeretnénk békés, nyugodt körülmények között elbúcsúzni a kisfiunktól. Te mint pszichológus szakember ezt biztosan megérted. Köszönöm. Viszlát, hétfőn.

  Ezzel le is zárta a beszélgetést. A férfi feldúltan távozott a temetőből. Szonja már tudta, honnan volt ismerős neki ez az alak. Ő akarta megtudni tőle, hogy Lacinak hol és mikor van órája, merthogy sürgősen beszélnie kellett volna vele. És ő az, akiről Évi beszélt: Frigyes. De milyen konfliktus lehet a két férfi között? Mi az, amitől kettétörhet egy pszichológus karrierje? Csak nem…?

Ő is elbúcsúzott a szülőktől. Neki is indulnia kellett, hiszen a különbusz sofőrje már a bejáratnál várt rájuk.

_A 'Kalauz' fejezetekben vizuálisan megjelenítjük azokat a tárgyakat, helyeket, jeleneteket, amelyeket a szereplőink látnak, érzékelnek. Így talán jobban megelevenedik a történet azon olvasóink számára is, akik nem a Szegedi Tudományegyetem BTK karának tanulói. Lássunk neki!

  A 4. fejezetben elkísértük Szonját a Klemm Antal szemináriumi szobáig. Aki nem szegedi, vagy épp nem a BTK-n tanul, nem is sejti, milyen bonyolult eljutni oda. Egyes legendák szerint sokszor eggyel kevesebb diák tér vissza, mint amennyi elindult a terem fele...:) Ehhez hoztunk útbaigazítást, amitől azt reméljük, hogy nemcsak látványelemnek jó, hanem térképnek is az eltévedt diákok számára.

  Szonja itt jött fel a lépcsőn:

  Itt fordult ki:

  Ez pedig a "kilátás" az erkélyről:

Reméljük, hogy ezúttal is sikerült jól "rekonstruálni" a történetet. A 4. fejezetet itt újra elolvashatjátok: https://kreativek.blog.hu/2020/02/26/dekodolas_932

Ne feledjétek, szerdán újra találkozunk és bonyolítjuk a szálakat!_

Kreatívek csapat

Réka vagyok, kérlek, hagyj üzenetet.

  Évi fejében újra és újra elindult a lány hangja, egyre gyorsabban követték egymást a szavak, a végén már majdnem felcserélték a helyüket. Vidám hangon üzentek a hívó félnek, a megszokott robot hangja helyett. Tizenkét telefonhívás, ennyit mutatott Laci telefonja. Az összes csak azon a péntek estén, és ezek közt kimenő hívás is volt. Ha nem tudta volna, hogy a tárgyfelvétel problémái kötötték össze a két embert, egész másra következtetett volna. De még így is erős és rosszalló gondolatokat kezdett egymásba fűzögetni, mikor Szonjával Réka hangját hallották a vonal túlsó végéről. Szégyellte, ami eszébe jutott Laciról és Rékáról. Most már minek féltékenykedni? A szám nem volt elmentve, ezért döntöttek úgy, felhívják, csak hogy megtudják, ki szól bele. Nem csengett be, hangüzenetre kapcsolt.

  A hangüzenet egészen a földszintig kísérte. A büfébe igyekezett. Ha szorosan a fal mellett haladt, már látta az első Radnótit ábrázoló képet, az elkanyarodó folyosó ölében bújt meg. A folyosó végén lassított, valójában eddig sem kellett volna sietnie, gondolta, a megbeszélt időpontnál korábban érkezett. Üres volt mindegyik asztal, a középsőt választotta. Itt nem látszanak majd a folyosóról – bár nem is tudta, ezt miért tartja ennyire fontosnak – és a lány sem hallja őket a pult mögül. Előszedte az órarendjét, sorra vette a tárgyakat, miből mit kellene olvasni. Az órákra gondolt, ahol nem nyomtattak végül új katalógust a tanárok – persze, akik használtak egyáltalán. Egyetlen H betűs név volt, még csak nem is húzták át.

  Hirtelen nyikordult a szék és mozdult hátra mellette. Szabolcs lassú és határozott mozdulattal helyezkedett el, csak azután köszöntötte a lányt.

*

– Szóval azt mondod, az a férfi, aki olyan hirtelen felbukkant az irodában, és Lacit kereste, szintén pszichológus?– Szonja jó ideje csak kérdezett, hol megszakítva a lány beszámolóját, hol tovább biztatva ezzel a beszédre.

– Igen. Én sem tudtam. Nem voltunk együtt sokáig, ritkán voltam náluk, meg nem is Szegeden laknak a szülei, de egyszer, amikor ott töltöttem a hétvégét, láttam egy közös fotót Laci apjáról és erről az emberről, fiatalok voltak, itt álltak a Pszichológiai Intézet tábla előtt. Megkérdeztem, ki az, akkor mondta Laci, hogy valamilyen Frigyes, és az apja kollégája, annak idején évfolyamtársak voltak. Ez ugyanazon a hétvégén volt, amikor hallottam egy ideges telefonálást. Valaki annyira kiabált Laci apjával, hogy kihallatszott a mobilból. Aztán Laci apja lerakta, káromkodni kezdett, és mintha közben a Bányai Réka nevet is hallottam volna, meg valami pszichoterápiát is emlegetett, de nehéz volt ezt kihámozni a sok káromkodás közül.

–Jesszus, tényleg az egyik ajtón még kint is van a Pszichológiai Intézet folyosóján a dr. Tóth Frigyes névtábla! Mindig tetszett nekem a Frigyes név, főleg úgy, hogy Frici, ezért is tűnt fel, majdnem Zozinak is ezt a nevet adtuk, csak a férjem nagyon ellenállt. De ez most nem tartozik ide, mindenesetre ezért emlékszem a táblára. Persze, a mi tanszékünkön is több évtizedes névtáblák vannak kint, ebben nincs semmi furcsa...

  Szonja visszaidézte a férfi arcát, ahogy az ajtóban álldogált, esetlen mozgását. Határozatlan mozdulatokkal kérdezett. Mint aki eltökélten indult el, de odaérkezve teljesen meggondolta magát. Az adminisztrátor úgy tudta, az irodát elhagyva a férfi végül nem kereste tovább Lacit, távozott.

  Évi a nő válla fölött a tél – talán utolsó – csendes havazását figyelte. Nem bambult, szemei inkább mintha sorra követték volna mindegyik hópehely mozgását, ahogy ő maga a múlt eseményeivel is ezt a próbát tette. Szonja az asztalon egymás mellé helyezte a két rózsaszín post-itet. Bányai Réka és az ismeretlen csongrádi pszichológus. Frigyes. Azon gondolkodott, van-e értelme egy lapra írni a két nevet, most, hogy talán kapcsolódnak. Aztán meg azon, hogy mindezzel az új információval együtt egyáltalán vissza kell-e őket ragasztani a helyükre.

– Laci épp nem volt otthon, elszaladt boltba, amikor ez az ingerült telefonbeszélgetés lezajlott. Engem meg nem érdekelt különösebben. Szerinted ez a Réka pszichológushoz járhatott? És melyikhez, Laci apjához, vagy ehhez a másikhoz? De miért Csongrádra?

  Szonja hosszan nézte a fiatal lányt. Kezét súlytalanul helyezte a karra, mely megfáradtan pihent az asztal túloldalán.

– Szeretnél hazamenni? Holnap végigvehetjük még egyszer, amit megtudtunk.

– Nem.

Évi válasza még mindig a hópelyhek közül érkezett. Tekintetét lassan emelte Szonjára.

– Vegyük át most, már tudom, és később is csak ennyire fogom tudni. És ugyanígy fogom érezni magam. Haladjunk, hátha kitaláljuk, hogyan tovább.

–       Tehát. Szabolcs újra akarta veled kezdeni?

– Igen. – Évi felidézte a fiú arcát a Radnóti kávézó asztala mellől. Nyugodt volt, nem rejtett bűntudatot, sem félelmet, de erős agressziót sem. Tekintetét a teljes közöny uralta, miközben a lány az sms-ről kérdezte, melyet a JATE-s éjszakát követő napon küldött Laci telefonjára.

– De miért Lacit zaklatta ezzel? Miért neki írt sms-eket?

–    Szerintem nem is engem akart már, csak a hiúságát bántotta, hogy Lacit választottam. Laci meg azt javasolta neki, keressen egy terapeutát, mert nem normális, hogy nem tud engem elengedni. Pszichológusok közt nőtt fel, neki ez természetes volt, de Szabolcs azt gondolta, lehülyézték. Ma is ezt magyarázta nekem. Hogy ő nem őrült.

  Évi újra az ablakot nézte, közben Szabolcs arcát látta, nem kellett erősen koncentrálnia, hogy újra pontosan előszedje délelőtti emlékeiből. Dühös volt a fiú közömbös arcára, mialatt ő szenvedett. Dühös volt rá azért is, hogy Lacit belekeverte a hülye dolgaiba.

– Talán Lacin vezette le az egész képtelen szituációt, de nem gondolom, hogy mindezért valóban bántotta volna. Nem tudom róla elképzelni.

Szonja közben felírta egy papírra Szabolcs nevét, aztán összegyűrte, majd mégis visszatette az asztalra. A többi közé azonban nem ragasztotta vissza.

– Menjünk. Még egyvalakivel szóba kellene majd állnunk.

– Tudom. – Évi még egyszer lejátszotta magában a hangrögzítő szavait, ezután teljesen alámerült a csendben, melyet a lehámozott rétegek és az alattuk érlelődő új infók szültek. Valamint a félelem, hogy még mindig vannak lefejtésre váró rétegei ennek a történetnek. És hogy beszélniük kell ezzel a Rékával, még ha nincs is hozzá kedve.

  Csendben lépkedtek a Bölcsészkar folyosóján, már sötétedett, a villany viszont még nem mindegyik folyosón égett. A két egymást karoló figura egyre kisebbnek tűnt, ahogy távolodtak a tanszéken álldogáló üvegajtós szekrényektől.

*

  Legutóbbi beszélgetésük óta Béla óvatosabb volt, többet érdeklődött, de kevesebbet jött az irodába. Szonja arra gondolt, a férfi szégyelli magát, hogy így feltárta magánélete részleteit. Általában konkrét intéznivaló miatt jött, s már csak közben kezdett egyébről beszélni. Szonja ezalatt a papírokkal foglalkozott, nem kellett egymásra nézniük, a férfi nyugodtan beszélhetett. Az adminisztrátor hamar felismerte: a férfi számára valahogy Laci volt az az élet, melyet valójában nem élhetett.

–       Szóval kérlek, hirdesd meg ezt a kurzust úgy, hogy csak neki. Lehet ilyet? Sajnálom, még mindig nem értek ehhez. Csak kérlek, oldd meg, szegény lánynak ez az egyetlen megoldás, hogy ne csússzon még többet. És igazán nem felelőtlen, megérdemli, hogy ezt megtegyük érte. Már ebben a félévben végezni akart, de most már ez biztosan nem fog menni, azt mondta, még erre a félévre be kellett iratkoznia.

  Szonja inkább nem mondta, hogy ilyenkor már egyáltalán nem lehetne kurzusokat hirdetni. Meg hogy nem ez az egyetlen MAGIT kódos, régi magyaros problémája. Nem akarta, hogy a férfi még rosszabbul érezze magát. Közben azt várta, mikor beszélgetnek egyébről. A napokban sokat gondolkodott rajta, hogy talán Bélának is be kellene számolnia a magánakcióról, melyet Évivel folytatnak.

– Szonja, ne haragudj, de a minap egy szakdolgozati konzultációm volt, és eszembe jutott valami.

– Nem sikerült felvenni a hallgatónak a Neptunban? – Szonja úgy tette fel a megszokott kérdést, hogy valójában észre sem vette.

– Mi? Jaj, nem, felvette, felvette. Ez, hogy is mondjam, Lacival kapcsolatos. Aznap, azon a szombaton, tudod, amikor… szóval akkor is konzultációm volt, csak a TIK Caféban. Tudod, van egy kutatószobám, ott dolgozom, így inkább ott szoktam konzultálni is a hallgatókkal.

– Szombaton is? – Az adminisztrátor úgy érezte, semmit sem tudott eddig a Bölcsészkar szombatjairól.

– Igen, olyankor is be szoktam jönni kicsit dolgozni, délelőtt. Bányai Réka meg remekül halad, a hétfői konzultáció ellenére mindenképp akartunk még beszélni a munkáról azon a héten. Telegdi Kata levelével foglalkozik, nagyszerűen. Na, mindegy is. Az aznapi konzultáció után is egyből hazaindultam, így együtt sétáltunk el a sarokig, és onnan visszakanyarodott ide, az egyetem felé. Azelőtt viszont mindig együtt mentünk még a Dugó térig. Ez jutott eszembe. Meg az, hogy ha ő az egyetemre ment utána, ott még láthatott is valamit. Vagy találkozhatott Lacival, és akkor nem is Érdy Ibolya látta utoljára az egyetemen – életben…

  A nő a kiragasztott rózsaszín post-itekre pillantott. Csendben nézte őket, majd a Bányai Réka feliratot átragasztotta Érdy tanárnő alá. A tizenkét hívásra gondolt. A férfi mintha zavarában megérezte volna Szonjáét is, mely teljesen más forrásból csörgedezett. Magyarázkodni kezdett.

–       Nem arra célzok, hogy bármi másképp történt volna, mint ahogy a rendőrség megállapította. Egyáltalán. Csak arra, hogy valaki még volt az épületben és ő nem lett kikérdezve, nem is tudtuk, hogy itt volt. Talán látott valamit. Ez jutott eszembe.

– Köszönöm – Szonja halk volt és gyors. Nem most fog Bélának beszámolni, gondolta, előbb Évivel kell beszélnie. Felállt, rendezgetett, közben szólt, meg van hirdetve az óra. Béla érezte a nő hirtelen feszengését, nem akarta tovább zavarni.

– Akkor én megyek is… a temetésen találkozunk.

  Évi mindenáron el akart tűnni Szabolcs elől, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant le a harmadikról, futott volna be a mindig menedéket nyújtó tanszéki irodába, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a másodikon valaki térdel a közösségi könyvespolc előtt. Sipos Béla volt, Évi ismerte, járt hozzá kreatív írásra.

̶  Jaj… a túróba…

̶  Megütötte magát, Tanár úr, segíthetek?

̶  Oh, igazán kedves! Nem estem olyan nagyot, köszönöm. Ebben a fránya cipőfűzőben botlottam el már reggel is a lépcsőn, úgy látszik, ahogy kiteszem a lábam a szobámból, máris történik velem valami. Pedig csak ide igyekeztem, az irodába.

  Szonja mindeközben az irodában a papírjait rendezgette, és már a következő feladatra koncentrált. Munkájában megbízható és pontos volt, ezt még otthonról hozta, anyukája szoktatta rá felső tagozatos korában, a folyamatosan betegeskedő osztálytársak leckéjének jegyzetelésével.

  Az ügyintézésre váró, illetve a továbbküldeni szükséges iratokhoz, valamint a kezelése alá tartozó két tanszékhez különböző színű és mintájú post-it-eket használt. Emiatt a szeptemberi beiratkozáskor és a vizsgaidőszakokban színkavalkádban úszott az asztala. Imádta ezeket használni. Ahogy a cigaretta másoknál kelléke minden ruhadarabnak, úgy tartozott Szonja kardigánjához is a post-it és a toll.

̶ Elnézést, Szonja, nem zavarok? – nyitotta meg Béla a tanszéki iroda ajtaját, még sántítva kicsit az esés után. Évi csalódottan úgy döntött, inkább iszik egy kávét a Radnótiban, addig úgysem tud Szonjával nyugodtan beszélni, amíg a tanár úr bent van.

̶  Nem, gyere csak nyugodtan! - mondta Szonja.

  A legtöbb tanár úgysem kérdezte meg soha, zavar-e, vagy sem. Jöttek, és mondták a magukét: de Béla mindig tisztelte őt.

-  Két dolgot akarok csak, pontosabban egyet, mert a másik nagyon személyes... De először a fontosabbik: lenne egy magyar minoros történészünk, Dávid Zsolt, azt mondja, hogy nem tudja felvenni a régi magyar II. szemináriumát, mert x-es kódon van csak, neki pedig MAGIT-os kellene. De lehet, hogy nem is szeminárium, hanem előadás? Én nem nagyon értettem, mit mond, csak bólogattam, hogy el ne menjen a kedve, gondoltam, te majd úgyis rájössz. Tudunk neki segíteni, ugye?

̶  Hát, az igazat megvallva, még nem tudom, de többen is vannak így, a rendszeren múlik a dolog, elméletileg igen, de gyakorlatilag kiszámíthatatlan. Jöjjön be, hogy pontosítsunk! Már bőven benne vagyunk a szorgalmi időszakban, azért jó lenne, ha ilyenek hamarabb jutnának a hallgatók eszébe.

̶ Mondtam neki, hogy keressen meg, mert te tudsz „beszélni” a Nagy Testvérrel, a Neptunnal. Számíts rá, hogy be fog futni délután.

̶ A hallgatóknak délelőtt van fogadóóra. Már mondtam párszor. Kiírtam. Kiemeltem szövegkiemelővel. De jöjjön…

Míg Béla beszélt, Szonja azonnal felírta a nevet a monitor peremén függő egyik post-itre a másik hét hallgató mellé. A színes jegyzetek úgy várakoztak elintézésre, mint az amerikai gyorsétkezdékben használt csipeszes körforgón a pincérek rendelései.

̶  A másik… Laci esetéről hallottál valami újabbat? Nem volt bent az édesanyja, hogy megnézze ezt a szép emlékhelyet, amit a hallgatóink csináltak a folyosón, vagy…?

̶  Csak annyit tudok, amit még múlt hét elején beszéltünk, de nem volt bent az anyukája. Tényleg… biztosan be fog jönni valamikor…

̶  Több félévben járt hozzám Laci… jó eszű gyerek volt… De volt is honnan örökölnie  ̶  csusszant ki Béla száján.

̶  Mármint? - kérdezte Szonja kedvesen, nehogy tolakodónak vagy túl kíváncsinak tűnjön.

̶  Ismerem az édesanyját, vagy ismertem… hogy is mondjam. Még innen az egyetemről  ̶  húzta emlékeket idéző mosolyra a száját Béla.  ̶  Nem is gondoltad, ugye?

  Szonja nem is tudta hirtelen, mit is kellene erre válaszolnia. A szobára ráülő csendben  ̶ ami hétfőnként ritka volt – inkább továbbra is várakozó figyelemmel nézett Bélára, remélve a folytatást. Mások megfigyelésében, meghallgatásában már többéves tapasztalata volt, tudta, mikor jó csendben maradnia. Annyiféle hallgató, oktató osztotta meg vele gondjait, személyeseket is, hogy profi lélektapogatónak is hívhatta volna már magát.

̶  Nem szoktam és most sem akarok elérzékenyülni, és titkolnivaló sincs benne, de Laci édesanyja, Dalma volt életem nagy szerelme.

  Szonja csak egy megnyugtatónak szánt mosolyt és egy csodálkozásra felhúzott szemöldököt engedett meg magának, nehogy most, a legizgalmasabb résznél maradjon félbe a történet. Pedig eléggé meglepődött rajta, hogy volt Bélának életenagyszerelme – legutóbb épp azt hallotta a tanulmányi osztályon, hogy a tanár úr az egyik takarítónőbe, Ritába van belezúgva.

̶ Ahogy az előbb is mondtam, itt, az egyetemen ismerkedtünk meg, ő angol-magyar szakos volt, én magyar-történelem szakra jártam. A magyar kurzusok voltak a közös találkozási pontjaink. Azonnal rokonszenvessé vált kritikus, mindent megkérdőjelező természete. Képzeld, Béninek hívott!

  Szonjából erre kitört egy apró nevetésféle, de ezt idejében egy suta köhögésre változtatta, vigyázva, nehogy Béla udvariatlanságnak vélje. Tudta róla, hogy érzékeny, többször beszélgettek már családi dolgokról, bár ilyen mélységig soha nem jutottak.

- Okos volt és mutatós, igazi jelenség!

  Szonjának elég volt ennyi, hogy gondolatban visszaugorjon egy pillanatra az időben, és férje vőlegénykori udvarlását lássa maga előtt: alig volt olyan nap, hogy ne bókolt volna – gondolt vissza a több évvel ezelőtti időkre. Egy vicces jelenet is felidéződött Szonjában, de Béla egy felemelt hangsúlya kizökkentette merengéséből, és a kép elillant. Pislogott párat, és azonnal visszahelyezkedett a jelenbe. Béla ebből a „távolmaradásból” mit sem érzékelve folytatta múltjának részleteit:

̶  … és ahogy a nagykönyvben meg van írva: még az egyetemi évek alatt összeköltöztünk, és a jövőnket terveztünk… Volt három boldog évünk.

Szonja érezte a szünet jelentőségét, de nem tudta, hogy feltép-e valamilyen fájó sebet, ha beszúrja a sztori folytatására ösztökélő kérdését. Kockáztatott.

̶  Mi történt?

̶ Megértettük egymást, természetesen, de sok mindenben nem értettünk egyet, viszont mindig találtunk közös nevezőt. A fő gond az volt, hogy ő a tudománynak élő típus volt, én meg szentimentális, aki az egyetem után családot akartam minél hamarabb. Ő meg akarta hódítani a világot, én gyerekre vágytam. Ilyen jövőképpel álltunk a házassági terveink előtt. De nem kerülöm ki a kérdésedet… jött a soron következő tanszéki szakest, és azzal jött Koppány is! Ő Laci apukája. Végzett pszichológus, már akkor óraadó volt a tanszékén, számtalan kutatásban vett részt, nagy jövőt jósoltak neki… Dalma meg akkor párhetes állapotos, még biztosak sem voltunk benne, akkoriban nem lehetett minden drogériában terhességi tesztet venni. Aztán biztos lett, de ő meg végül úgy döntött, hogy elveteti, mert amíg lehet, kutatással szeretne foglalkozni. Legalábbis ezt mondta. Én megpróbáltam ezt elfogadni, de valójában képtelen voltam rá. Szétmentünk. Ő meg gyorsan beleszerelmesedett Koppányba, akit azelőtt pár héttel ismert meg, azon az átkozott szakesten. Ezért hívnak engem hiába a szakestekre azóta is. Na, a lényeg, hogy tőle már akart gyereket, hirtelen mégsem számított a karrier… A nevet nem felejtem el: Dr. Horváth Koppány. Ezért is volt ismerős a Neptunon azonnal a Horváth László Koppány név.

A történet megállt, és Béla egyenesen Szonja szemébe nézett.

- Ismersz annyira, hogy tudd rólam: agglegény vagyok… nincs gyerekem… nincs családom… ennek a meg nem született gyermeknek tudtam volna átadni a tudásom, meg amit apámtól, anyámtól kaptam, szóval mindenemet.

  Szonja nem mondta ki, ami a fejében járt: ezek szerint Laci akár Béla gyereke is lehetett volna. Bár ez a Rita nem látszik olyan öregnek, akár tőle lehetne még gyereke – de ezt nem merte volna hangosan is kimondani, azt sem tudta, igaz-e ez a Ritás pletyka, vagy sem. Azt viszont érezte, hogy most mondania kellene valami bátorítót, de nem jött semmilyen gondolat segítségére. Valahol hálát adott a telefoncsörgésnek és a nyíló ajtónak, a kettő egyszerre szakította félbe a beszélgetésüket. A belépő két fiatal Bélát kereste a megbeszélt 10.30-as találkozójuk miatt, és mintha Szonja férje is megérezte volna, hogy a felesége segítségére kell sietnie. A beszélgetés a megüresedő szobában hagyta a hangulatát, ebbe a hangulatba Szonja is beleszorult. A neonszínben pompázó jelzőcsíkok és ragacsok nem tudták gondolatait a jelenre fókuszálni. Forgószékével hátat fordított asztalának, és kinézett az ablakon. A hópelyhek lomhán szállingóztak az égből, súlytalanul megpihenve a párkányon, a fákon, az ablakok peremein. A táj fehérsége, a monoton hóesés megnyugtató látványt nyújtott. Most nagyon hálás volt ezért a csöndért és zavartalanságért. Felidézte a kilenc évvel ezelőtti beszélgetést a férjével, amikor közöttük is felmerült, hogy megtartsák-e a babájukat vagy elvetessék. Éppen akkor akart érkezni, amikor még építkeztek, és akkor vesztették el mindketten az édesanyjukat, szörnyű volt, hogy majdnem egyszerre. Nem érveltek sokáig, alig merült fel pár pillanatra a megszakítás gondolata, szinte mindvégig azt erősítették, hogy megtartják. Az sem baj, ha csak Tomi apukájánál laknak majd, és Tomi is biztosan talál munkát, hogy a kis családot fenntartsák. Micsoda veszteség érte volna őket, ha Zozi nem született volna meg. Ekkor már az ablakot is kinyitotta, hogy érezze a tél frissességét, a hideget az arcán, a hajszálai között, hogy hagyja egy kissé kihűlni meleg testét.

  A hideg levegő józanítóan hatott Szonjára, tíz perc a tárt ablakok előtt elég volt, hogy új gondolat fogalmazódjék meg a fejében.

Nem volt ideje mélázni, mert Évi dugta be a fejét az ajtón.

̶  Elment végre Sipos tanár úr? Van időd eljönni ebédelni? Teljesen kivagyok, a volt pasimat láttam az előbb, pedig Pesten kéne lennie… Tudod, Szabolcs, már meséltem róla…

̶ Hm, igen – nézett az órájára – de majd csak egy óra múlva, és ha nem a Lovas utcába megyünk, ott sokat kell várni. Neked jó így?

̶  Még belefér… mehetünk a Soup and Pastaba is…

̶ Rendben, akkor egy óra múlva találkozzunk a portán! Még egy pillanatra, Évi!... De be tudnál hozzá lépni ide az irodába? Ne haragudj… ̶  halkította le hangját.

  Amíg Évi a félig nyitott ajtót becsukta maga mögött, addig Szonja is megindult felé az íróasztala mögül, mintha nem beszélhetne úgy, ahogy szokott. Mintha a falnak is füle lenne. De inkább volt ez a kegyelet és a Laci halálát körüllengő titokzatosság keveréke, amiből magától értetődően következett a halkabb eszmecsere.

̶ Visszajuttatták már a rendőrök Laci telefonját a szülőkhöz? Feltétlenül bele kellene néznünk, ha lehetséges… laptopja volt?... vagy asztali gépe?…

̶ A telefonját el tudom kérni a szüleitől, azt már visszakapták… majd kitalálok valamit, hogy a közös, szerelmes fotóinkat akarom leszedni róla. Amúgy asztali gépet használt, épp most akart laptopot venni… Telefonálok egyet, és ebédkor elmondom, mire jutottam…

  Évi fülére helyezve telefonját lépett ki a folyosóra. Szonja keze alatt égett a munka, mindennel végezni akart, hogy tényleg el tudjon menni ebédelni. Az íróasztalán pakolászni kezdett, az ajtaját már nyitva is hagyta, mert folyton jött valaki az irodába. A rózsaszín jelzések a kukában landoltak, és a helyükre újak, zöldek és tevés mintájúak kerültek. Az asztalon heverő telefon lágy zenét hallatott, a 13 órát jelezte. Mennie kellett a találkozóra. Mire a második zárat is bezárta, Béla lépett a háta mögé.

̶  Ne haragudj, a délelőtthöz még annyit, hogy mindez maradjon köztünk.

Lépkedtek a lépcsőház felé, és Szonjának már igazán sietnie kellett volna, ha vissza akart érni fél kettőre, ahogy kiírta, de Béla folytatta:

̶ …mert az, hogy Dalmának lett egy gyereke, engem viszont megfosztott tőle, az az én bánatom, szomorúságom, és mondhatom, hogy a végzetem. Ez engem megviselt, lelkileg tönkretett, még mindig kiborít, de nem tartozik senkire… mindenesetre örültem, hogy ez a fiú már végzős lett, és nemsoká végre nem kell találkoznom vele hetente legalább egyszer, hogy a jelenléte emlékeztessen arra, hogy… Pedig mindig próbáltam a távolból védeni, segíteni, hiszen Dalma fia, csak belül haltam bele minden alkalommal, amikor megláttam.

  Béla ekkor vette csak észre, hogy nagyon elragadtatta magát. Gyorsan elköszönt, Szonja pedig kettesével vette a lépcsőket lefelé, hogy Évit még a portán találja.

̶  Szia, azt hittem, mégsem jössz! Megvan a telefon, épp bent járt Szegeden Laci apukája, előadtam neki, hogy nem bírom tovább a közös fotóink nélkül. Szerencsére a jelszót is meg tudta adni, a rendőrség már feltörte a telefont, és megadta nekik. Rohanjunk, hogy még ezt is át tudjuk nézni!

  Évi kijött Szonjától, és nem tudta, mit is csináljon most. Ezt az utóbbi napokban szinte sosem tudta, és az is gyakran előfordult vele, hogy fogalma sem volt, hogy is került oda, ahol éppen volt. Szétnézett a második emeleti folyosón. Szemben vele egy tábla, rajta nagy betűkkel: Tanulmányi Osztály. De nem a táblát nézte, hanem az előtte ácsorgó és vidáman nevetgélő évfolyamtársait. Mindet ismerte, legalább látásból. Elfogta a méreg.

  Vidámak voltak. Nevettek. Bár kicsit zavarba jöttek, ahogy őt meglátták.

  Évi dühösen elindult, de nem a hallgatók felé, hanem a lépcsősorhoz, ami felvezetett a harmadikra.

  Miért olyan vidámak? Nem tudják felfogni, milyen tragédia történt?

  Nem. Az ő életüket nem érinti.

  De miért nem? Hiszen ők is ismerték Lacit. Lacit, aki olyan sok örömet tudott okozni órákon vagy órák között a Nyugiban. Miért nem értik meg, hogy micsoda tragédia történt itt. Egy EMBER halt meg, akit ismertek, vagy még szerettek is. Legalábbis azt mutatták…

  Miért csak az én életemet változtatta meg ez az egész? Csak én érzem úgy, hogy ez a nyomorult világ a feje tetejére állt? – egy pillanatra még hátrasandított a válla fölött. – Mintha semmi sem történt volna, halad minden a maga medrében, ahogy szokott.

  Megtorpant egy pillanatra, még mielőtt fellépett volna a lépcsősorra.

  Miért is jövök erre?

  Hirtelen egy pár lépett el mellette kézenfogva. A lány kicsit odabújt a fiúhoz, majd hangosan felnevetett.

  Jó nekik. Ők még együtt vannak… de meddig élvezik még? Meddig tart ez? Megbecsülik az együtt töltött időt? – megállt. – És én megbecsültem? – Továbbindult. Lépett egyet, újabb lépcsőfok. – Honnan tudhattam volna, hogy csak ennyi lesz? Miért nem figyeltem jobban? Észre kellett volna vennem valamit? Olyat, ami majd kiszúrta a szemem, de én mégis elsiklottam felette? Az sms… miért nem én vettem észre, hogy ez furcsa? Annyira kézenfekvő, hiszen korábban sosem írt sms-t. Persze, Szonja sem tudja, miért gyanús ez, csak annyit mondott, hogy furcsa… de hát itt már minden furcsa.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szombat 10:04

eléggé izgulok a vizsga miatt

nyilván pont most kell lekésnem a vilit

nyugi

tök sokat készültél, menni fog!

így is sokkal hamarabb odaérsz majd

azért jobban örültem volna, ha elérem az 52est

tudom kicsim

na

sikerült letölteni a telómra azt a cikket

olvasd még át, ügyesen �

köszi, szeretlek <3

Szombat 13:52

asszem csongrádra megyek a hétvégére,

egyedül akarok lenni egy picit. ne haragudj édesem,

majd beszélünk

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  Én meg egyszerűen ráfogtam arra, hogy biztos kifogyott a netből – wifi meg nincs az épületben, még mindig.

  De hát az sem igaz, hogy nem volt net! Emlékeznem kellett volna. A vizsga előtt még írt messengeren.

  Miért nem vettem észre előbb? Ha talán odafigyeltem volna erre az apróságra, akkor lehet, minden máshogy történik. Talán nem is ő írta az sms-t?

  De ha meg ő írta, akkor miért írt mást, mint ami valójában történt? Pedig már minden olyan jól alakult, hiszen végre átment azon a rémes vizsgán. Nem volt már sok órája, hamarosan végeztünk volna az egyetemmel, lediplomázunk és…

Odaért a lépcsőfordulóra.

Miért erre jöttem? Mászkálok itt összevissza.

Továbbindult felfelé.

  Nem lehetett öngyilkos. Egyszerűen nem. Átment. Igen, átment, azt mondta Szonjának Érdy tanárnő… Érdy… – mély levegőt vett. – Nem hibáztathatom a tanárnőt. Laci átment. Nem a tanárnő a hibás. És nem ő volt a barátnője, akinek jobban kellett volna figyelni rá. Én vagyok… én voltam a barátnője, nekem kellett volna figyelnem. Nem a vizsga miatt volt olyan, amilyen. Más oka volt, amit én nem láttam.

Vagy…

  Nem bízott bennem. Nyomta valami a lelkét, de nekem nem merte elmondani. Nekem, a barátnőjének, akiben mindenkinél jobban meg kellett volna bíznia. Ha elmondja, másképp történt volna. Nem ez lett volna a vége…

  Vagy mégis, mindenképp ez lett volna a vége? Mert mi van, ha mégis öngyilkos lett… Mióta meghalt, már rengeteg cikket elolvastam a szuicid hajlamú fiatalokról. Az egyikben azt írták, hogy gyakran az életvidámnak tűnő, mosolygós személyek, akik a saját társaságukban központi szerepet játszanak, hajlamosak az öngyilkosságra. De azért kell egy utolsó csepp. Nyilván Lacinál is volt ilyen.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Népbetegség a szuicid hajlam

  Számos kutatás erősíti meg a cikk címét adó állítást. Az 1980-as évek vége hiába hozott enyhülést a keleti blokk országainak, a fiatalok között exponenciálisan növekedő tendenciát mutat a depresszió és társbetegségei. Az ezekhez társuló szuicid hajlamot minden ötödik tinédzser vagy fiatal felnőtt megtapasztalja rövidebb vagy hosszabb ideig az utóbbi generációk képviselői közül. Így hát mostanra tényként kezelhető a fenti szomorú állítás, miszerint népbetegséggé vált a szuicid hajlam

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

  Talán pont a kapcsolatunkkal volt baja. Nem látott benne jövőt, vagy éppen az a jövő zavarta, amit látott. Félt a vizsgáktól, a ránehezedő terhektől, összecsaptak a feje felett a hullámok és nem látott más kiutat. De hát ezek csak közhelyek, nem? Ennyire közhelyesek vagyunk?!

  Viszonylag egyszerűen megoldódott volna minden probléma.

  De miért nem beszélt velem?

  Sok a „miért”. Túl sok. És ettől érthetetlen minden.

  De amúgy meg, tényleg, miért csak magamat hibáztatom? Hogy tehette meg velem, hogy egyedül hagy? Vagy mégis elvette őt valaki tőlem?

  Az sms, Érdy tanárnő, a vizsga… minden érthetetlen.

 Ahogy felért a harmadik emeletre, ismét meglátta azt a párost, akik nemrég eljöttek mellette. Ott ültek a Szádecky-Kardoss Samu terem mellett, kicsit egymáshoz bújva. Egymásra mosolyogtak. Boldognak tűntek, igazán szerethették egymást. Évinek elszorult a szíve. Majdnem elsírta magát, amikor egy kedves női hangot hallott meg:

 -   Kedvesem, ne haragudjon, annyira sajnálom, ami a barátjával történt… nem hiszem, hogy ismer, Rita vagyok, az egyik takarítónő, a portás mesélte nekem, hogy… szóval nagyon sajnálom.

  Évi egy szót sem tudott kinyögni, annyira meglepte, hogy az évfolyamtársai nem mondanak semmit, egy ismeretlen meg igen. De csak egy könnyes mosollyal tudott válaszolni, tovább is ment, mintha sietne valahova.

  Mi az istenért vagyok én ezen az emeleten? Ráadásul megint őket kell néznem… utálom a boldog párokat. Elvesztettem életem szerelmét… Vagyis igazából nem tudhatom, hogy Laci életem szerelme lett volna-e. Megfosztottak tőle, hogy kiderítsem.

  Legszívesebben üvöltenék, vagy hazamennék, bekuporodnék a sarokba, és csak sírnék és sírnék… Rosszul vagyok ezektől az emberektől. Ők boldogok, és nem változott meg az életük. És mi van velem?

   Nem tudok enni, aludni, órákra járni.

   Miért változott meg minden? Miért pont most?

  A benne kavargó zűrzavar szinte elvakította Évit, oda sem figyelt arra, mi történik körülötte, ezért szinte elállt a szívverése, amikor lenézett a lépcsőn. Exbarátját, Nagy Szabolcsot látta meg, jóval lejjebb, de nem tévedhetett, biztosan ő volt.

  Azt mesélte valaki, hogy egyéni tanrendet kért, és Pesten dolgozik ebben a félévben. Akkor meg mit keres itt?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM

Bölcsészet-és Társadalomtudományi Kar

Kedvezményes tanulmányi rend kérelem

Alulírott Nagy Szabolcs (születési hely, idő: Szeged, 1997.07.09.) második évfolyamos, magyar mesterszakos hallgató (azonosító: MR7P4D) kérem, hogy tanulmányaimat a 2019-2020/2 félévére kedvezményes tanulmányi rendben folytathassam.

Kérelem indoka (minden esetben dokumentummal hitelesítendő):

• Családi/szociális helyzetemben drasztikus változás következett be, ugyanis kedvezményezett eltartott státuszom megszűnt, így teljes munkaidőben vagyok kénytelen dolgozni Budapesten

A csatolmányban megtalálhatóak:

• Munkaszerződés
• Kitöltött táblázat a felmentendő kötelező foglalkozásokról

Szeged, 2020.                                                                                      .........................................                                

                                                                                                                    hallgató aláírása

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

_A 'Kalauz' fejezetekben vizuálisan megjelenítjük azokat a tárgyakat, helyeket, jeleneteket, amelyeket a szereplőink látnak, érzékelnek. Így talán jobban megelevenedik a történet azon olvasóink számára is, akik nem a Szegedi Tudományegyetem BTK karának tanulói. Lássunk neki!

  A 2. fejezet végén Szonja és Évi együtt mennek fel lifttel a tanszéki irodáig. Noha a liftre ki van írva, hogy csak indokolt esetben használható, Szonja úgy érezte, ez eléggé az. (Ismételjünk: https://kreativek.blog.hu/2020/02/12/dekodolas_996). A jelenetben szereplő lift tényleg megtalálható a BTK épületében, sőt, a felhívás is ott van rajta. Lássuk:

  Ugorjunk most vissza az időben, egészen az első fejezetig. Rita a földszinti automatából vett kávét, amit mi frappánsan - vagy épp, hogy nem? - "barnás löttynek" neveztünk. (Ismételjünk: https://kreativek.blog.hu/2020/02/05/dekodolas_191). Nem sokkal ezután tanszékünkre egy igencsak rejtélyes levél érkezett:

  Legnagyobb meglepetésünkre a tanszéki válaszlevelet végül maga Szonja küldte el. Talán nem is kitalált személy a főhősünk??? A levélből kiderül:

  A "Földszinti kávé barnás lötty vagy nem?" problémakörében tehát mindenki máshogyan vélekedik. Valaki imádja az ottani kávét, valaki nem. Azért némi "perdöntő" vizuális segítséget még itt hagyunk az olvasóknak.:)

  Hamarosan újabb Kalauzzal jelentkezünk, addig is ne feledjétek: szerdán érkezik az ötödik fejezet, a negyedik fejezetet pedig itt olvashatjátok: https://kreativek.blog.hu/2020/02/26/dekodolas_932_

Kreatívek csapat

   Szonja ujjait a meleg papírpohárra kulcsolva lépett ki a Radnóti Kávézó udvarra néző ajtaján. Igyekezett mereven előre, a boltívre fókuszálni, de képtelen volt egyetlen pillantás nélkül tovább ácsorogni. A helyszínelés nyomai már régen eltűntek a makacsul zuhogó hó alatt. Mintha még az időjárás is azt akarná mondani, hogy a vállalkozása reménytelen. Ígéretet tett Évinek és szándékában is állt betartani, de ha őszinte akart lenni magához, igazán kevés nyomon indulhattak el.

   Szorosabbra húzta magán a szövetkabátot, ahogy átvágott az udvaron. A hátsó lépcsősoron át a Klemm Antal szeminárium felé vette az irányt. Igazi „diákokrémálma” volt a hely, neki magának is három évbe telt megjegyezni, hogyan találhat oda. Elég egyetlen emeletet elhibázni és örökre eltűnhet az épület labirintusában. Cipője visszhangot vert a kísérteties csendben. Beleborzongott. Régen biztosan az futott volna át az agyán, hogy milyen jólesik egy kis magány az épület zaja után, de ma nem. Ma csak arra tudott gondolni, hogy az a szegény fiú talán pont ugyanezen az útvonalon sétált végig, mielőtt lezuhant volna. Vajon egyedül volt? Mit érezhetett? Csalódott volt a vizsga miatt, vagy egyszerűen csak dühös volt? Mi történt addig, amíg átért az épület túloldalára, onnan – ide?

   Szonja akkor érte el a tantermet, amikor a hallgatók kitódultak rajta – helyesebben, inkább kiszédelegtek, a nyelvészeti kurzusok nem kifejezetten népszerűek a karon. Félreállt és belekortyolt a kávéjába, amíg várakozott. Évivel sokat gondolkodtak, hogyan is kellene elkezdeni a nyomozást, és a szálak mindig Érdy Ibolyához vezettek vissza: az utolsó emberhez, aki itt, az egyetemen életben láthatta Lacit. Ki kellett valamit találnia, miért is keresi: gyorsan átszaladt a nyelvészeti tanszékek adminisztrátorához, és elkért tőle egy keresetkiegészítési papírt, hogy majd ő aláíratja a tanárnővel. Rebeka nem csodálkozott, pedig csodálkozhatott volna, de már annyira ellepték a papírok, hogy még örült is, hogy egy aláiratnivalóval kevesebb. Készségesen meg is mondta, hogy a tanárnő a Klemm Antalban fog végezni az órájával, perceken belül.

 -   Jó reggelt, tanárnő! – csukta be maga mögött az ajtót halkan Szonja.

   Az idős professzorasszony a papírjait rendezgette az asztalon, csak félszemmel pillantott a nőre. Ez Szonját  különösebben nem lepte meg, sohasem voltak jóban. Nagyon ritkán futottak csak össze, és Ibolya mindenkit furcsa, rideg tekintettel méregetett.

 -   Magának is, Szonja!

 -  Elnézést, hoztam egy keresetkiegészítési papírt, gyorsan alá kellene írni, hogy még ma be tudjam adni a gazdaságira. Valahogy a mi papírjaink közé keveredett, gondoltam, idehozom, a lépésszámlálómat úgyis etetnem kell…  – úgy gondolta, a tanárnőnek fogalma sincs, mi az a lépésszámláló, de legalább ezzel talán eltereli a figyelmét.

 -  Most olvastam egy cikket arról, hogy a napi 10 000 lépés elmélete már megdőlt – mondta Érdy Ibolya kioktatóan és ridegen, ahogy mindig is beszélt, mindenkivel, legyen az hallgató, adminisztrátor, kolléga vagy helyszínelő.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tízezer lépés – távok és tévhitek

  Ha az utóbbi pár évben vásárolt okostelefont, az ön lépéseit is hűen követi a készüléke, legyen szó mozgalmas vagy lustálkodós napról. A tízezer lépéses sztenderd beállítással működő applikációk sok ember arcára csalnak mosolyt, amikor rezgéssel tudatják velük: elérték a napi céljukat. Ezt a lépésmennyiséget, amelyet korábban egészségünk megőrzéséhez javallottnak állapítottak meg, vonja kétségbe egy új tanulmány.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Szonja meghökkent, de aztán úgy döntött, inkább nem folytatja a lépésszámlálós csevegést, elég volt belőle ennyi.

 -  Amúgy sem szeretek végigmenni a folyosónkon, ha kinézek az ablakon, mindig Horváth Laci jut eszembe… persze, egyébként is rengetegszer…

   Érdy tanárnő továbbra sem nézett rá, de Szonjának nem kerülte el a figyelmét, hogy a mozdulatai görcsösebbé válnak, és kerüli a tekintetét. A professzorasszony majdnem lesodorta az asztalról a mappáját, amibe eddig nagy műgonddal pakolta be a jegyzeteket.

 -  Szörnyű, tényleg, de már mindent elmondtam a rendőrségnek – jelentette ki hűvösen. 

 -  Miért hívta be szombaton vizsgázni? – Szonja erőszakosabban tette fel a kérdést, mint ahogy eredetileg tervezte. Nem akart követelőző lenni, de úgy tűnt, Ibolya gondolkodás nélkül otthagyja a teremben, ha nem ragadja meg valamivel a figyelmét. Márpedig ez az egy esélye volt.

 -  Nem mintha magára tartozna, de Laci kifejezetten kérte, hogy még azon a héten ejtsük meg a vizsgát – húzta ki magát a nő, és szorosan a mellkasához ölelte a mappáját. – Azt is mondta, szeretne velem beszélni egy elég kényes ügyben.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Címzett: erdy.ibolya@hung.u-szeged.hu

Feladó: hlk00@gmail.com

Tárgy: Vizsga kérelem

Tisztelt Tanárnő!

Horváth László Koppány vagyok, harmadéves magyarszakos hallgató és a jövőheti kognitív nyelvészet vizsgával kapcsolatban írok önnek.

Mint tudja, már harmadik alkalommal próbálom teljesíteni a kurzust, ez pedig az utolsó vizsgaalkalmam, így érthető módon nagy rajtam a nyomás. Szeretnék még ezen a héten túlesni rajta, mert úgy érzem, már kellőképen felkészültem és ha tovább várakoznék, csak még több stressz és szorongás gyülemlene fel bennem, ami befolyásolná a teljesítményemet. Tisztelettel kérem önt, hogy egy önnek alkalmas időpontban mihamarabb ejtsük meg a vizsgát! Továbbá szeretnék a tanárnővel beszélni egy személyes jellegű, igen kényes ügyben, amiben a segítségemre tudna lenni, hiszen bizonyos szinten ön is érintett. Bányai Rékáról lenne szó, bizonyára emlékszik rá. A többit személyesen szeretném kifejteni.

Mielőbbi válaszára feltétlenül számítok!

Köszönettel: Horváth László Koppány

Címzett: hlk00@gmail.com

Feladó: erdy.ibolya@hung.u-szeged.hu

Tárgy: Re: Vizsga kérelem

Laci!

El kell utaznom Szegedről, kizárólag a szombati napon tudok időt szakítani a vizsgájára. Jöjjön be 11 órára a Klemn Antal szemináriumba, aztán meglátjuk, mit tudunk kihozni a feleletéből. Ajánlom, hogy olvassa el a tanulmányokat, amiket egy külön mappába töltöttem fel a CooSpace felületére! Bányai kisasszonyról is beszélhetünk.

Üdv: É.I.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 - Kényes ügyben?

 - Igen. Volt az a kislány, aki nem került be az egyik szemináriumomra. Azóta is Lacit hibáztatta.

   Erről Szonja is hallott. A lányt Bányai Rékának hívták, és már az előző két félévben is ott kopogtatott a titkárság ajtaján, hogy valahogyan juttassák be bizonyos kurzusokra, ahol betelt a létszám. Úgy tűnt, az univerzum nagyon nem szerette volna, hogy Réka megszerezze a magyar BA diplomát. Idén valóban összezördültek Lacival, ráadásul pont Szonja irodájában.

 -  Laci megkérte, hogy vegye fel Rékát az egyik kurzusára? – ezt viszont Szonja már tényleg nem értette. Mit tehetett az a lány, hogy a fiú már Érdy tanárnőhöz fordult?

  -  Igen. Nagyon lelkiismeretes fiúnak tűnt, még akkor is, ha a szövegtan és a kognitív nyelvészet nem volt az erőssége – bólintott egy aprót a professzor. – Ezért akart még azon a héten bejönni, én pedig hétfőtől néhány napig már nem voltam az egyetemen. Épp csak reggel szaladtam be néhány könyvért. Szóval felajánlottam neki, hogy szombaton meghallgatom. A szemináriumi jegye már megvolt szövegtanból, de még egy vizsgajegyet is meg kellett szereznie.

 -  Éva, Laci barátnője, azt mondta, hogy nagyon csalódottnak tűnt az sms-e alapján, amit a vizsga után írt.

   Érdy Ibolya megvonta a vállát, és Szonja mellett az ajtóra lesett. Bizonyára borzalmasan elege volt már ebből a beszélgetésből.

 -  Nos, erről nem tudok mit mondani. A vizsgája egészen jól sikerült, de azzal a Réka-üggyel nem tudtam mit kezdeni. Kurzust nem bővítek ki, évek óta ezen a létszámon fut. A nyelvészeti szemináriumokon 12 emberrel lehet optimálisan dolgozni, és nem érdekel, hogy azt mondják, változtassunk a módszereinken, mert megváltoztak a hallgatók. Hagyjanak már békén a reformokkal. Laci feldúltnak tűnt, amikor elment, de szerintem egészen más gondja lehetett, ezt elmondtam a rendőrségnek is. Most pedig, ha megbocsát, órát kell tartanom.

   Nagy lendülettel indult meg az ajtó felé, de Szonja döbbenetében ott maradt, ahol volt. Kevésen múlt, hogy nem tarolta le a tanárnő.

 -  Na de Szépvölgyi kisasszony! Nem állna arrébb?

 -  Azt mondta, jól sikerült a vizsgája?

 - Igen, hármast kapott – erősítette meg. – Ha engem kérdez, ez nagyon jó jegy ahhoz képest, hogy már harmadszorra vette fel a tárgyat.

   A tanárnő nem várta meg, hogy Szonja reagálhasson. Gyors léptekkel megkerülte, szinte már menekült a szobából, mielőtt az adminisztrátor újabb kérdést tehetett volna fel. Valójában nem is tervezte.

   Eddig mindannyian abból indultak ki, hogy Érdy tanárnő vizsgája miatt keseredett el Laci annyira, hogy kiugorjon az emeleti erkélyről. Ha pedig nem így történt, akkor nyilván a rendőrség is arra fogta, amire Ibolya. A nagy nyomás, a stressz, „valami miatt feldúlt volt”. Szonja nem tudott megelégedni a magyarázattal.

*

 -  Én ezt az egészet nem értem, Szonja! – Évi összevont szemöldökkel nézett az íróasztal túloldaláról a nőre. – Ha Érdy tanárnő nem buktatta meg, akkor miért írta azt az sms-t?

   Szonja nem szerette volna felizgatni a lányt, vagy bogarat ültetni a fülébe, de muszáj volt feltennie a kérdést. Évi azt kérte tőle, hogy nyomozzon, ő pedig éppen ezt tette.

  -  Lehetett valami, amiről nem beszélt neked?

 - Nem – Évi olyan hirtelen vágta rá a választ, mint akinek tényleg nem kell gondolkodnia. – Mindent megosztottunk egymással. Emlékszel, amikor az a fura férfi itt kereste, akkor is együtt jöttünk be.

   Most, hogy a lány említette, Szonjának is eszébe jutott az eset. A vizsgaidőszak kezdete előtt nem sokkal történt, hogy egy középkorú, zilált férfi berobbant az irodájába, és azt kérte, hogy adja ki neki Horváth László órarendjét, mert most azonnal meg kell tudnia, hol van a fiú. Úgy nézett ki, mint akinek ez élet-halál kérdés.

 -  Az apja munkatársa volt, nem? – Évi bólintott.

 -  Volt valami vitájuk, de nem tudom, Laci hogy keveredhetett bele. – A lány szeme tágra nyílt. – Gondolod, hogy esetleg…

 - belopózott az egyetemre szombaton, hogy megkeresse Lacit? – fejezte be a gondolatot Szonja kissé szkeptikusan. – Nem hiszem, szombatonként senki sincs itt.

 -  Csak Érdy tanárnő – mutatott rá dacosan a lány.

   Ezen már Szonja is sokat gondolkodott. Mekkora az esélye, hogy bárki más az épületben tartózkodott éppen akkor? Mekkora az esélye, hogy valaki követte Lacit csak azért, hogy ártson neki? Ezeket a kérdéseket tehette fel a rendőrség is, de nem jutottak velük semmire.

   Szonja előredőlt ültében és két kezét összekulcsolta az asztallapon. Pillanatról pillanatra biztosabb volt benne, hogy ez a nyomozás reménytelen. Mégis! Ha Laci nem bukott meg, akkor mi oka lett volna ugrani?

 -   Évi, láttad már Érdy tanárnőt. El tudod képzelni, hogy egy olyan nő, mint ő, képes lett volna átlökni Lacit azon a korláton teljesen egyedül? – vonta fel a szemöldökét. – Nem egy súlylökő alkat.

   Évi nem szólt semmit, csak mereven a nő mögötti ablakot figyelte. Úgy tűnt, nagyon elgondolkozott valamin, Szonja pedig nem akarta megzavarni. A számítógépére pillantott, ahol a halálesettel kapcsolatos cikkeket nézte át éppen. Nagyon keveset mondtak, semmi olyasmit, amit ő már ne tudott volna. - Szonja, nekem eszembe jutott valami – szólalt meg kissé bátortalanul a lány. A nő felé fordult és kivárt. – Két héttel Laci… halála előtt voltunk azon a bulin, a JATE-ban. Ott volt az exbarátom is, és nagyon csúnyán összekaptak.

 -  Ezt nem mondtad el a rendőrségnek?

 -  Nem, mert azt hittem, hogy nem fontos. Csak egy alkalom volt, de mi van, ha neked van igazad, és én sem tudtam mindent? – a hangja egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy belelovalta magát a történtekbe. – Majdnem összeverekedtek, és inkább hazavittem Lacit, nehogy valakinek komoly baja legyen.

   Szonja maga elé húzott egy rózsaszín post-it tömböt.

 -  Ő is itt tanul a karon?

 -  Igen – biccentett a lány. – Nagy Szabolcsnak hívják, magyar mesteres.

Egy hónappal később...

...

  A Magyar Irodalmi Tanszék második emeleti folyosóján apró léptek sűrű kopogása visszhangzott, de Juhász Gyula másfélszeres életnagyságú, festett gipszből készült fülein kívül más befogadóra nem talált. Alig múlt hét óra, a Nap sugarai még szórtan hatoltak be a vékony ablakokon. Szonja kedvenc részéhez csak később, valamikor a délután folyamán jutnak el a fotonrészecskék direkt módon. A színes ólomüvegen megtörő fény hosszú percekig tarkítja a középső lépcsőfordulókat. Reggelenként csak az oszlopfők megmunkálását és a márvány erezetét vizsgálja, újra felfedezi a rózsaszín épület összes részletét, amiket más figyelmen kívül hagy napról napra. Amikor szerelembe esett a szegedi bölcsészkarral, még gólya volt, de azóta sem tudta elhagyni azt. Tanszéki adminisztrátorként hasonló módon próbál befogadni mindent, ami körülötte zizeg. Így tudja legjobban végezni a munkáját.

  Csend. Megszűnt a kopogás. Szonja nem ment be az irodájába, minden reggel el kellett zarándokolnia a folyosó végéig. Most ért az erkélyre vezető, bezárt ajtóhoz. Nem erről az erkélyről esett le Laci, de ez a rész tartozott a magyar tanszékhez, így itt lett emlékhely pár nap alatt. A tucatnyi mécsesből már csak kevés égett, a gyertyák helyét viaszkupacok jelölték. Nem tudott a fotókra nézni. Meggyújtott pár használható mécsest, és egy nagy sóhaj kíséretében visszaindult az irodájába. Őt különösen lesújtotta a tragédia, és nem hagyta nyugodni, hogy senki nem tud biztosat. Úgy érezte, újra el kell olvasnia az összes eddigi cikket az ügyről. Valami megmagyarázhatatlan gondolat fészkelte be magát a fejébe. Az nem lehet, hogy…

  A rendőrség már közölte velük az ítéletét: öngyilkosság történt. Az ügyet lezárták. Kovács Péter nyomozó azért a névjegyét nála hagyta, és azt mondta, hívhatja bármikor, de láthatólag nem gondolta komolyan. Szonja nagyon elégedetlen volt, de nem tudta igazán eldönteni, hogy azért-e, mert valami sántít neki az egész ügyben, vagy csak szimplán a tény zavarta, hogy a rendőrség ennyire kézenfekvőnek veszi, hogy diákok ugrálhatnak ki a BTK ablakaiból, ha rosszul sikerül egy-egy vizsgájuk.

  Később kiderült: meglátásaival nincs egyedül...

- Te elhiszed ezt, Szonja? – tette elé Évi a következő héten a halottkémi jelentést. – „Köröm és körömalj: tiszta, karcolás vagy dulakodásra utaló jel: nincs, cranium: horpadt, protuberantia mentalis: törött…”

Az adminisztrátor úgy döntött, itt az ideje megszakítani a latin szavak áradatát.

- Hogy jutottál hozzá?

- Laci szüleitől. Ideadták, nézzem meg én is, de hát nem értek orvosul. De nem is ez a lényeg – nézett rá a lány elszántan. – Szonja, te el tudod hinni, hogy Laci öngyilkos lett? Rendben, értem én, hogy feszült volt mostanában… de hogy ír egy sms-t, aztán leugrik az erkélyről a belső udvarra…

Szonja hirtelen rádöbbent, mi zavarta idáig a legjobban.

- Hát persze, az sms! Ki ír ma már sms-t? Ti nem messengeren szoktatok beszélni? Ez egyszerűen nem vall rá.

- Ugye? De a nyomozást lezárták… legalábbis hivatalosan.

Évi közelebb hajolt Szonjához.

- Kérlek… legyél a „nemhivatalos” nyomozás vezetője. Ismersz itt szinte mindenkit, és szerintem, még ha nem is Érdy tanárnő lökte ki, de valaki innen tehette, belülről. Laci egy életvidám srác volt, soha nem dobta volna el magától az életet. Hiszen már közös életet terveztünk – hajtotta le a lány a fejét szomorúan. – És most mindennek vége. Én viszont nem nyomozhatok, velem nem sokan állnának szóba, így nem bosszulhatnám meg a halálát.

- Azt ugye tudod, hogy amúgy sem tehetnéd meg?

- Tudom. De kérlek! Azt akarom, hogy élete végéig börtönben rohadjon az a szemét, aki elvette őt tőlem. Bármi áron!

Évi reményvesztett, kétségbeesett dühét látva Szonja torka összeszorult. Az eset felidézett benne valamit, amiről már azt hitte, sikerült elfelejtenie.

Végül nagyot sóhajtva bólintott:

-     Rendben, Évi. Segítek, mert nekem is nagyon gyanús ez az egész, és mert szegény Laci megérdemli, hogy kiderítsük az igazságot. Viszont – tette mindkét kezét hirtelen az asztalra –, lenne egy feltételem.

-     Nagyon köszönöm! Annyira hálás vagyok! Mondhatsz bármit, teljesítem! – mosolygott rá a lány halványan. Szonja viszonozta.

-     Nagyszerű. Segíts nekem mindenben, kérlek. Úgy kell intéznünk, hogy senki se jöjjön rá itt az egyetemen, hogy nyomozunk.

*

Update #5: Felháborodás, tétlenség, gyász

  László öngyilkosságáról kérdeztük a bölcsészkar hallgatóit. Az általános reakció a felháborodás volt a rendőrségi nyomozás gyors lezárása miatt, többek szerint képtelenség, hogy saját magával végzett volna a fiú. A csendes gyászon kívül tehetetlennek érzik magukat. P. Éva, az elhunyt egykori barátnője, nem tudja elfogadni a nyomozati eredményt, de belefáradt a hivatalos szervek kapuinak döngetésébe. Az ügy lezárásával végre elindulhat utolsó útjára Laci, és talán mindenkinek könnyebb lesz ezután feldolgozni a tragédiát.

Update #4: A rendőrség lezárta a nyomozást

  A Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság megszüntette a nyomozást H. László ügyében. Közleményük szerint idegenkezűségre utaló nyomot sem a boncolás, sem pedig a helyszínelés során nem találtak. Valószínűsíthetően baleset vagy öngyilkosság állhat a húszéves fiú halálának hátterében.

Update #3: Megrázó részletek láttak napvilágot

  A halottkémi jelentés szerint órákig szenvedett halála előtt a fiú. Miután eddig tisztázatlan körülmények között közel tíz métert zuhant a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Egyetem utcai épületének egyik erkélyéről, nem halt bele azonnal sérüléseibe. A csigolyái olyan károsodást szenvedtek, hogy gyakorlatilag mozdulatlanná és segítségkérésre képtelenné vált. Több óráig szenvedhetett, mire eszméletét vesztette a belső vérzéstől vagy a hidegtől, majd végül belehalt sérüléseibe. 

Rendkívüli! Holtan találtak egy embert az SZTE BTK Egyetem utcai épületének udvarán

  Nyolc óra előtt szirénázó rendőrautók jelentek meg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Egyetem utcai épülete előtt. Meg nem erősített információink szerint egy holttestet találtak az egyik belső udvaron. A helyszínelés idejére az egész utcát lezárták, a mai napon biztosan elmarad a tanítás.

Ez a hír folyamatosan frissül. Kérjük, térjen vissza további részletekért (legutóbb frissítve: 2 napja).

*

-     Jézusom – suttogta Szonja. – Ez csak nem a…?

-     De. Ez szerintem a Horváth Laci. Nézd meg a sapkáját, csak ő hord ilyet.

Szonja falfehéren Bélához fordult.

-     Te voltál már lent?

-     Nem még… most láttam meg az egészet az ablakból.

-     Akkor lejönnél velem? Hogy megtudjuk, mi történt pontosan… és megvigasztalni azt a szegény lányt – bökött Rita a fejével a bölcsészkar belső udvarára.

  A helyet, ahol általában a cigarettázó diákok és tanárok, illetve a kávézó vendégei üldögéltek teljes békében, most ellepték a rendőrök és a helyszínelők. Az egyik közülük éppen a még arccal lefelé forduló, de már körberajzolt holttestet vizsgálta, amikor a Magyar Tanszék két dolgozója megjelent a helyszínen. A holttesttől kicsit távolabb, a földön ülve, hisztérikusan zokogó lány ekkor emelte fel a fejét először. A hóesés éppen elállt.

-     Szonja – nyöszörögte erőtlenül, a tanszéki adminisztrátor felé nézve. – Kérlek, mondd meg nekik! Mondd meg, hogy ő nem… ő sosem ölte volna… meg magát… Mondd meg nekik… – fulladt el végleg a lány hangja az újabb feltörő zokogásrohamban.

Szonja odament hozzá.

-     Annyira sajnálom, Évi – ölelte át. Ettől a lány még jobban elkezdett sírni.

-     De hát mi történhetett? – nézett először egy civil ruhás férfira, aztán az egyenruhás rendőrökre tanácstalanul.

-     Ma reggel találtak egy holttestet – állt fel egy idősebb, cserzett arcú férfi a holttest mellől. – A kishölgy segítségével azonosítottuk a fiatalembert. Bár az arca némileg roncsolódott a feltehetően kétemeletnyi zuhanástól, mégis úgy néz ki, ő Horváth László Koppány egyetemi hallgató. Azt valószínűsítjük, hogy a haláleset már jóval korábban, akár napokkal hamarabb bekövetkezett, de a hideg miatt egyelőre nehezen tudjuk megállapítani, hogy mikor.

-     És mikor találták meg? – kérdezte Szonja.

-     Hat után kicsivel - válaszolta Évi szipogva. – A portás akkor ment ki havat söpörni. Tőle tudtam meg én is, mi történt, amikor beértem, lett volna még egy uv-nk, és nem találtam Lacit sehol.

-     Reggel hatkor? – kerekedett el Szonja szeme. – Ez nagyon furcsa… hiszen az épület is csak akkor nyit. Ezek szerint Laci hajnalban besurrant volna valamiért? De ilyen korán?

-    Ezt mi is különösnek találtuk – érkezett meg melléjük az egyik helyszínelő is. - De volt már rá példa a világtörténelemben, hogy valaki nem akarta, hogy megmentsék.

- Arra céloz, hogy öngyilkos lett? - nézett Évi barátságtalanul a helyszínelőre. Mielőtt az megszólalhatott volna, Szonja is hozzátette:

- Ezt nekem is nehéz elhinnem. Hiszen itt volt neki a barátnője – nézett a mellette szipogó lányra –, mindjárt meglett volna a diplomája…

-    Egyelőre nem zártuk ki az idegenkezűséget sem – sóhajtott a helyszínelő, miután végre szóhoz jutott és befejezte a holttest fotózását. – De lehet, hogy a kishölgy beszámolójából más derül majd ki.

A síró lány elhúzódott Szonjától, és megtörölte a szemét, amikor odalépett hozzájuk egy kék egyenruhás rendőr.

-     Jó napot, hölgyeim. Kovács Péter nyomozó vagyok, a helyszínelés kirendelt vezetője. Feltehetnék Önöknek néhány kérdést?

-     Hogyne – bólintott Szonja és Évi egyszerre.

-     Köszönöm. Megtudhatnám a nevüket, és azt, honnan is ismerik az elhunytat?

-    Ő Pető Éva, végzős amerikanisztika szakos hallgató, én pedig Szépvölgyi Szonja vagyok, a Magyar Irodalmi Tanszék adminisztrátora. Évi a fiú barátnője volt, én meg a magyar szakról ismertem Lacit. Mindketten kreatív írás specializációra járnak, illetve jártak, az is hozzám, illetve a mi tanszékünkhöz tartozik… Jaj, ez olyan borzasztó – beszélt Szonja kettőjük helyett is.

-     Rendben. Tudnak esetleg arról, az elhunytnak voltak-e ellenségei? Vagy rossz viszonya valakivel?

-     Lacinak? – húzta el a száját Szonja hitetlenül. – Nem, nem hiszem. Nagyon kedves fiú volt, rengeteget segített a tanszéki programoknál is mint kreatívos, bár a tárgyfelvétellel sok baja volt, de ez a rendőrséget nyilván nem érdekli... Szerintem a legtöbben kedveltük.

-     Azért nem mindenki. – Évi a rámeredő két szempár kereszttüzében elvörösödött, de folytatta.

-     Tudják, azzal a tanárnőjével, akihez szombat délelőtt be kellett jönnie felelni, sok volt a konfliktusa. Laci éjszakákat virrasztott át a vizsgája miatt, hogy most már sikerüljön végre, harmadszor próbálta meg. Közben viszont rengeteget dolgozott a munkahelyén is, ugye, a szűkös egyetemista megélhetés… Nagyon ideges volt mostanában, sokszor aludni sem tudott rendesen. Szombat délelőtt írt egy sms-t, hogy megbukott, és inkább hazautazik Csongrádra, gondolkodnia kell, ne is keressem. Kicsit megijedtem, de nem gondoltam, hogy azért nem vette fel utána a telefont, meg nem válaszolt az üzeneteimre, mert…

-     Mikor beszéltetek utoljára? – kérdezte Szonja.

-     Péntek este, olyan tíz körül.

-     Az elég sok idő… ̶  tűnődött a tanszéki adminisztrátor.

-     Tudja valamelyikük, hogy hívják a tanárnőjét, akinél vizsgázott?

-     Érdy Ibolya… azt hiszem, róla beszélt annyit – gondolkodott el Évi.

-     Miért emlegetnek engem? – hangzott fel mögülük hirtelen egy ércesebb, idősebb női hang. A kis társaság megfordult, és a hang tulajdonosára nézett: egy elegáns kosztümös, sovány nőre, akinek a magassarkú csizmája feléjük kopogott. – Mi folyik itt?

-     Egy rendőrségi helyszínelés, asszonyom – lépett hozzá a nyomozó. – Ön tehát Érdy Ibolya?

-     Igen. De még mindig nem tudom, miért kérdezi.

-     Ön látta utoljára itt az egyetemen az elhunyt Horváth László Koppány egyetemi hallgatót? – mutatott a nyomozó a háta mögötti, már letakart holttestre.

A tanárnő elborzadva meredt a hullazsákra.

- Akkor ezért volt olyan feldúlt a portás… - motyogta sápadtan. Aztán újra a nyomozóra nézett, riadtan. – Jézusom… ki tehette ezt?

- Egyelőre semmit sem tudunk, hölgyem. És egy szóval sem mondtam, hogy felmerült volna az idegenkezűség gyanúja. Ha megengedné, önnek is feltennék néhány kérdést.

A tanárnő arca kiismerhetetlen maszkba merevedett. Csak a szája szeglete rándult meg kissé.

- Állok elébe, amennyiben elkerülhetetlen. De csak az idejét pazarolja, nyomozó - mondta fensőbbségesen, ahogy odébb sétált a rendőrtiszttel.

Szonja és Évi nézték egy ideig a távolodókat, aztán Szonja a remegő lányhoz fordult.

- Haza tudsz menni egyedül, Évi? Vagy jönnek érted?

- Jönnek – mondta a lány halkan, és összébb húzta magán a kabátját. - A szüleim, kocsival. Egy óra múlva itt lesznek. De… addig velem maradnál?

- Hát persze. Gyere, melegedjünk meg az irodában – karolt a lányba Szonja, és elindultak a régi, a ráragasztott cetli szerint csak indokolt esetben használható lift felé. Szonja úgy döntött, ez most az.

*

Update #2: Nyilatkozott a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

A szegedi bölcsészkar sajtónyilatkozata alapján a rejtélyes körülmények között elhunyt fiatalt saját halottjuknak tekintik. A Kar, a Rektori Hivatallal közösen, magára vállalta a temetés összes költségét. Értesüléseink szerint az áldozat H. László, csongrádi illetőségű egyetemista volt. A nyomozást vezető Kovács Péter a rendőrség részéről hírzárlatot rendelt el.

Update #1: Kiszivárgott – 20 éves volt az áldozat

A bölcsészkar udvarán talált holttest egy húszéves, magyar szakos egyetemi hallgató földi maradványa. Belső informátorunk elmondása szerint előfordulhat, hogy már péntek este meghalt a fiú. Mivel nagy mennyiségű hó esett és a hőmérséklet nem emelkedett fagypont fölé, nem tudták pontosan megállapítani a halál beálltának idejét. A rendőrség még nem közölte hivatalos álláspontját az ügyben.

Folytatjuk...

_A 'Kalauz' fejezetekben vizuálisan megjelenítjük azokat a tárgyakat, helyeket, jeleneteket, amelyeket a szereplőink látnak, érzékelnek. Így talán jobban megelevenedik a történet azon olvasóink számára is, akik nem a Szegedi Tudományegyetem BTK karának tanulói.

  Először nézzük meg, hogyan is néz ki a Vitéz utcai villamosmegálló, ahol Rita leszállt, majd rágyújtott:

  ...A fejezet végén pedig olvashattunk egy bizonyos Juhász Gyula szoborról, amely így néz ki:

  Ne feledjétek, szerdán bonyolódnak a szálak!_

Kreatívek