Elnyújtott ásítást takart el jobbkezével Rita, miközben leszállt a villamosról. A négyes vonalon közlekedő új szerelvénnyel érkezett a Vitéz utcai megállóba, mindig ezzel jön munkába. Mire az egyetem tekintélyes, neoromán stílusban megalkotott épületéhez ért, végigszívta a cigarettáját. Gyakran több levegő, mint dohány kerül az otthon töltött szálba, ami gyorsabb égést eredményez. A piros sál a nyakában összegyűjtötte a lerepülő hamut és a szélben örvénylő hópelyheket. Feri, a portás, nagy mosollyal nyújtotta át neki a kulcsokat, mintha nem is hétfő reggel lenne. Kedvelte a nőt, és nemcsak azért, mert mindig kapott tőle krimiket kölcsön. Mindketten szerettek olvasni. Még azt is megengedte, hogy Rita nála rakja le a kabátját – a többi takarítónő erről nem is álmodhatott

  Rita a földszinti kávégépből vett barnás löttyel próbálta felmelegíteni magát. Pszichológiai Intézet, olvasta a folyosó melletti táblán, mint minden reggel, amikor a bölcsészkar épületében kellett dolgoznia. A presszókávét szorongatva a radiátorra telepszik és a gondolataiba merül ilyenkor. A munka előtti rituálé nem maradhat el, ezért érkezik valamivel műszakkezdés előtt. Az épület minden részén sötét van még, csak ott kapcsolnak villanyt, ahol takarítani kell. Február elején a Nap még a horizont alatt jár hét óráig, a munkája nagyrészét addigra le szokta tudni. Az utolsó korty kávét is felhajtva beszállt a liftbe és megnyomta a hármas számmal jelzett gombot.

  Az Angol–Amerikai Intézet folyosóján szokta kezdeni a takarítást. Aznap sem lett volna másképp, ha megtalálja a kocsit, amin a tisztítószerek és eszközök vannak. Pénteken az új lány dolgozhatott, és biztos rossz helyre tolta vissza, gondolta. Egyre idegesebben haladt folyosóról folyosóra. Sehol nem volt a kocsi, és ráeszmélt, hogy értékes időt veszteget. Kilépett a Radnóti Kávéház harmonikaajtajához vezető lépcsőházba, majd ablakot nyitott. A párkány alatt tenyér méretű fekete folt árulkodott Rita és egy maroknyi másik ember rossz szokásáról. Rágyújtott. A szél bekavarta a havat a tetőről. A sebtében elszívott cigarettát gyors és apró mozdulatokkal a falba döngölte, majd becsukta az ablakot, és a mellényzsebébe ejtette a csikket. Vállai megrázkódtak a hidegtől, a kabátját a portán hagyta, ahogy általában. Sokkal nagyobb cúg volt, mint szokott.

  A másodikon résnyire nyitva volt az erkélyajtó, egy sávban beszökött a hó a lépcsőházba. Rettenetesen hideg volt. Az ajtónak már egy ideje nyitva kellett lennie: a portás nem mászkál fent az emeleteken, Ritán kívül pedig még senki sem járt az épületben aznap. Próbálta becsukni az ajtót, de a hó miatt nem ment. Miközben erőszakosan ráncigálta a kilincset, kint megpillantott a szeme sarkából egy sötétkék ruhadarabot. Kiment volna, de aztán inkább meggondolta magát – az erkély nem tűnt túl biztonságosnak –, és csak kinézett a kavargó hóba. Napok óta elvétve állt csak meg a havazás, a mínuszok nem engedtek még napközben sem. Igazi, mostanában már ritkán látható tél uralta a várost.

*  

 Hatalmas erővel vágta a helyére Feri a telefonkagylót. Belerezzent a fülke ablaka. Abban reménykedett, hogy a vonal túlsó végén a felettesének a dobhártyája megsajdul majd tőle. Feri ingerlékenyebb volt, mint általában. Nem szerette a hideget. Ráadásul alig kezdődött el a munkaidő, máris extra feladatot varrtak a nyakába. Senkit sem tudtak küldeni aznap, aki ellapátolta volna a havat a belső udvarokon, így őt kérték meg erre a fontos, ám kevéssé hálás feladatra. Magában dünnyögött, és a kabátját igazgatta, amikor Rita bukkant fel az ajtóban egy elázott ruhadarabbal a kezében. Feri nem tudta mire vélni a dolgot, de a takarítónő hamar magyarázkodni kezdett.

 -   Valaki majd biztos keresni fogja – libbentette meg a sálat –, ott volt a második emeleten. Tudja, a hátsó lépcsőnél, ott, ahol, ki lehet menni az erkélyre, ha valaki nagyon bátor. Gondoltam, hagyom a fenébe, de aztán mégis behoztam.

 -   Arra gondol, ami a büfénél van? – kérdezte Feri ugyanazzal az ingerültséggel, amivel letette a telefont. Most még Rita sem tudta felvidítani, egy kicsit sem.

 -   Arra. Hát maga meg hova készülődik? – mérte végig Rita a férfit, akire már a sapka és kesztyű is felkerült.

 -   Senki se jön havat lapátolni, most szóltak, hogy csináljam meg. De minek? Bagózzanak az utcán! – vágta oda. Rita összevont szemöldökkel csóválta meg a fejét.

 -   Az ész megáll! – sóhajtotta a nő, majd a lift felé vette az irányt.

  Feri leoltotta a villanyt a fülkében és bezárta az ajtaját. Jobbra indult, hogy felvegye a hólapátot a Szláv Filológiai Tanszék előterében. Elgondolkozott rajta, hogy kesztyű nélkül vajon hozzáfagyna-e valamelyik ujjperce a lapát fém nyeléhez. Netán a tenyere? Talán jobb nem megtudni a választ. Mélyről jövő, bosszús sóhajtások kíséretében tárta ki a roppant faajtót, és látott neki a munkának. A makulátlan hó szinte világított a sötétben. Öt óra ötvenöt perc volt.

*

 -   Szonja! Nem fogod elhinni, mi történt! – robbant ki a Magyar Irodalmi Tanszék irodájának ajtaja.

 Az asztalnál éppen iratokat rendezgető, szemüveges, hosszú barna hajú nő riadtan nézett fel a hozzá berohanó férfira, a tanszék egyik oktatójára. Alig múlt fél nyolc, és a vérnyomása már az egekben. Kellett neki még otthon kávéznia is...

 -   Ezzel a belépővel neked bármit elhiszek– tette le az asztalra az utolsó, kezében maradt mappát. – Ne kímélj.

A férfi még mindig nem engedte el a kilincset.

 -   Ezt inkább látnod kell. Annyira... szóval nem lehet szavakba önteni.

 -  Ha te mondod, Béla – zárta be vonakodva a tanszéki adminisztrátor az irodája ajtaját. – De ne legyél már ennyire rejtélyes!

 -   Nézd meg magad. De én előre szóltam.

 Elindultak a Juhász Gyula szobor felé – az ugyanolyan volt, mint bármikor máskor. Aztán rögtön az első ablaknál megálltak, és a férfi az udvarra mutatott. Szonja némán a szája elé kapta a kezét.

_Bevezetés_

   A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán második éve működik a Kreatív írás specializáció. Azóta dolgozunk együtt 12 hallgatóval, írásórákon, előadásokon, különféle szemináriumokon, a kollégáimmal együtt: a kreatív írás órákat Szilasi László tartja. Van köztük több magyar szakos, de olyan is, aki „főfoglalkozásban” angol, francia vagy történelem szakra jár. Csapat lettünk, közösség, így ebben a félévben bele mertünk vágni egy olyan kalandba, amiről csak remélni mertük, hogy jó vége lesz: elhatároztuk, hogy írunk együtt egy egyetemi krimit, 12 hallgató és egy tanár, de mondhatnám úgy is, 12 író és egy szerkesztő. Minden fejezetet más írt meg, hétről hétre haladva előre (pontosabban az első három fejezet a szívdobogtató indításra vállalkozó két egyetemista nyitófejezeteiből lett „összemixelve”), de mindent megbeszéltünk, beleírtunk-javítottunk egymás szövegébe, a szerkesztés feladatát pedig én vállaltam magamra. Még az sem jelentett akadályt, hogy az egyik hallgató mindvégig Bordeaux-ban volt, Erasmus-ösztöndíjjal: kommunikáltunk a facebook-csoportunkban, létrehoztunk egy google drive mappát, mondhatnám, fúrtunk-faragtunk heteken, hónapokon át. Az hamar kiderült, krimit írni egyáltalán nem könnyű. Tizenhárman krimit írni meg pláne nem.

  Bár kritikusként, irodalomtörténészként, szerkesztőként dolgoztam már szak- és szépirodalmi szövegekkel egyaránt, krimivel eddig csak olvasóként és elemzőként találkoztam. Amíg nem kezdtem bele, nem is gondoltam, mennyi mindent kell csinálni egy krimi szerkesztésénél, ami egy tanulmánykötetnél fel sem merül: volt, hogy kimentünk a folyosóra, és kinéztünk az ablakon, hogy ellenőrizzük, láthatta-e onnan a hősünk azt, amit a szövegben megírtunk neki; ellenőrizni kellett, süthet-e még a nap abban az órában azon a februári késő délutánon, ahogy szerettük volna (naná, hogy nem). És, persze, a közös írást és az egyetemi ritmust sem volt egyszerű összepasszintani: nem egyszer két folytatás egyszerre készült, hogy beleférjünk az egyetemi félévbe, aztán jött a cselekményszálak fésülgetése, hiszen ki erre kanyarodott azalatt az egy hét alatt, ki meg amarra.

   Az ötlet maga onnan jött, hogy ebben a félévben a detektívregényről kellett tanulniuk a specializációra járóknak. A félév első felében olvastunk együtt néhány krimit, bemutattam, milyen jellemzői vannak a két legfontosabb krimitípusnak, mit kell tudni a műfaj magyar darabjairól – aztán megbeszéltünk néhány dolgot, vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük. És maga a folyamat, a csinálásé, azt hiszem, örök emlék marad mindnyájunknak: ehhez jelentősen hozzájárult a két vendégünk is. Az egyikük, Hász Róbert, mostanra „kétkrimis” szerző (neki köszönhetjük a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napját és a Fábián Marcell és a táncoló halált), még akkor adott tanácsokat nekünk, és mesélt a saját tapasztalatairól, amikor egy sor sem született meg a sajátunkból. Meg is ijesztett azzal, engem mindenképp, hogy határozottan állította, ő úgy bonyolította a cselekményt, hogy nem tudott többet a nyomozójánál, közben jött rá arra, merre fog kanyarodni a regénye – mi azt elég hamar beláttuk, hogy ennyien nem tudunk a szövegre hagyatkozni, a mi regényünk biztosan nem fogja írni önmagát, tudnunk kell, mi miért történt, ki a gyilkos, mi az indíték. De rengeteget tanultunk így is abból, amit mondott, megértettük, mennyi mindent kell eldöntenünk – először is találnunk kell egy helyszínt, amit mindannyian ismerünk, ahol olyan otthonosan mozgunk, mint ő és a hősei Zomborban. Hamar eldőlt, hogy nálunk az egyetem lesz a közös tér, vagyis leginkább a szegedi bölcsészkar zegzugos épületében mozognak majd a hőseink.

  Ahogy elkezdtünk beszélgetni a koncepcióról, aztán megszülettek az első fejezetek, úgy lett a helyzet egyre komolyabb. Különösen, amikor már A Sellő titkai című krimi szerzője, Cserháti Éva is megérkezett hozzánk: nagyon komolyan vett minket és az addigra már pár fejezetből álló szövegünket, dicsért is, meg rámutatott az ellentmondásokra, a logikátlanságokra, mesélt arról, hogy egy profi miként épít karaktert (nem éppen úgy, mint mi…), és megnyugtattaa csoportot, hogy egy krimit befejezni még egyetlen írónak is nehéz, nemhogy 12-nek. Addigra azzal már szembesültünk, bármennyire nem szeretnénk kegyetlenkedni, áldozatra szükségünk van – igaz, hogy léteznek olyan Agatha Christie-kriminovellák, amelyek egy ellopott igazgyöngy nyakék körülbonyolódnak, nemcsak azért kellett erről a finomabb változatról lemondanunk, mert elég kevés nyakéket őrzünk az Egyetem utcai épületben. A krimibe azért is kell gyilkosság, mert valami jóvátehetetlen veszteségre van szüksége a műfajnak és a krimiolvasónak egyaránt – a világ rendje a klasszikus krimiben még úgy-ahogy helyreáll, a hard-boiled krimikben viszont, például a műfaj mai skandináv változatában, már minden kötetet azzal a nyomasztó érzéssel teszünk le, hogy a bűn nem tűnik el a világból. A nyakéket (amit egy gyenge pillanatunkban ősnyomtatványra akartunk cserélni, az ötletelés korai fázisában – nem mintha azok hegyekben állnának a tanári szobákban, de ennek az ellopása a bölcsészkarról mégis hihetőbb) vissza lehet adni, az emberéletet viszont nem. Erre is figyelmeztet minden egyes krimi.

   És itt meg kell állnom egy pillanatra. Bármennyire nehezedett a feladat, a megbeszélések során nagyon sokat nevettünk. Szereplőink sorsát alakítottuk, mondhatnám azt is, élettel és halállal játszottunk, hiszen, ahogy Kosztolányi Dezső írta egy színikritikájában: „Ezeknek az idegcsigázó detektívdaraboknak az a varázsuk, hogy a nézők gyermetegebb kedélyű része az utolsó pillanatig nem tudja, ki a gyilkos, s addig pirosra gyulladt füllel, csillogó szemmel találgatja. Vannak azonban olyanok, akiket nem ejt rabul az izgalom. Ezek nyugodtan számlálják – ameddig bírják , hogy hány holttest hever a színfalak között. Ők kezdettől fogva tudják, hogy kicsoda a gyilkos. Minden detektívdarabban a szerző a gyilkos, aki kedve szerint – és minden következmény nélkül – lemészárolhat, fölakaszthat, elemészthet annyi férfit, nőt és gyermeket, amennyit óhajt.” Megéreztük, hogy nemcsak találgatni lehet a gyilkos kilétét csillogó szemmel, de kitalálni is: mégis, szörnyű módon, kétszer is megrendülten néztünk egymásra a félév során. Kétszer is olyan hír érkezett ugyanis, hogy nemcsak egy regényben történhetnek halálesetek az egyetemen: arról olvastunk, hogy egy-egy egyetemista vetett véget az életének, az Óbudai, illetve a Debreceni Egyetemen. Olyan halálesetek ezek, amelyekről ugyan nem derült ki sok, de annyi biztos, nem lett volna szabad megtörténniük. Beszélgettünk minderről, még az is felmerült, egyáltalán közzétegyük-e a mi sokkal korábban elkezdett egyetemi kriminket ezek után – végül úgy döntöttünk, létrehozzuk ezt a blogot, ahogy terveztük eredetileg, és minden héten feltesszük rá a 13 fejezet egyikét. Abban bízunk, hátha szeretni fogják az olvasók annyira, amennyire mi megszerettük: és azt is meg akartuk mutatni a közös munkánk eredményével, hogy az egyetemnek nem kell félelmet, rémületet, szorongást keltő helynek lennie. Hiszen lehet tanulni így is, együttműködve, közösségként, jó hangulatban. Olyan módon, ahogy az a tizenkét egyetemi hallgató tette, akik megérdemlik, hogy legalább itt felsoroljam a nevüket, hiszen abban állapodtunk meg, hogy az egyes fejezeteknél már nem lesznek szerzői nevek. Csamangó Dorottya, Ferencz Hedvig, Gonda Karolina Stella, Gulyás Bettina,Holecska Tünde, Kardos Dániel, Katona Alexandra, Kiss Izabella, Kónya Petra, Kovácsné Katona Andrea, Nagy Sándor, Ördög Dorka Denissza: hálás vagyok nekik, hogy tanárként megélhettem velük ezt a félévet. És márcsak annyi maradt, hogy leszögezzem előzetesen: minden hasonlóság valós eseményekkel és személyekkel csak a véletlen műve. Meg azt, hogy maradhatott azért a regényükben némi következetlenség, bármennyire törekedtünk a hibák kiküszöbölésére: arra kérjük a kedves olvasót, olvassa örömmel ezt az egyetemi krimit, izguljon együtt a hőseinkkel és velünk, de azért vegye annak, aminek szántuk. Nagyon komoly játéknak.

Szilágyi Zsófia

_Itt hamarosan a Szegedi Tudományegyetem Kreatív Írás tanszékének kreatív blogja fog elindulni. Az oldal egy detektívszatírával indít, amelyből aztán elkanyarodunk a kreatív szövegírás minden szegletébe, és ezt addig szándékozzuk csinálni, amíg meg nem előzzük a sikerlistán Kőhalmi Zoltánt és Jo Nesbo-t egyszerre. Vicceltünk, elég, ha olvassátok és jól érzitek magatokat közben_