Kreatívek

2020.máj.05.
Írta: Kreatívek Szólj hozzá!

A szatír esetétől az Orient Express-ig

– interjú Szajbély Mihállyal, az SZTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének professzorával

89050352_674048413163821_5147915747644669952_n.jpg

Múlt hét szerdán a végéhez érkezett az egyetemi krimi. Ahogy felkerült a 13. rész is, kiderült végre a gyilkos személye és az indítékai is. Erről, a megjelenített bölcsészkari helyszínekről és az eddigi bűnügyi olvasmányélményeiről kérdeztük Szajbély Mihályt, az SZTE BTK Kommunikáció-és Médiatudományi Tanszékének oktatóját, irodalomtörténészt, aki - mivel a bölcsészkar dékánja is volt már - talán jobban ismeri a kar minden zegét-zugát valamennyiünknél.

– A BTK egykori dékánjaként és irodalmárként milyen érzés volt Önnek a kriminket olvasni? Mennyire sikerült hitelesen bemutatnunk a bölcsészkar hangulatát – a maga eldugott tantermeivel és kanyargós folyosóival?

– 1972 szeptemberében iratkoztam be az akkor még József Attila nevét viselő szegedi egyetem bölcsészkarára, kis túlzással azóta ki se tettem a lábamat innen. Unalmasan teltek az évek, évtizedek, egyetlen gyilkosság sem történt, szolid lopások borzolták néha a kedélyeket. Amikor dékán voltam, egy szegény kis szatír keltett némi izgalmat. Őt már majdnem elkaptuk, de aztán a Délmagyarország idő előtt megszellőztette az ügyet (https://www.delmagyar.hu/szeged-es-kornyeke/szatir-ijesztgeti-a-bolcseszlanyokat-a-btk-n-1966606/), és a szatír eltűnt. És most végre történt valami, szerencsére nem a valóságban. Illetve a valóságban is, mert olyan még nem volt, hogy a hallgatók krimit írtak volna, ráadásul nagyon valós helyszíneken játszódó történetet, valószerűen, nagyon ügyesen megformált szereplőkkel, tanárokkal és diákokkal – nagyon ügyesen már csak azért is, mert ugyan mindannyiunknak ismerősek a szereplők, és mégsem olyan mértékben fényképszerűek, hogy konkrét személyekkel azonosíthatnánk őket. Egyedül az volt számomra kevéssé valószerű, hogy egy gyenge lány képes legyen szegény Lacit annyira meglökni, hogy az elcsúszva átessen az amúgy derékon felül érő erkélykorláton. De lehet, ez csak a túlzott helyismeret okozta bökkenő, amiért bőven kárpótol a ráismerés öröme, a folyosók labirintusa, a hátsó lépcsőházak, az eldugott nyelvészeti szeminárium, ahol én Velcsovné tanárnővel szeminarizáltam annak idején, a Radnóti kávézó, a közösségi könyvespolc, és a remek kávéautomaták. Meg persze a történetbe idézett klasszikus felirat a műemlék jellegű lift ajtaján.

– Maga a műfaj mennyire áll közel Önhöz? Van kedvenc krimije, esetleg krimisorozata (könyvben, filmben egyaránt)?

– Egyáltalán nem áll közel hozzám. Én Rejtő Jenőn nevelkedtem; bécsi barátom, a most már nyugdíjas professzor Deréky Pál vécéjében ott sorakoznak Rejtő összes művei egy polcon, a papírtekercsek meg a tisztítószerek mellett. Én meg, ha nála vendégeskedem, mindig kimentek onnan egy kötetet és magammal viszem az ágyba esti olvasmánynak. Szóval nem vagyok arisztokratikus olvasó, de a bűnügyi történetek valahogy nem érdekelnek. Nemrég úgy gondoltam, hogy ez mégsem járja, és elolvastam Agatha Christie klasszikusát, a Gyilkosság az Orient expresszen-t. Jó volt, de nem éreztem késztetést utána, hogy egy másik krimit is kézbe vegyek tőle, vagy valaki mástól esetleg. Jobban érdekelt az, hogy milyen lehetett az utazás annakidején az Orient expresszen, mint hogy ki volt a gyilkos, ami elismerem, hibás olvasói magatartás, de a mostani, bölcsészkaron játszódó krimi esetén elég jól működik azért.

– A szereplők közül volt valaki, aki jobban a szívéhez nőtt?

– Én a csetlő-botló, szerencsétlenkedő és lelkiző Bölcsész Bélát szerettem legjobban. Azonnal megszerettem, amikor Évi fellökte a közösségi könyvespolc előtt, és megmondom őszintén, arra nem számítottam, hogy lesz egy második halott a történetben, arra meg végképpen nem, hogy éppen ő lesz az. És sajnáltam szegény portás Ferit, nem könnyű szerep a "minden terem kulcsának birtokosa", de ha Rita találja meg Bélát, aki takarítónőként ugyancsak bejáratos lehet a PhD-szobába, az már túlságosan is melodrámává alakította volna történetet. Bár akkor talán kiderült volna, hogy igaz-e a pletyka.

– Meglepődött, amikor kiderült, ki a gyilkos, vagy már gyanakodott rá?

– Annyira nem gyanakodtam Rékára, de hát valakinek csak el kellett követnie a gyilkosságot, és ő volt az egyik lehetséges tettes. Szépen fel is építi ezt a történet, ahogyan egyre többet tudunk meg a Lacival való konfliktusáról. A krimiben az a gyanús, aki egyáltalán nem gyanús, és aki gyanús, az egyáltalán nem gyanús, ezt azért még én is tudom. A tévében néha azért elébem jöttek krimik, Columbo meg Derrick, és hát persze Todorov, ő mondjuk nem nyomozóként és nem a tévében, szóval Évi hajdani barátját emiatt eleve kizártam. De igazi meglepetést az okozott volna, ha kiderül, hogy Szonja a mosolygós gyilkos.

– A lezárás egyezik azzal, amit elképzelt?

– Hát nem, de ha egyezett volna, akkor ez rossz krimi lett volna, mondom én, a bűnügyi regények elismert szakértője.

 

Az interjút készítette:
Holecska Tünde

 

DEKÓDOLÁS (13. fejezet)

Lezárás

jav13.jpg

     Szonjának összeszorult a torka, miközben a Klemm Antal szeminárium előtt várakozott. Sokadszorra dörzsölte egymáshoz a két tenyerét, hogy megszabaduljon a rájuk tapadt izzadtságtól, mégis egyre hidegebbnek és nyirkosabbnak érezte a kezét. Mély levegőt vett, és megnézte a mobilján, mennyi az idő. 15 óra 30 perc. Érdy tanárnő hamarosan elengedi a hallgatókat az óráról. A terem ajtaja kinyílt, és néhány hallgató sietett ki a teremből. Eltartott egy darabig, amíg Szonja meglátta azt, akire várakozott. Réka utolsóként jött ki a teremből. Rebekától tudta, hogy itt lesz a lány, valaki az utolsó pillanatban leadta Érdy tanárnő szemináriumát, és a lány, végre, fel tudta venni.

 –   Réka, van egy perced? Beszélhetnék veled?  ̶ az elsőre meglepettnek tűnő lánynak egy sötét árnyék suhant át az arcán.

 –   Persze, Szonja. Megkérdezhetem, hogy miről?

   Szonja készen állt a válasszal.

 –   A segítségedet szeretném kérni, egy bizalmas és személyes ügyben. Egy csongrádi pszichológus zaklatta az egyik betegét, de a lány vallomásán kívül semmilyen bizonyíték sincs ellene. Véletlenül a fülembe jutott, hogy te is abba a rendelőbe jársz, ahol Dr. Horváth Koppány és Dr. Tóth Frigyes praktizál. Arra lennék kíváncsi, hogy esetleg tapasztaltál-e valami gyanúsat a kezelések során?

   Réka arcán szemmel látható volt a megrendülés.

 –   Valóban, középiskolás koromban engem is ott kezeltek, de az már nagyon régen volt. Már ne haragudj, de ha tapasztaltam is valamit, nem értem, ehhez neked mi közöd van.

 –   Személyesen érintett vagyok az ügyben. A lány, akit zaklattak, az unokahúgom.

   Szonját is meglepte, hogy milyen könnyedén áradt belőle a hazugság. Réka lesütötte a szemét, és némán indult utána az irodába. Csendesen haladtak egymás mellett, és Szonja attól tartott, a lány észreveszi, hogy remeg. Fojtónak érezte a nyomást, ami ránehezedik. Ha ügyesen hat a lány érzéseire, akár azt is elérheti, hogy bevalljon mindent. Csendesen kattant a tanszéki iroda ajtaján a hevederzár. Beengedte a lányt maga előtt. Réka vele szemben foglalt helyet, és Szonja a szemébe nézett. Várta, hogy Réka megszólaljon. A lány idegesen ropogtatni kezdte az ujjait, aztán belevágott.

 –   Minden középiskolás koromban kezdődött. Beszéd- és viselkedészavarok miatt utaltak be a pszichológushoz. A doktor úr eleinte rendkívül figyelmes és kedves volt. A szorongásaimról beszéltünk, a céljaimról. Sokszor mesélt személyes történeteket magáról, hogy éreztesse velem, mennyire hasonlóak vagyunk. Egyre gyakrabban kérdezett a fiúkról és a szexualitásról, de mindig a terápia keretein belül, és minden kérdést meg is indokolt. A bizalmamba fogadtam, egyre korábban érkeztem hozzá, és egyre később távoztam a beszélgetések után, ezekért az extra időkért sosem kért pluszpénzt. Aztán olyankor is találkoztunk, amikor nem volt időpontom, és az is előfordult, hogy teljes délutánokat töltöttünk együtt.

   Szonja figyelmesen hallgatta. Minden úgy van, ahogy gondolta. Tóth Frigyes zaklatta Rékát, és sosem felelt érte. Elöntötte a harag.

 –   Igazán nem volt nehéz dolga, azzal, hogy beleszeressek. Azt mondta, ő is szeret engem, és rég elköltözött volna otthonról, csak attól fél, hogy a felesége örökre eltiltja tőle a fiát, ha elhagyja őket. Természetesen számomra is világos lett, hogy hazudik, mégsem tudtam ebből a kapcsolatból kilépni. Nem voltunk elég óvatosak, és teherbe estem. Nehéz lett volna eltitkolni egy abortuszt, ezért felírt nekem egy gyógyszert. Nem esemény utáni tablettát, pszichológusként azt nem is tehette volna meg, ráadásul mire rájöttem, hogy terhes vagyok, már kifutottunk az időből. Pszichés zavarokra való szer volt, de nagyon erős. Elvetéltem tőle. Nem szóltam senkinek, mert azzal tönkretettem volna. Koppány jó orvos, a betegeinek szükségük van rá. De nem hallgatok tovább, ha nem én vagyok az egyetlen, akit bántott.

 –   Szonjának nehezére esett uralkodni magán. Lehajolt az asztala fiókjaihoz, mintha keresne valamit, biztos volt benne, hogy a döbbenet kiült az arcára. Hiszen a válasz ott volt a szeme előtt. Koppány??? De akkor mégis mivel tartotta sakkban Frigyest? És akkor mégsem úgy történt minden, ahogy eredetileg gondolta… Gyorsan át kellett magában alakítania a sztorit, amit eddig összerakott.

 –   Végeztünk? Elmehetek?

 –   Nem egészen. Valljuk be, elég sajátos módját választottad a bosszúnak.

   Réka arcán ismét megjelent az árnyék. Szonja megijedt, hogy elrontotta. Csak arra tudott gondolni, hogyan tartja szóval a lányt addig, amíg ideér a rendőrség – mielőtt elindult volna a Klemm Antalhoz, felhívta Kovács Pétert, de teljesen elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta.

 –   Elmondom akkor, szerintem mi történt. Laci volt az élő bizonyítéka annak, hogy valaki kihasznált és átvert. Kerülted, de nem akartad bántani. A dolog akkor változott meg, amikor ugyanaz az ember sodorta veszélybe a diplomádat, aki miatt a szerelmed nem hagyta el a feleségét. Rengeteg bajotok volt a tárgyfelvétellel, és Laci sokadszor tűnt rátermettebbnek és gyorsabbnak, mint te.

   Réka elpirult, Szonja úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy ökölbe szorult a keze. Minden pillanatban készen állt a lány támadására.

 –   Megzsaroltad, hogy nyilvánosságra hozod az apja kapcsolatát veled, ha nem engedi át neked a helyét a kurzuson. De Lacinak pont úgy szüksége volt a kurzusra, mint neked, ezért megpróbálta megbeszélni Érdy tanárnővel, hogy bővítse a kurzust. Bármely tanár engedett volna a kérésnek, Érdy tanárnőt azonban régóta kezelik pánikrohamokkal, azt a kevés biztonságérzetét pedig úgy igyekszik megtartani, hogy nem változtat semmin, például évről évre ugyanazon a létszámon hirdeti meg a kurzusokat. Ezt Rebeka mondta el nekem, a nyelvész adminisztrátor, én meg láttam a tanárnőnél egy erős antipszichotikumot, ilyet szedett az egyik barátnőm is nemrég. A gyógyszer hatásának tudható be az is, hogy Ibolya semmit nem vett észre abból, hogy ti hangosan veszekedtek Lacival az egyébként üres épületben, szombaton, már a Klemm Antal előtt is, nyilván. A többi részletkérdés. Gondolom, amikor Laci nem akarta leadni a vizsgát, megpróbáltad kicsavarni a kezéből a mobilját, azon volt megnyitva a Neptun. Valójában nem is a Kognitív nyelvészet vizsgán ment a vita, azt az órát már egy kreditátviteli kérelemmel megoldottad, abba is belenyugodtál, hogy a Szövegtan szeminárium erre a félévre marad, de volt még egy vizsga, az első félévről mindkettőtöknek elmaradt Filozófiatörténet, aminek az utolsó vizsganapján az utolsó helyet Laci vitte el előled. Ezt a Tanulmányi Osztályon sikerült kiderítenem. Már megint Laci nyert, ezt már nem bírtad tovább. A rendőrség nem talált dulakodásra utaló jelet, nem is találhatott, hiszen mindketten kabátban és kesztyűben voltatok. Laci talán engedett neked és feloldotta a telefonján a biztonsági zárat. Bízott benne, hogy ő úgyis kidumál egy limitemelést bármelyik tanárnál. De rájöttél, hogy ez neked kevés. Rájöttél, hogy ez még nem elégtétel, sem azért, amit az órákon éreztél miatta, sem a sértéseiért, sem azért, amit az apja tett veled. És ekkor kilökted az erkélyről.

 –   Nem!  ̶  üvöltötte a lány. Szonja észre sem vette, hogy amíg beszélt, Rékának folyni kezdtek a könnyei.  ̶  Nem így történt!  ̶  Réka alig tudta visszafogni a zokogást, de a mondanivalója fontosabb volt annál, hogy elgyengüljön.

 –   Nem akartam zsarolni, még azt sem akartam, hogy tudomást szerezzen arról, hogy viszonyom volt az apjával. Ő talált meg, hogy ne merjem bemocskolni az apját. Valakitől megtudta, hogy mi volt köztünk, és újra elmentem az apjához Csongrádra.

   Szonja a feldúlt férfira gondolt, akinek mindenképpen beszélnie kellett Lacival. Tehát Frigyes nem azért kereste fel a fiút, hogy a saját ügyet egyengesse, hanem azért, hogy figyelmeztesse a fiút, lehet, hogy nem is egyetlen alkalommal. De az is lehet, hogy ő mondta el Lacinak, hogy mi történt Koppány és Réka között, aztán viszont megijedt attól, mit tett. És akkor valójában Koppány volt az, aki meg akart szabadulni egy rágalommal Frigyestől, mert félt tőle, hogy a kollégája bármikor leleplezheti. Erről vitatkozhattak a temetésen is, amikor véletlenül kihallgatta őket.

 –   Laci megfenyegetett, hogy megöl, ha elmondom bárkinek.  ̶  A lány keserűen elmosolyodott.  ̶  Alma a fájától... Ezt már nem engedhettem. Én is megfenyegettem őt, hogy egyenesen a rendőrségre megyek, ott mesélem el, hogyan lépett szexuális kapcsolatba egy kiskorúval a köztiszteletben álló pszichológus, ha ezek után nem engedi nekem át azt a helyet a vizsgán. Azt mondta, beszéljük ezt meg személyesen, találkozzunk. Megírta, hogy itt vizsgázik szombaton. A Klemm Antal előtt vártam, de azt mondta, menjünk át a Radnóti kávézóba. Elfelejtettük, hogy szombaton nincsenek nyitva, ezért a hátsó lépcsőn elindultunk felfelé, a másodikra, azt terveztük, leülünk egy automatás kávéval a magyar tanszéken, csak közben egyre jobban összevesztünk. Laci elmondta, hogy semmire sem jutott Érdyvel. Én meg, hogy már Érdy nem is érdekel. Megpróbáltam megértetni vele azt is, hogy az ő szülei tudják még támogatni egy plusz félévig, nekem viszont elfogytak az államilag támogatott féléveim, és ösztöndíjat sem kapok, ahogy ő. Ha nem tudom letenni azt a vizsgát, passziváltatnom kell, hogy megkeressem rá a pénzt. Azt mondta, ez nem az ő problémája. Ekkor már az erkélyen voltunk, mert közben rágyújtottunk mindketten. Dulakodni kezdtünk. Nem tartott sokáig, hogy elessek, akkor már könyörögtem. Fel is oldotta a zárat, aztán az arcomba röhögött, és otthagyott volna. Elég homályosan emlékszem, de felpattantam, utánanyúltam, kikaptam a kezéből a telefonját, őt meg meglöktem dühömben. Megcsúszott, havas és jeges volt az erkély. Kizuhant. Le sem mertem nézni, elrohantam. Lefelé vettem észre, hogy a kezemben maradt a telefon, rajta megnyitva Laci Neptunja. Leadtam a vizsgát, mintha még ő tenné, aztán írtam egy sms-t a barátnőjének. Úgy volt beírva, hogy Édesem, gondoltam, csak ő lehet. Azt akartam, hogy ne keresse, legalább egy darabig. Utána beléptem a saját telefonomon a saját Neptunomba, felvettem a vizsgát.

  –   És Béla?  ̶  Réka lesütötte a szemét.  ̶  Csak attól tartottam, hogy a temetésen akar majd lebuktatni. Mert az ő konzultációjáról jöttem vissza szombaton az épületbe. Azt hittem, mindent összerakott, de úgy látszik, egy 16. századi titkosírást könnyebben fejtett meg, szegény, mint egy ilyen esetet… Én nem akartam, hogy meghaljon. Azt hittem, ha bezárom, nyerek egy kis időt, amíg kitalálok valamit. És az a borzasztó, hogy aztán annyira összeomlottam, hogy nem is tudtam elmenni filotöriből vizsgázni. Most már minden mindegy…

   Közeledő léptek hallatszottak, majd olyan határozott kopogás, hogy mindketten összerezzentek.

 –   Rendőrség, nyissák ki az ajtót!  

 

– VÉGE –

DEKÓDOLÁS (Kalauz)

94885650_553327141989782_691313151370592256_n.jpg

   _A 'Kalauz' fejezetekben vizuálisan megjelenítjük azokat a tárgyakat, helyeket, jeleneteket, amelyeket a szereplőink látnak, érzékelnek. A történet lassan a végéhez ér, és bár sajnos jelenleg nem tudjuk körbevezetni az olvasóinkat a bölcsészkar labirintusában, úgy döntöttük, a múltba kalauzoljuk Önöket.

   Először is utazzunk vissza Béla és Dalma történetéhez! Béla a 6. fejezetben elmesélte Szonjának, hogy alakult a közös élete Dalmával, Laci édesanyjával. Végük Dalma Horváth Koppányhoz, a sikeres pszichológushoz ment feleségül, akivel egy szakesten ismerkedtek meg – nekünk pedig sikerült előkerítenünk a bölcsészkar raktárából az esemény plakátját. Íme: 

90076787_2995374103827332_4005496864005685248_o.jpg

   A 12. fejezetben az olvasók betekintést nyerhettek Szonja nővérének, Szépvölgyi Natáliának a történetébe. Íme az üres matekfüzet, amit miután Szonja megtalált, elkezdett tisztázódni előtte testvérének a tragédiája.

krimi_0002.jpg

krimi_0003.jpg

 

   Most pedig tekintsünk előre: április 29-én, szerdán, 18 órakor érkezik a Dekódolás lezáró része. Köszönjük mindenkinek, aki megtisztelt minket azzal, hogy olvasta a munkánkat – reméljük, nekik is annyi örömük telt benne, mint nekünk. A blogot azonban nem felejtjük el, ezt követően a kreatív írás specializáció tagjainak önálló művei fogják gazdagítani - de addig is, vár még ránk egy lezáratlan rejtély! 

Kreatívek

Rejtélyek, kaland, titokzatosság

– beszélgetés az egyetemi kriminkről Simonffy-T. Zsuzsával

blogos.jpg

   A harmadik interjúban már magáról a blogról és a történetről kérdeztük Simonffy-T. Zsuzsa expat coach-ot, aki a családjával Írországban, Dublin mellett él. Zsuzsa a krimi és az olvasás nagy szerelmese – felfedezni azonban nemcsak a rejtélyeket, hanem az ismeretlen tájakat is szereti. Kezdésként álljon itt néhány sor tőle, legfőképpen arról, hogyan kapcsolódnak össze a kalandok és felfedezések a krimiolvasással:

 

„A munkám során expat coachként embereknek segítek hatékonyan átnavigálni új élethelyzeteken, kedvükre való, fontos változásokat elindítani az életükben, miközben különböző kultúrák között mozognak. Segítek felfedezni saját belső erejüket és sokszor már mélyre rejtett készségeiket is. Hobbim a természetjárás, a hegyek, az utazás, vagyis a kalandos felfedezések szerelmese vagyok. Olvasni meg bárhol, bármennyit képes vagyok. Szeretem nagyban átlátni az összefüggéseket, az ismeretlent, a rejtvényt. A krimikben ez mind együtt van! (A háromban a felfedezés és az újdonság varázsa egyértelműen a közös szál: lelki más emberekben, fizikai a hegyekben, utazások során, szellemi a krimikben, könyvekben...)”

 –   A krimink lassan a végéhez közelít. Ahogy az izgalmak fokozódnak, egyre mélyebbre megyünk a rejtélyekben, illetve a BTK olykor labirintusszerű épületének sűrűjében is. Önnek, aki a helyszínen nem ismerős, milyen érzés volt olvasni a blogot?

 –   Mindig várom a szerdákat! Elég vizuális típus vagyok és rögtön élénken megelevenednek a helyszínek a szemem előtt. A nehezítés inkább az volt, hogy egész heteket kellett várni a folytatásra, persze így annál izgalmasabb. Felcsigáztátok a kíváncsiságomat… ;)

 –   A Kalauz segített valamennyire közel hozni a történések helyszíneit?

 –   Úgy érzem, igen, határozottan segített árnyalni a részleteket és elképzelni a terepet! Szóval külön köszönet az egész alkotó csapatnak ezért a Kalauz sorozatért, igazán jó ötlet volt! J (Kérni lehet? A PhD szoba és a Radnóti Kávézó legyen majd még egyszer benne, ha lehet! Köszönöm előre is!)

 –   Maga a műfaj mennyire áll közel Önhöz? Van kedvenc krimije, krimisorozata?

 –   Egyszerű a válasz és talán sablonos, mert igazi Agatha Christie rajongó vagyok. Bármikor szívesen olvasom. Frei Tamás Bábel című könyvét is szeretem. A rejtély, a kaland és a titokzatosság az, ami vonz. Szeretem a lélektani krimiket is, de a könnyedebb, viccesebb műfajú könyveket is (pl. Allan Karlsson-könyvek). És Harlan Cobent is szívesen olvasom.

 –   Ha már kedvencek: van valaki, aki jobban a szívéhez nőtt a szereplők közül?

 –   Szonja lélekjelenléte, proaktivitása és kreatív helyzetfelismerése, na meg ahogy ezekkel zsonglőrködik a kis megszokott környezetében, ahogy mindenkit megnyugtat, ezzel könnyen tudok azonosulni. Árad valami megboríthatatlan nyugalom a személyéből. Külön tetszik, milyen gyorsan átlátja az összefüggéseket, és csak bátran megy, kérdez, cselekszik. (Remélem, a valóságban is van egy ilyen tanszéki adminisztrátorotok... LoL… J) Talán különös, de Sipos Béla volt a másik kedvencem. Valahogy az a típusú karakter, aki nagyon magányos a saját világában, és senki nem tud róla semmit, miközben minden nap rengetegen veszik őt körül az egyetemen. Szerintem ez az egyik legszomorúbb dolog a világon: sikeres és jó a hivatásában, mégsem tudja megosztani senkivel az életét és az érzéseit. Végtelenül szomorúnak és értelmetlennek tartom ezt a fajta magányos halált. Inkább szerettem volna, ha, mondjuk, kiderül, hogy ő volt Laci igazi apja… vagy valami, ami új irányt ad az életének. Bevallom, ez a második haláleset váratlan fordulat volt a számomra.

 –   Ki az, akire a leginkább gyanakszik eddig, és mi alapján?

 –   Hááát…?! A leggyanúsabb Bányai Réka, akiről lassan kiderül, hogy mindenkit jobban ismert, mint azt gondolják a szereplők. Aki azt mondta, hogy fent ‘felejtette’ a sálját, hogy a portásfülkéből megszerezze a kulcsot. Akitől ott volt az a sok hívás Laci telefonján. Akinek köze volt Laci apjához és annak kollégájához, Frigyeshez is. És akinek szintén volt lehetősége rá, hogy az iskolában legyen szombaton… Ja, és most ugrik be: erre nem pont Sipos Béla volt (lett volna) a tanú?! Ezért kellett volna meghalnia szegénynek?! De, ugye, közben ez a krimi a meglepetések műfaja, így azon sem lepődnék meg, ha, mondjuk, Frici prof vagy egy ismeretlenebb háttérszereplő bekúszna ‘vigaszágon’ gyilkosnak… Kíváncsian várom a fejleményeket!

 –   Milyen lezárást képzel el a kriminknek? Valami realisztikusabbat, vagy inkább egy Agatha Christie-típusú, „összeülünk és Poirot mindent elmagyaráz”-félét?

 –   Az eddigi fejezetek alapján sokkal inkább egy realisztikusabbat, ahol belefér azért, hogy Szonja és Évi, a ‘nagy nyomozócsapat’, mondjuk, beülnek a Radnóti Kávézóba és a beszélgetésük alapján magyarázatot kapunk a hiányzó összefüggésekre.

Holecska Tünde

DEKÓDOLÁS (12. fejezet)

12_fejezet.jpg

   

   Feri kikérdezését követően Szonja még nem indult haza. Az események után úgy érezte, szüksége van egy kávéra, pontosabban az Angol-Amerikanisztika Intézet kávéautomatájából valami cukros löttyre, egyébként elájul. Amikor minden kötél szakad, átszalad ide, de nem csak az italért: megrögzötten gyűjtötte az ötforintosokat, és itt legalább el tudja őket használni. Most is így tett, de kivételesen ráérősen sétált át a másik szárnyba. Hiába voltak forrók a radiátorok, ő mégis fázott, és úgy érezte, belül teljesen üres. Miért vág gyomron ennyire ez az egész? Először Laci, most meg szegény Béla; Feriről nem is beszélve  ̶  ő hogy fogja ezt feldolgozni? Két halottat megtalálni…

   Odaérve az automatákhoz, már nyitotta is a kék csíkos, külön az ötforintosainak szánt pénztárcáját, és elkezdte egyesével bedobálni a tejeskávéhoz szükséges 120 forintot.  

   5 Ft, 10 Ft. Azóta is gyűjtöm az ötforintosokat. Megszállottjuk lettem, sosem felejtem el, ahogy azt mondod róluk, hogy „olyan aprók, mégis úgy csillognak, akár a gyöngyszemek”. Annyira irigyeltelek, sokkal több volt neked, mint nekem. De te mindig adtál párat, csak ne legyek szomorú. 15 Ft, 20 Ft. Ez a mániád középiskolásként sem maradt abba, amikor a zalaegerszegi Kölcseybe mentél. Mókásnak tűnt, de nem teljesen értettem, miért is ragaszkodsz ennyire néhány pénzérméhez. Nagyobbakra is cserélhetted volna, szerintem például az 50 forintosok sokkal szebbek. Erre te azt mondtad, hogy sokkal szebb tíz ötforintos, mint egy ötvenes.

   25 Ft, 30 Ft. Nem csak ez az egy furcsaságod volt. Amióta az eszemet tudtam, néptáncoltál és ragaszkodtál is egyes kellékeihez, különösen a fonott, szalagos hajviselethez. Nagyon jól állt neked. Még a suliban is így hordtad. A fiúk meg szüntelenül téged néztek. Amikor az iskolába kerültem, te már felső tagozatos voltál. Minden szünetben találkoztunk, és még ha nagy tömeg is volt, a szalagokról mindig megismertelek. Reggel is te keltettél, te csináltál reggelit, iskolába is együtt mentünk. 35 Ft, 40 Ft. A gimi első évében minden rendben volt. Ugyanúgy keltettél, reggeli, habár suliba kedden és pénteken nem kísértél el. Korán reggel korrepetálásod volt a matektanárral. Nekem már akkor is furcsa volt, hogy miért pont kora reggel kell neked bejárni.

    45, 50. Egy idő után már nem fontad be a hajad, nem raktál bele szalagokat. Nem jártál már néptáncra sem. Ugyan felkeltettél, de már nem mosolyogtál. Csináltál reggelit, de te nem nagyon ettél. Már suliba se mentünk együtt, minden reggel korrepetáláson voltál. De hát azt mondták anyuék, nem megy a matek. 55, 60. Egyik éjjel nagyon sírtál, ezért megkérdeztem, mi a baj. Nem meséltél semmit. De utána minden éjjel hallottam a sírásod, és ez lett az új altató a mese helyett.

   65, 70. Nem keltettél. Nem mosolyogtál. Nem csináltál reggelit. Nem ettél. Nem beszéltél hozzám. Amikor hetedikben bekerültem ugyanabba a gimibe, ahol te tanultál, nem találkoztam veled a szünetekben. Szinte sose láttalak. Aztán egyszercsak meghallottam az ismerős sírást a lánymosdóban. Kopogtam, de csak annyit mondtál „kopj le”. Haragudtam rád. Ezt te is tudtad, és este bocsánatot kértél.

   75, 80. Egy nap arra értem haza délután, hogy anyáékkal veszekszel. Nem akartam hallgatózni, de azt ordítottad, hogy mennyire nem szereted a matekot. Persze, anyáék csak tinédzser hisztinek tudták be. A tanár úr is megmondta: szükséges a mindennapos gyakorlás, máskülönben megbuksz. Ami azt illeti, én se szerettem a matekot. 85, 90. Mindennap azt vártam a legjobban, hogy hazaérj, mert órák után mindig dumáltunk, együtt tanultunk, megnéztük a naplementét. De te egyre később értél haza. Mindig sápadt voltál és komor. Már csak Mici, a macska maradt társaságomnak otthon.

   95, 100. Nem mosolyogtál. Nem keltettél. Nem találkoztunk. Nem jöttél. Nem néztük meg a naplementét. Nem beszéltünk. 105, 110. Egyik délután időben hazajöttél. Nem mosolyogtál, nem beszéltél. Kimentünk a kertbe megnézni a naplementét, és az őszi szellő társaságában forrócsokiztunk. Titi, azóta se tudok olyan jót főzni, mint amilyet te készítettél nekem.

   115,120. Ahogy Szonja bedobta az utolsó  ötforintost, mintha valami reccsent volna. De csak ő hallhatta, amint egy láthatatlan seb ismét felszakadt. Míg a műanyag, barna pohárban keveredett az automata híg kávéja némi tejporos vízzel, gyorsan letörölte a szeme sarkában kibuggyanni készülő könnycseppet. Visszacsukta az ötforintosokban gazdag tárcát, kivette a kávénak korántsem nevezhető folyadékot, majd visszaindult az irodába. Kivételesen nem sietett. Annyi év után, bármennyire nem szerette felidézni a múltat, Laci és Béla halála, Évi vágya, hogy a bűnös börtönbe kerüljön, valamint Dalma önvádoló kérdése arról, hogy milyen anya ő, hogy nem látta, mi folyik a háta mögött… Muszáj volt végigmennie a saját kisfilmjén.

   Aznap este különösen édes volt a csoki. Még mindig érzem az ízt a számban. Miközben a kerti székekben ülve, pokrócba burkolva iszogattunk, egyszer azt mondtad: „Az élet nem olyan édes, mint ez a forró csoki. Sokkal inkább olyan, mint egy krumplicukor vízben oldva.” Aznap este már nem beszéltünk. Még éjszaka hallottam, hogy valaki motoszkál a házban, de gondoltam, Mici az. Nem mentem utánad. Szonja belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót. Reggel anyáékkal arra ébredtünk, hogy egy levelet hagytál az asztalon. A kézírásod se volt a régi: a gyöngybetűkből EKG jelek lettek. Csak annyit írtál, hogy ne keressünk többet. Se hosszú monológ, se bocsánatkérés, se körülmények, semmi. Anyáék másnapig nem is tettek semmit, gondolván, ez is csak valami tinédzser hiszti. Szonja nem bírta tovább, le kellett ülnie. Másnap a kórházból telefonáltak, hogy találtak egy 17 éves lányt, aki a diákigazolványa szerint Szépvölgyi Natália, és jobb lenne, ha bemennének.

   Szonja beleivott a kávéjába. Enyhén keserű volt és vizes. Igazából nem akarta tovább folytatni a kutatást az emlékekben, de úgy érezte, végig kell mennie rajtuk, még egyszer, utoljára. Elővett a fiókjából egy apró, négyzetrácsos füzetet, majd kinyitotta. Anyáék sápadtan érkeztek haza. Apa sírt, anya vigasztalta. Titi nem jön haza többet – mondták anyuék – Titi…

   Szonja oda lapozott, ahova az első újságcikket rakta: „Felakasztotta magát egy 17 éves lány Zalaegerszegen. A hatóságok kizárták az idegenkezűség lehetőségét.” Szonja tovább lapozott: beragasztotta a nővére által hagyott levelet; az egyik fonószalagot használta jelölőnek. Először nem hittem el. Minden nap az ablakban ültem Micivel, és vártam, hogy hazagyere. Vártam, hogy reggel felkelts, hogy mosolyogj és reggelit csinálj. Kerestelek a folyosókon, az utcán, a kertben, a szobádban. Ott utoljára. Akkor találtam meg a matekfüzeteket, amikre az volt írva: KORREPETÁLÁS. Üresek voltak.

   Továbblapozott. Nem tudtam, miért hagytál el engem minden szó nélkül. Tudni akartam, ki a felelős érte, mit tett veled, hogy ezt tedd magaddal. Sose voltam rossz matekból, még ha nem is szerettem, de tettettem a hülyét, így elküldtek korrepetálásra. Szeberényi tanár úr először tök normális volt, aztán egyre furcsább lett. Egyre többször ért hozzám, kereste a tekintetemet. Megfogta a kezem, a vállam. Megsimította az arcom, a hajam. Aztán egy nap nem akartam bemenni. Napközben megkeresett, megszorította a karom, és azt mondta, megbukok, ha nem járok el korrepetálásra.

   Szonjának fel sem tűnt, hogy leragadt az egyik oldalnál, és a semmibe bámult. Ő bántott téged. Ezért jártál mindennap hozzá, mert megzsarolt. De miért nem kértél segítséget? Amikor másodjára se mentem be, ismét megkeresett. Dühös voltam rá, mert miatta haltál meg. Kiabáltam vele és megfenyegettem, hogy elmondom az igazgatónak, hogy engem és Téged is zaklatott. Enyhült a szorítása és csak ennyit mondott: „Szonja, ez maradjon köztünk, jó?”.

DEKÓDOLÁS (11. fejezet)

11_fejezet.jpg

    Horváth Koppány eközben hazaért a temetésről. Próbált a munkába menekülni, átnézte, milyen páciensek jönnek a jövő héten. Sokkal több munkája volt két évvel ezelőttig, amikor még a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének oktatója és az egyetem pszichológusa is volt, Tóth Frigyessel együtt.

    Csongrádot szerette, a legbékésebb és legmegnyugtatóbb volt számára az egész környezet, gyakran látogatta meg a Tisza holtágát. Reggel a rádió 13 fokot dörmögött, a nap utolsó sugarai bágyadtan ragyogták be az egész tájat. Ilyenkor úgy érezte, Laci is vele van. Nem engedhette meg magának, hogy a fájdalom ismét elvegye minden erejét, most már nem. Dalmában is neki kellett tartania a lelket.

    Két évvel ezelőtt ugyanezen a napon történt valami. Valami, amit jobb lenne elfelejteni. Azt hitte egészen addig, hogy most már könnyedén tud uralkodni magán. És akkor meglátta azt a gyönyörű lányt az Intézet előtti Oázisban. Kétségkívül az volt az egyik leghangulatosabb hely a BTK-n. A hely tehetett az egészről. Meg a télvégi napsütés. Meg az, hogy a lány annyira hasonlított a fiatal Dalmára. Aki annyira szenvedélyesen szerette őt, nem úgy, mint az a később, hideg, kimért Dalma.

 -      Szervusz! - ült le hozzá az Oázis egyik rozoga székére. – Ne haragudj, ha zavarlak. Csak észrevettem, hogy sokat időzöl itt, akár be is jöhetnél az egyik előadásomra. Nyílt beszélgetéseket tartok diákoknak, akik tanulási- vagy beilleszkedési nehézségekkel küzdenek. Természetesen nem kell felszólalnod sem, ha csak ott ülsz csöndben, akkor is a segítségedre lehetünk... – mosolygott a lányra szelíden. A lehető legtanárosabbnak szánt mosolyával.

    Érezte, hogy a lány rendkívül zavarba jött a közeledésétől.

 -      Valamelyik tanárom küldte magát? Vagy a szüleim?? Úristen… biztos valamelyik évfolyamtársam akar megszívatni, igaz? Tudom, hogy utálnak, de ez már rohadtul nem vicces… - bőszült fel, majd rohamtempóban kezdte el összeszedni a cuccait. Egész testében remegett. Tökéletes teste volt. Rengeteg réteg ruha mögé rejtve. Ő meg azonnal reagált. Hiszen ez volt a foglalkozása.

 -      Semmi baj, engem senki sem küldött. Sőt, rossz szándék sem vezérelt. (Most hogy visszagondolt, szinte már nem is értette, hogyan mondhatott ilyeneket?! Annyira átlátszó duma volt. De elvakította a napsütés. Meg a már örökre elveszettnek hitt fiatal Dalma szemének ragyogása.) Viszont térjünk is vissza rád. Gondolom, igyekszel minél távolabb lenni azoktól, akik ismerhetnek. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy végre levethetnéd ezt a hatalmas sálat, amit magad köré bugyolálsz, és szabadon lehetnél egy közösség tagja?

    A lány megállt egy pillanatra. Nézte őt, majd visszahuppant a székre. Látszott, hogy erősen gondolkodik, és átrág minden egyes szót, amit hallott, de közben mintha nem ugyanabban az idősíkban mozogna.

    Egy hét múlva a szokásos keddi nyílt óráját tartotta. Az asztalon ült, épp egy Foucault idézetet olvasott fel, mikor csikordult az ajtó, és a gyönyörű, ismeretlen, most is sálba bugyolált lány lépett be rajta. Felnézett, majd ugyanazzal a meleg félmosollyal fordult a lányhoz, mint legutóbb. Erre sem reagált, csak csendben leült hátul.  Az óra végén viszont, miután mindenki elköszönt, odasétált az asztalához.

 -      Tanár Úr, én… azt hiszem, ez nem nekem való. Mármint ez a csoportos dolog. Köszönöm a lehetőséget, de jó lesz nekem minden úgy, ahogy eddig volt.

    Végig lesütött szemmel mormolt, ő pedig megrémült, hogy nem látja többet. Belül remegett, de lazán próbálta feltenni a kérdést:

 -      És kettesben lenne kedved beszélgetni? Most van egy kis időm a következő órámig. Habár itt egy kollégám tart félóra múlva előadást, de talán annyi idő is elég lesz.

    A lány hezitált pár percig, majd beadta a derekát. Ő meg átforgatta a termet, és máris egy rögtönzött, kissé hangulatosabb „rendelőt” alakított ki számukra. A lány még mindig nem mozdult, a kabátját sem vette le, látszott, hogy még mindig nem döntött, fusson-e el vagy maradjon.

 -      Vegyük le a kabátod, egyikünk sem akarja, hogy még tüdőgyulladásod is legyen.

    Majd rögtön mögötte termett, és igyekezett lesegíteni a lány fekete dzsekijét, ami teljesen indokolatlan ruhadarab volt bent az épületben. – Tudod, nagyon csinos lány vagy ám, nem kellene mindig ilyen hatalmas, sötét ruhákba bújnod.

    Ekkor kopogtattak az ajtón. Mindketten összerezzentek. Ahogy nyílt az ajtó, a lány kirohant, majdnem fellökve a kint várakozó Fricit, aki épp a következő órája miatt jött kicsivel előbb a teremhez.

    Frici belépett, majd meredten, kissé nyitott szájjal bámulta a homlokát dörzsölgető férfit. Kicsivel beljebb lépett.

 -     Ne haragudj, Koppány, hogy ezt kérdezem, de... bántottad ezt a lányt?

    Most, két évvel később, még mindig gyakran eszébe jutott az eset. Fricit a történtek után próbálta továbbra is barátjaként kezelni. Együtt újították fel ezt a csongrádi rendelőt, ő tette bele a több pénzt, ezzel megvette Frici hallgatását. Szorongásai között az elmúlt napokban az is előkelő helyen állt, hogy Fricihez járt az egyetemi portás, aki megtalálta a fiát. Igyekezett minden alkalommal elkerülni őt, tudta, ha meglátja, azonnal visszazuhan a fájdalomba, és képtelen lesz ellátni a munkáját.

    Egyszer csak csörgött a telefon a rendelőben. Az egyetemről telefonáltak – azt kérték, szóljon Fricinek, menjen be Szegedre, annak a szerencsétlen portásnak sürgős pszichológiai segítségre van szüksége, annyira kikészült, hogy nem tud Csongrádra utazni. Talált egy újabb holttestet az épületben. Úristen, mi jöhet itt még?

DEKÓDOLÁS (10. fejezet)

10_fejezet.jpg

   Feri a portán bosszúsan rakta le a telefont. A pénteki nap volt az egyik kedvence. A hallgatók nagy része már csütörtökön hazament, akik pedig maradtak, azok közül sokan úgy érezték, egy ilyen kimerítő hét után az egy-két óra nem éri meg azt a fáradságot, hogy bemenjenek az egyetemre. Ilyenkor, ahogy most is, Feri bele tudott temetkezni a könyvekbe, amelyeket általában a második emeleti „Vigyél el egy könyvet, hozz helyette egy másikat” feliratú közösségi könyvespolcról kölcsönzött, vagy Ritától kapott. Így tett most is, amíg meg nem csörrent a fülkében a telefon. A vonal másik végén egy dörmögő hang feszülten magyarázta neki, hogy az egyik vendégelőadó „valahol az irodalom tanszéken” elhagyta a pendrive-ját, és őt bízták meg a feladattal, hogy találja meg. Feri, ha csak tehette, nem rohant fel azonnal a másodikra, általában ilyenkor feltelefonál a tanszékre, ők mégiscsak otthonosabban mozognak a termeikben. De tudta, hogy ma hiába tenné, szinte mindenki a temetésen van. Beleborzongott, ahogy eszébe jutott az a reggel, amikor megtalálta szegény fiút.

   A fából készült, fémakasztós kulcstároló dobozhoz fordult, hogy levegye róla a Magyar Irodalmi Tanszék termeihez tartozó kulcsokat. Mintha nem lett volna elég, hogy két emeletet kell lépcsőznie – a klausztrofóbiája és a BTK épületében szinte már műemlékjelleggel létező rozoga lift ezt az egy lehetőséget hagyta neki –, még azon is bosszankodhatott, hogy a PhD szoba kulcsát alig találta. Biztos figyelmetlen volt, és rossz helyre akasztotta fel. Mióta visszajött dolgozni, ez gyakran előfordult vele.

   Ahogy a lépcsőfokokat egymás után maga mögött hagyta, próbálta ezt tenni azzal a hideg, havas reggellel is. Hiába volt otthon táppénzen két hétig, hiába kezdett el járni egy ottani pszichológushoz, hogy újra tudjon aludni, még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történteket. Mikor újra visszaállt a munkába, azt vette észre, hogy gyakran jár a belső udvar felé, de valamiért sosem mert benézni, mintha félne attól, hogy a fiú holtteste még mindig ott fekszik a kövön. Nem tudta megérteni, hogy miért akarhatott ilyen fiatalon véget vetni az életének, főleg így. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy már soha többé nem fog ilyen szörnyűséget látni. Akkor még nem tudta, mekkorát tévedett.

   Felért az emeletre. Már kezdett sötétedni, de nem találta a villanyt, így a félhomályban próbálta meg kibetűzni a termek nevét és megkeresni a megfelelő kulcsokat. Sorban haladt, Sík Sándor irodalmi olvasó, Dézsi Lajos szeminárium, PhD szoba. Ahogy az utóbbiba belépett, az agya először nem volt hajlandó befogadni a szeme elé táruló látványt.

 Megdöbbentő: újabb haláleset az SZTE BTK épületében!

   A Szegedi Rendőrfőkapitányság péntek esti közleménye szerint a 49 éves S. Béla, a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar oktatója az Egyetem utcai épületben tragikus balesetben életét vesztette. A nyomozás még folyik, de értesüléseink szerint a köztiszteletben álló férfi egy rossz lépés következtében elesett és halálos sérülést szenvedett. Idegenkezűségnek nincs nyoma, az épület szinte üres volt – a hallgatók és az oktatók többsége Csongrádon vett részt Horváth László Koppány temetésén, akinek haláláról lapunk korábban több cikkben is beszámolt. Ezeket ide kattintva olvashatja.

   Szonja a BTK előtt sietve szállt ki a buszból, ami hazahozta őket a temetésről. Elköszönt Évitől, mondván, hogy gyorsan felszalad az irodába egy-két fontos papírért, de valójában csak ürügyet keresett arra, hogy az asztala fölött lógó neonszínű post-iteket újra végignézhesse. A temetés, a család fájdalmának a látványa, és a felismerés, hogy Laci igazából, végérvényesen halott, nem engedte Szonjának, hogy megnyugodjon. A végére akart járni ennek az egész ügynek.

   Ahogy belépett a kar épületébe, a portást nem találta a fülkéjében, azonban ahogy túljutott a belső lengőajtón, meglátta Ferit, aki abban a pillanatban mászott ki remegő lábakkal a rozoga liftből. Ahogy Szonja az ősz férfira nézett, biztos volt benne, hogy a régi szerkezet használata sosem volt még annyira indokolt, mint most.

   *

   Már kiértek a nyomozók, amikor Szonja össze tudta szedni magát annyira, hogy elgondolkodjon, vajon a két haláleset között lehet-e valamilyen összefüggés. Közben a rendőrök a második emeleti folyosó végén éppen a sokkos állapotban lévő portást hallgatták ki, aki még mindig görcsösen szorongatta a kezében lévő kulcsokat. Ezek szerint hiába próbált szegény visszamenekülni a fülkéjébe, újra fel kellett jönnie a rendőrökkel a másodikra. Miután kikérdezték, hogy mi okból, mikor, kivel nyitotta ki egymás után a Magyar Irodalmi Tanszék termeit, illetve „látott-e valami gyanúsat”, majd végignézték vele újra a helyszínt, a fiatal rendőrtiszt belátta, hogy nincs értelme tovább kínoznia a férfit, és a mentők gondjaira bízta a még mindig remegő portást. Előtte természetesen kikérdezték Szonját is, mint a haláleset bejelentőjét. Őt régi ismerőse, Kovács Péter hallgatta ki. Ugyanezeket a kérdéseket tették fel neki is, ő pedig automatikusan válaszolt rájuk: pár papírért jött, négy óra után egy kicsivel, egyedül, miután a portás értesítette a történtekről, és nem, nem látott semmi gyanúsat az egyetem egyik termében fekvő holttesten kívül.

   Szonja még nem tudta teljesen felfogni a történteket, még nem sújtotta le teljesen a gyász, így úgy döntött, kihasználja ezt az időt arra, hogy információkat gyűjtsön az eseményekről. Hogy elterelje figyelmét a folyton rátörő hányingerről, a portás kezében szorongatott kulcscsomót vizsgálta. Két kulcs. Hallotta, ahogy Feri elmondta a rendőröknek, hogy sorban nyitotta ki a termeket: Sík, Dézsi, PhD szoba. De hol a harmadik kulcs? Szonjába szinte belenyilallt a felismerés – amikor felrohant az emeletre, hogy utánajárjon a portás zavaros szavainak, a félig nyitott ajtó zárjában ott volt a kulcs! Tehát az ajtó zárva volt, de ebben nem lehetett biztos. Meg kellett kérdeznie a portást. A férfit egyedül ült a folyosó végén, kezében ital, a vállára pokrócot terítettek. Még mindig nem múlt el a remegése.

-        Ne haragudjon, kedves Feri, tudom, hogy nagyon felkavarták az események, főleg, hogy múltkor is… – itt gyorsan elharapta a mondatot. – Feltehetnék még pár kérdést? Csak szeretném megérteni a történteket. Tudja, a tanár úr a barátom volt… – mondta elcsukló hangon.

   A portás némán bólintott. Szonja úgy döntött, egyből a lényegre tér.

-        Maga nyitotta ki a PhD szoba ajtaját?

   Bólintás.

-        Biztos benne, hogy az ajtó kulcsra volt zárva?

   Bólintás.

-        A kulcs a helyén volt a portán, vagy a zárban?

-        A portán, de rossz helyen. Gondolom, én tettem oda, néha megesik, mióta visszajöttem azután, hogy…

   Szonja úgy döntött, gyorsan közbevág, mielőtt a férfi a múltbéli trauma hatására újra összeomlik.

-        Nincs senki, aki ma a fülkében járt volna, esetleg segítséget, útbaigazítást kért Öntől?

   A férfi összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.

-        Volt pár elsős, de ők nem jöhettek be. Meg egy lány, aki megkért, hogy szóljak ki a busznak, amelyik a temetésre ment, hogy várják meg, csak fennhagyta a sálját és visszaszalad érte.

   Szonjának egy pillanatra kihagyott a szívverése. Próbált nyugodt maradni.

-        És esetleg felismerné, ha látná?

-        Ismerem, nem csak itt láttam. Egyszer túl korán érkeztem a pszichológushoz Csongrádon, tudja, muszáj volt járnom, és az ajtóban találkoztam ezzel a lánnyal. Ezt egyébként nem szabadna, mármint, hogy a betegek találkozzanak, de néha megesik. Nagyon mérgesnek tűnt, a doki meg úgy köszönt el tőle, hogy „Ne gyere ide többet, Réka. És ez maradjon köztünk, rendben?”

 

SZTE Magyar Irodalmi Tanszék

Szombat 12:03 – Nyilvános

   Kedves Hallgatók!

   Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a hír igaz. Sipos Béla, tanszékünk oktatója tegnap tragikus körülmények között életét vesztette. A rendkívüli események miatt a Pszichológia Intézet munkatársai arra biztatják Önöket, hogy vegyék igénybe nyílt óráikat, amelyek segíthetnek az utóbbi időszak történéseinek feldolgozásában. Nehéz szavakba foglalni, micsoda veszteségekkel kell megküzdenünk ebben a szemeszterben. Figyeljünk egymásra és osszuk meg érzéseinket, fájdalmunkat barátainkkal és szeretteinkkel.

Merjél – kicsit álmodni!

– Interjú Szilasi Lászlóval, a specializáció Kreatív írás kurzusának vezetőjével

szisi.jpg 

  Interjúsorozatunk második részében megtudhatjátok, miket tanulhattok a specializáción magáról az írásról, írástechnikáról egy gyakorló szépírótól. Szilasi László, a Magyar Irodalmi Tanszék oktatója mesél arról, hogyan jött egyáltalán a szakirány ötlete, mi történik az általa tartott Kreatív írás szemináriumon, és arról, hogy álmodni szabad és kell. Amúgy is, de kreatívosként főleg.

- A Kreatív írás specializáció első évfolyama 2018-ban indult, maga az ötlet azonban régebbi. A Kreatív írás nevű kurzus például már a szakirány előtt is létezett. Mikor és hogyan fogalmazódott meg Bennetek, hogy jó volna egy specializációt is indítani?

- Kreatív írás kurzus a 2010-es évek elején indult meg az Alkalmazott irodalomtudomány képzés részeként. A szemináriumok közül ez volt az egyik, s mint ilyen, meglepően nagy hallgatói érdeklődést hívott elő. A félévek felolvasással zárultak, elhangzottak a szemeszter közben létrejött szövegek, előtte a felolvasókat megkínáltam egy kevés vajdasági pálinkával – jó események voltak. Szilágyi tanárnővel gondolkodtunk a dologról, kidolgoztuk (no, jó: valaki – alighanem éppen ő – kidolgozta) a profilt, a mindenféle egyetemi fórumok megadták az engedélyt, és mi azóta is szorgosak és boldogok vagyunk.

- Hogy zajlik egy átlagos szeminárium? Milyen feladatokat kapnak a diákok?

- A Kreatív írás szeminárium valójában egy workshop-foglalkozás. A foglalkozások (mint a világon szinte minden) három részből állnak: 1. olvasmányélményeink megbeszélése; 2. a két oldalas heti napló felolvasása és megbeszélése (Times New Roman betűtípus, kettes sorköz); 3. a négy oldalas elbeszélés, avagy elbi, netán elbike felolvasása és megbeszélése (Times New Roman betűtípus, kettes sorköz, a mottó és kiindulópont egy ellesett mondat, van címe is). A szövegeket én olvasom föl, hogy azonnal beleszólhassak, de mindenkinek hozzá kell szólnia, hiszen a helyesen írás módszertana voltaképpen – taníthatatlan.

- Ha valaki író szeretne lenni, milyen eszközöket nyújt a kurzus a fejlődéséhez?

- A kreatív írás módszerének taníthatatlansága azt jelenti, hogy maga a szemináriumvezető aligha képes mindent megtanítani a hallgatóknak. A kreatív írás mégis tanítandó – az olvasás, a szabályok megismerése és az utánzás [imitatio] által. (Zsákban táncolunk – de legalább legyen jó nagy az a zsák!) Ha pedig egy tankönyvben azt is meg szeretnénk tanítani, hogy mi, mint kis közösség, mit is gondolunk frissiben az írásról, akkor az órák után kellene jegyzetelnünk. Le kellene írnunk a legfontosabb tanulságokat. Ezt néha megteszem, néha nem.

- Milyen tapasztalatokat, milyen meglepetéseket hozott a képzés első két éve?

- Mondom: szorgos vagyok és boldog. A csoportokat érdekli a munka, lelkesen készítik el a feladataikat, hallgatnak a véleményekre, olvasnak és újraolvasnak, írnak és újraírnak, mindent összevetve több esélyünk van a tutoriális képzésre. Ha az egyetem az oktatók és a hallgatók univerzitása, akkor ez itt maga az egyetem. Öröm bejárnom ezekre az órákra. A legnagyobb meglepetés pedig számomra az, hogy a Jóisten egészen különös helyekre és emberekbe tudja elhelyezni a vadállati erejű prózaírói tehetséget. Jó volna, ha lenne MA-képzésünk is. A DLA-t (Doctor Liberalium Artium) meg odaadnánk mindazoknak, akik képesek megírni egy (keresem a jelzőt) faszagányos regényművet.

- Írói szemmel kinek ajánlanád leginkább a specializációt?

Undorítóan régi poénom szerint az SZTE BTK Kreatív írás képzése háromféle foglalkozásra készít fel: 1. Orbán Viktor miniszterelnök beszédírója stadionok megnyitóbeszédéhez; 2. folyóiratok és könyvkiadók szerkesztője; 3. Oscar- és Nobel-díjas prózaírók. Szerintem a harmadik csoport jár a legjobban. Bár az is igaz, hogy merjél – kicsit álmodni!

 

Készítette:

Holecska Tünde

szenior kreatívos

"Ahol az elmélet is gyakorlat"

interjú a Kreatív írás specializációról Szilágyi Zsófiával, az SZTE Magyar Irodalmi Tanszék vezetőjével

89880665_595147394406784_6518277968840622080_n.jpg

A távoktatás sűrűjében lassan eljön a szakosodás ideje is a szegedi bölcsészkaron. Ha leendő másodévesként kedvet kaptál a blogunk olvasása közben, hogy részt vegyél egy krimi megírásában, vagy ha csak kíváncsi vagy, miért is éri meg kreatívosnak lenni, itt megtalálod a válaszokat! Elsőként Szilágyi Zsófiát, a Magyar Irodalmi Tanszék vezetőjét kérdeztük meg az immár harmadik éve induló szakirányról.

 - A Kreatív írás specializáció ötlete már régebben is megfogalmazódott, viszont csak 2018-ban öltött testet. Milyen tapasztalatokat, milyen meglepetéseket hozott Önnek a képzés első két éve?

- 2014-ben kezdtem el a szegedi egyetemen dolgozni, és már az idekerülésemkor elkezdtük tervezgetni ezt a specializációt: olyan ötletünk is volt, hogy egy kétéves, önálló MA-képzést indítanánk, ezt azonban, úgy tudom, az országban sehol sem engedélyezték, így mi is másik irányba indultunk. 2016 tavaszán-nyarán (az rémlik, hogy a Nyugiban ülünk a táblázatainkkal, és nézzük a kreditelosztást, tehát jó idő lehetett) elkezdtük a BA specializációt kidolgozni. Aztán 2016 őszén már a Kari Tanács előtt volt az anyagunk, és valóban, 2018 tavaszán lehetett először ezt választani, a 2018/19-es tanévben érkezett meg az első csapat, a mostani „szeniorok”. Bár én az irodalmi intézményrendszerben a kritikusi, szerkesztői szerepkörben fordulok elő leginkább, vagyis nem íróként, nagy izgalommal vártam az indulást – de az egész sokkal jobb lett még annál is, mint amit vártam. Mert a Nyugiban még csak a táblázatot láttuk, meg a tantárgyleírásokat, a hallgatókat, akik élővé tudták változtatni ezt a specializációt, nem nagyon tudtuk hozzáképzelni.

- A specializációnak nagyjából mekkora része elméleti, és mekkora része gyakorlati?

- A képzés négy féléves, és minden félévben egy-egy előadást kapnak a hallgatók: persze, ezek sem olyanok, mint egy 100 fős évfolyamelőadás, és igyekszünk ezeket is minél inkább interaktívra, gyakorlatira tervezni, mondhatnám, hogy itt még az elmélet is gyakorlat. Témájában pedig a négy előadás még a magyarosok számára is hiánypótló: lehet tanulni a populáris irodalomról, a gyerekirodalomról, a tudományos-fantasztikus irodalomról, a detektívregényről. Az utóbbiból - ezt én tartom -  „nőtt ki” az egyetemi krimink, de ha jól tudom, most a hallgatók horrortörténeteket írnak a sci-fi óra keretében, meg gyerekkönyv-kritikákat is írtak már, Hansági tanárnő segítségével, és még folytathatnám. Az első félévben van még egy kurzusom, ami elvileg előadás, de mégsem nevezném „elméletinek”: itt „bennfentessé” igyekszem tenni a hallgatókat, megmutatva a kiadók, folyóiratok, irodalmi díjak, írószervezetek világát. Erről könyvekből, de még a netről sem egyszerű megbízható és aktuális információkat szerezni. És ezekhez a kurzusokhoz társulnak az írásórák Szilasi tanár úrral, illetve a szövegelemző kurzusok, meg a negyedik félévben a szakmai gyakorlat.

- Említette, hogy a képzés gyakorlatias. A szakmai gyakorlati helyek kapcsán eddig milyen intézményekkel sikerült felvenniük a kapcsolatot, akik fogadnák a hallgatókat? (Miután megoldódik a vírushelyzet, természetesen.)

- Hát, a képzésünk első szakmai gyakorlata enyhén szólva nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Ez a félév zajlik most, és a legfőbb elrendezője az eseményeknek nem mi lettünk, nem is a fogadó intézmények, hanem a koronavírus. Az történt volna, hogy a hallgatókat bevonjuk a kiadói munkába, a folyóirat-szerkesztésbe: ebből annyit tudtunk megvalósítani, hogy a Pesti Kalligramnál és a Kalligram folyóiratnál kapcsoljuk be őket az online is végezhető feladatokba, korrektúráznak, szövegekről mondanak véleményt. De azt, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon segítsenek, már csak a következő évfolyammal tudjuk megvalósítani – nagyon bízom benne, hogy náluk ennek már nem lesz semmilyen akadálya. De bevontuk volna őket a szegedi sajtó munkájába is (szeged.hu, Szeged tv), illetve az egyetemi rendezvények lebonyolításába (Esterházy-nap, AudMax esték, stb.) is. Elkezdtem volna már tárgyalni gyerekkönyvkiadókkal is, hátha valakinek ehhez van kedve – ezt is jövőre tehetjük csak meg. Most próbálunk ehelyett online „gyakorlatozni”, a facebookon, a magyarosleszekszegeden oldalon így indítottuk el a „kedvenc gyerekkönyv” sorozatunkat, meg a közös krimink körül is vannak még teendők, és maradtak még további ötleteink.

- Az íráshoz visszatérve: a „senior” csoporttal már meg is született az első közös munkája, a Dekódolás, amelyről blog is indult. Hasonló, rendhagyó feladatokra számíthatnak a leendő tagok is?

- A blogot szeretnénk majd a továbbiakban mindenféle másra is használni, és igyekszem megvalósítani a krimiírást a további évfolyamokon is. Persze, ez csak akkor lehetséges, ha a hallgatók is vállalják ezt, mivel így sokkal többet dolgoztunk, mintha „simán” megtartottam volna egy előadást a magyar detektívregényről, aztán mindenki szabályszerűen levizsgázott volna belőle. De hogy többet tanultunk ebből (én is, tehát nem véletlenül fogalmazok így), meg emlékezetesebbek maradnak az órák, abban biztos vagyok. De minden kurzushoz ki lehet kreatív feladatokat találni, erre törekszem én is, a kollégáim is. És „mellékhatása” például a közös krimiírásnak, hogy meg kellett tanulni együttműködni, csapatként dolgozni, segíteni egymást, kulturáltan, de határozottan véleményt mondani: ezek a készségek pedig nagyon sokféle módon hasznosíthatóak később.

- Kiknek ajánlaná inkább a specializációt: akik az irodalomban szeretnének jobban elmélyülni, azáltal, hogy a gyakorlati oldalát is megismerik, vagy azoknak, akik egyértelműen az írásból szeretnének megélni?

- Azt senkinek nem ajánlanám, hogy úgy induljon neki a diploma utáni életének, ő majd az írásból fog megélni: legalábbis ne ez legyen az egyetlen, és semmivel nem helyettesíthető célja, vagy legalábbis ne kizárólag a szépirodalomra gondoljon. Mert „írásból megélni” sokféleképpen lehet azért: a mostani „juniorok” között egy hallgató le is vonta a következtetést, az intézményrendszeres órákat végigülve, hogy a gyerekirodalomban működni perspektivikusabbnak tűnik anyagilag, pláne, ha a világsiker is eléri az embert. De írni megtanulni mindenkinek elengedhetetlen – annak is, aki csak a szakdolgozat-írás feladatáig néz előre, annak is, aki az új J. K. Rowling-ot látta meg önmagában, meg annak is, aki azon gondolkozik, hogy szövegíróként helyezkedjen el a kreatív iparban. És még valami: mindazon túl, amit az órákon a kollégáimmal igyekszünk átadni, legalább ennyire fontos kapcsolati hálót adni a hallgatóknak. Egyrészt ők maguk is hálózatba épülnek (közösség kovácsolódik a különböző képzésekről érkezőkből), másrészt vendégeket hívunk hozzájuk az órákra, az írásaikat el tudjuk vinni lapokhoz, felhívjuk a figyelmüket pályázatokra, bevonjuk őket a programszervezésbe. És nagyon úgy tűnik, hogy a siker egyik fontos tényezője éppen a hálózat, ahogy a nagy hálózatkutató, Barabási Albert-László is megállapította: „A hálózatok (értsd kapcsolatok) azonban egyedül azokon a területeken fontosak (mint a művészet), ahol a teljesítmény és a minőség nagyon nehezen mérhető. Ami azt illeti, a művészetben a kapcsolati háló olyan mértékben meghatározza a siker, hogy az még engem, a hálózatok tudományában jártas tudóst is meglepett.” Egyébként a képzés folytatható is, ugyanis a Magyar Nyelv és Irodalom MA-nak van egy megújult specializációja, az Alkalmazott irodalomtudomány, amely már évek óta sikeresen működik, de az eddigi tapasztalatok alapján átalakítottuk, így még jobb, még több gyakorlati ismeretet adó képzéssé vált. Abban bízunk, hogy lesznek olyanok, akik maradnak velünk, és ezen a specializáción mélyítik el a tudásukat, illetve építik tovább azt a bizonyos kapcsolati hálót – az egyetemen és az egyetemen kívül. És, persze, az MA-ról a Doktori képzés felé is vezet az út. Mindenesetre a Kreatív írás egyre népszerűbb képzés külföldi egyetemeken is – mindent igyekszünk megtenni, hogy senki se bánja meg, ha Szegeden ezt a specializációt választja.

Készítette:

Holecska Tünde,

szenior kreatívos

A fotót készítette: Bobkó Anna.

 

DEKÓDOLÁS (9. fejezet)

bela.jpg 

  „Minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.”  ̶  elmélkedett Béla, miközben lépteinek csoszogó hangja egészen a Radnóti Kávézóig visszhangzott. Új nap, de a BTK-n ebből csak annyit tapasztalhat, hogy az ablakok jobban megvilágítják a teret. Ha komponálna a halálnak egy zenét, azt hasonlóan csoszogó ütemekkel írná meg. Ilyen egyszerűen és véletlenszerűen, ahogy a helyzet megkívánja. Béla mégis keveset gondolt az elmúlásra. Laci halála óta viszont egyre többet.

  Ilyen gondolatok között sétált a folyosón nagykabátban, fagyot zilálva, a Radnóti Kávézóig, hogy kérjen egy forró kávét. Megnyugtatta, hogy van, ami nem változik soha. Mindig feketén issza a kávét. Úgy tűnik, a mattszürke napok az embert sosem lesznek képesek szokásaiban is megváltoztatni. Mindent lépésről lépésre csinált. Letette a kabátját, magához ragadta a csészét. Egy korty, egy gondolat. Az ijesztette volna inkább meg, ha egyáltalán nem is kívánta volna a kávét ilyenkor, vagy ha az első kortynál nem gondolt volna ugyanúgy Ritára, aki szintén feketén issza. Első korty. Volt idő, amikor Dalmán kívül nem gondolt más nőre, ám egyszer mindenki kiheveri élete szakítását. Második korty. Sok dolog közös bennük: mindkettejük kedvenc színe a zöld, mindketten jobbkezesek, mindketten rettentő édesszájúak, de mindketten cukorbetegek. Harmadik korty. Nem tudja, hogy a hasonló jellem vagy a szolidaritás volt a szimpátia záloga, de akkor lenne a leginkább őszinte, ha egyszerre mindkettőt állítaná. Negyedik korty. Minden csendesebb, mint egy héttel ezelőtt. A kávé ma kifogott a halálon. Utolsó korty. Visszateszi a csészét a pultra.

  A visszautat a PhD szobáig felesleges bonyolítani, sosem izgalmasabb, mint az odaút. Újra felcsendült lábának csoszogó zenéje. A halványvöröses színű lépcsők fel-fellökdösték Béla lábait a második emeletre. Az utolsó lépcsőfoktól mindig meg szokta számolni lépéseit a PhD szoba ajtajáig. Most 15. Tegnap 14 volt. Öregszik. Keze meglökte az ajtót, átlépte a küszöböt, felkapcsolta a villanyt, leült az egyik székbe. Ez a szoba elég kicsi ahhoz, hogy a fontosabb gondolatait itt szedje össze. Vajon tényleg öregszik? És ha igen, holnap már 16 lépés kell ahhoz, hogy ideérjen? Le kéne töltenie egy lépésszámlálót? Mi az a lépésszámláló? Mi az a letöltés? Hallott valamit erről a büfében, mikor néhány diák beszélgetett erről meg valami Tiktokról. Nem volt benne biztos, hogy nem titkokról beszéltek. Freudi elhallás vagy mi lehet ez. Akkor is a kávét kortyolta és Rita nevét ismételgette magában, szóval csak fél füllel hallgatta a diákokat. Vajon Rita is számolja a lépéseit felmosáskor? Mi az a Tiktok? A Rita szebb név mint a Dalma? Ezek miért fontos kérdések?

  Hirtelen becsukódott az ajtó, kattant a zár. Az ajtónyikorgás és a kulcsforgás hangja közt túl kevés idő telt el, hogy azt két külön ember tehesse meg két külön időben. Noha Béla még nem hessegette el furcsa kérdéseit, a helyzetet mégis egyre komolyabban vette, miután többszöri kiabálásra sem nyitották ki neki az ajtót. Legszívesebben kitépte volna a helyéről, és amíg ezen morfondírozott, megbizonyosodott róla, hogy a PhD szoba ajtaját tényleg csak kívülről lehet bezárni, ha viszont bezárták, akkor bentről kinyitni nem lehet. Ez a péntek ma nem csendes. Ez a péntek a hétfőknél is hangosabb. Ezen a pénteken a BTK épülete Béla hangján kiabált.

  Felhívhatna valakit, hogy engedje ki. Vagy pusztán meg is kérdezhetné attól, akit felhívna, hogy mi van vele. Szereti hallgatni, ahogy az emberek magukról beszélnek. Milyen jó találmány a telefon! De Béla ma nem volt szerencsés. Ő a szokások rabja, és jó szokásához híven a kabátját sokadjára felejtette lent a kávézó egyik székén. Bal zsebében telefonja, jobb zsebében inzulinos fecskendők. Felkészültségének nyomait őrzik ezek az apró jelek. Mivel Béla jobbkezes, a jobb zsebében vannak az injekciós tűk, hogy azonnal elérhesse őket. A telefonhoz nem igazán értett, azt akár a cipőjében is hordhatta volna. Ha viszont kikiabál az ablakon, másodpercek alatt kinyitja neki valaki az ajtót. Ha szerencséje van, az épület előtt lesznek emberek. Ha nincs, akkor azok az emberek a saját kollégái lesznek, akik jól kiröhögik, amiért bezárta magát.

  Felállt, tagjaiban már érezte az enyhe egyensúlyvesztést. Mindent lépésről lépésre tett, egyiket a másik után. Mi lesz, ha meg fog itt halni? Vajon mit mondanának a kollégák, ha itt találnák őt holtan? Megrémülnének? Kinevetnék? Első lépés. Végülis ki ő, hogy egy diák halálára a sajátjával licitáljon? Egyáltalán, miből gondolnák majd, hogy a két halálnak nincs köze egymáshoz? Második lépés. Eszébe jutottak a kedvenc filmjei, és rájött, hogy a legkedveltebb karakterei mind életüket vesztették. Most ő lehetne Piton professzor. Még halálában is szereti Dalmát, aki egy gyűlölt személyhez ment hozzá, de a gyereküket segíteni akarta mindig és titokban. Piton professzor is meghalt, Alan Rickman is. Sorsszerű, hogy neki is meg kellene. Vajon ő milyen karaktert játszana a saját filmjében? Forgatnának róla filmet egyáltalán? Meghalna a filmjében? Esetleg van olyan szerencsétlen, hogy a rendező halna meg a forgatás előtt egy nappal? Harmadik lépés. Eszébe jutott a kávé és Rita. Legszívesebben elvette volna feleségül. Még új öltönyt is vett volna külön az alkalomra. Negyedik lépés. Az időpont viszont jó választás. Ha most meghal, kollégáinak még csak le sem kell vetniük fekete ruháikat a következő temetésig. Ötödik lépés. Ez hülyeség, mindenki beleizzadna. Sértésnek venné, ha egyedül a pap használt volna dezodort a temetése előtt. Hatodik lépés. Azért élni sem rossz, de várjuk ki a végét. Mind tudjuk, hogy a Béni nem a Bélából jövő becenév, hanem a bénából. Béla nem volt ügyes, és pechjére rímelt a neve a bénára. Lehet, hogy ezért mégsem lenne jó Piton. Hiszen ő nem csak Dalmát szereti. Már nem. Hetedik lépés.

*

  Azt mondják, az ember élete lepörög az utolsó pillanataiban. Mintha ez hatványozottan igaz lett volna akkor Bélára. Megbotlott, és még csak nem is volt olyan nagy botlás. Nem is egy tárgyban, hanem a saját cipőfűzőjében. Pedig mennyiszer szólt rá az anyukája, kösd meg, kisfiam, el fogsz esni. Azt nem mondta, hogy bele is fogsz halni. És pont a hetedik lépésnél! A hét a legszebb meseszám. A hétfejű sárkányt is hétszer kell megölni, Bélának mégis elég egy botlás. Kivételesen most nem volt „Béni”, egyszerűen csak elszédült a betegsége miatt. Elesett, fejét a tőle pár centire lévő asztal sarkába verte. Szeretett volna pár szót mondani még, hogy eldöntse, melyik szót lehet a legszebben kimondani a halálunk előtt, de ez már nem volt kivitelezhető. Viszont, ahogy a finom meleg, vörös érzés szétáradt fején, úgy érezte, a „vér” egy ilyen szó. Kimondani meg minek? Úgyis látni fogja mindenki.

  Vérének színe, mint a vörös szőnyeg, amin kedvenc színészei sétáltak át. Mintha csak arra lett volna teremtve, hogy rálépjenek. Halála ennyire volt elrendelt. Ilyen egyszerű és véletlenszerű, ahogy a helyzet megkívánja. Az utcán senki sem volt akkor, a diákok és tanárok már úton voltak a temetésre. Béla csoszogását innentől valaki másnak kell már megtanulnia. A nap hátralévő részében csendes volt az épület. No nem Béla halála miatt. Egyszerűen csak minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.

süti beállítások módosítása