Múlt hét szerdán a végéhez érkezett az egyetemi krimi. Ahogy felkerült a 13. rész is, kiderült végre a gyilkos személye és az indítékai is. Erről, a megjelenített bölcsészkari helyszínekről és az eddigi bűnügyi olvasmányélményeiről kérdeztük Szajbély Mihályt, az SZTE BTK Kommunikáció-és Médiatudományi Tanszékének oktatóját, irodalomtörténészt, aki - mivel a bölcsészkar dékánja is volt már - talán jobban ismeri a kar minden zegét-zugát valamennyiünknél.

– A BTK egykori dékánjaként és irodalmárként milyen érzés volt Önnek a kriminket olvasni? Mennyire sikerült hitelesen bemutatnunk a bölcsészkar hangulatát – a maga eldugott tantermeivel és kanyargós folyosóival?

– 1972 szeptemberében iratkoztam be az akkor még József Attila nevét viselő szegedi egyetem bölcsészkarára, kis túlzással azóta ki se tettem a lábamat innen. Unalmasan teltek az évek, évtizedek, egyetlen gyilkosság sem történt, szolid lopások borzolták néha a kedélyeket. Amikor dékán voltam, egy szegény kis szatír keltett némi izgalmat. Őt már majdnem elkaptuk, de aztán a Délmagyarország idő előtt megszellőztette az ügyet (https://www.delmagyar.hu/szeged-es-kornyeke/szatir-ijesztgeti-a-bolcseszlanyokat-a-btk-n-1966606/), és a szatír eltűnt. És most végre történt valami, szerencsére nem a valóságban. Illetve a valóságban is, mert olyan még nem volt, hogy a hallgatók krimit írtak volna, ráadásul nagyon valós helyszíneken játszódó történetet, valószerűen, nagyon ügyesen megformált szereplőkkel, tanárokkal és diákokkal – nagyon ügyesen már csak azért is, mert ugyan mindannyiunknak ismerősek a szereplők, és mégsem olyan mértékben fényképszerűek, hogy konkrét személyekkel azonosíthatnánk őket. Egyedül az volt számomra kevéssé valószerű, hogy egy gyenge lány képes legyen szegény Lacit annyira meglökni, hogy az elcsúszva átessen az amúgy derékon felül érő erkélykorláton. De lehet, ez csak a túlzott helyismeret okozta bökkenő, amiért bőven kárpótol a ráismerés öröme, a folyosók labirintusa, a hátsó lépcsőházak, az eldugott nyelvészeti szeminárium, ahol én Velcsovné tanárnővel szeminarizáltam annak idején, a Radnóti kávézó, a közösségi könyvespolc, és a remek kávéautomaták. Meg persze a történetbe idézett klasszikus felirat a műemlék jellegű lift ajtaján.

– Maga a műfaj mennyire áll közel Önhöz? Van kedvenc krimije, esetleg krimisorozata (könyvben, filmben egyaránt)?

– Egyáltalán nem áll közel hozzám. Én Rejtő Jenőn nevelkedtem; bécsi barátom, a most már nyugdíjas professzor Deréky Pál vécéjében ott sorakoznak Rejtő összes művei egy polcon, a papírtekercsek meg a tisztítószerek mellett. Én meg, ha nála vendégeskedem, mindig kimentek onnan egy kötetet és magammal viszem az ágyba esti olvasmánynak. Szóval nem vagyok arisztokratikus olvasó, de a bűnügyi történetek valahogy nem érdekelnek. Nemrég úgy gondoltam, hogy ez mégsem járja, és elolvastam Agatha Christie klasszikusát, a Gyilkosság az Orient expresszen-t. Jó volt, de nem éreztem késztetést utána, hogy egy másik krimit is kézbe vegyek tőle, vagy valaki mástól esetleg. Jobban érdekelt az, hogy milyen lehetett az utazás annakidején az Orient expresszen, mint hogy ki volt a gyilkos, ami elismerem, hibás olvasói magatartás, de a mostani, bölcsészkaron játszódó krimi esetén elég jól működik azért.

– A szereplők közül volt valaki, aki jobban a szívéhez nőtt?

– Én a csetlő-botló, szerencsétlenkedő és lelkiző Bölcsész Bélát szerettem legjobban. Azonnal megszerettem, amikor Évi fellökte a közösségi könyvespolc előtt, és megmondom őszintén, arra nem számítottam, hogy lesz egy második halott a történetben, arra meg végképpen nem, hogy éppen ő lesz az. És sajnáltam szegény portás Ferit, nem könnyű szerep a "minden terem kulcsának birtokosa", de ha Rita találja meg Bélát, aki takarítónőként ugyancsak bejáratos lehet a PhD-szobába, az már túlságosan is melodrámává alakította volna történetet. Bár akkor talán kiderült volna, hogy igaz-e a pletyka.

– Meglepődött, amikor kiderült, ki a gyilkos, vagy már gyanakodott rá?

– Annyira nem gyanakodtam Rékára, de hát valakinek csak el kellett követnie a gyilkosságot, és ő volt az egyik lehetséges tettes. Szépen fel is építi ezt a történet, ahogyan egyre többet tudunk meg a Lacival való konfliktusáról. A krimiben az a gyanús, aki egyáltalán nem gyanús, és aki gyanús, az egyáltalán nem gyanús, ezt azért még én is tudom. A tévében néha azért elébem jöttek krimik, Columbo meg Derrick, és hát persze Todorov, ő mondjuk nem nyomozóként és nem a tévében, szóval Évi hajdani barátját emiatt eleve kizártam. De igazi meglepetést az okozott volna, ha kiderül, hogy Szonja a mosolygós gyilkos.

– A lezárás egyezik azzal, amit elképzelt?

– Hát nem, de ha egyezett volna, akkor ez rossz krimi lett volna, mondom én, a bűnügyi regények elismert szakértője.

Az interjút készítette:
Holecska Tünde