– Jut eszembe, sikerült fekete magassarkút szerezned, ugye? Azt nem tudunk adni, minden mást viszont igen.
– Persze, sikerült. Akkor mindegy, milyen ruhában megyek?
– Mindegy. Van egy közös öltöző, ott tudtok majd átöltözni, remélem, nem vagy szégyellős. Ne aggódj, mindenki csaj, és csupa jó fejek. Hamar megkedvelitek majd egymást. Mindenkinek van saját, kulccsal zárható szekrénye. Hűtő, mikró is van, ebédet hozhatsz magaddal, de általában rendelni szoktunk az olasz étteremből a szomszédban. Szerintem mindent megbeszéltünk, amit meg kellett. Van még esetleg bármi kérdésed?
– Minden világos, köszönöm. Fél nyolckor legkésőbb ott leszek. Viszonthallásra! – Letette a telefont, de izgatottságában továbbra is fel-alá sétált a lakásban, és képzeletbeli vendégeit kezdte kiszolgálni, akik a kanapén, vagy a dohányzóasztalnál ültek, illetve a konyhapultot támasztották. Időnként a tükörbe is bele-belepillantott, hogy testtartását korrigálja, és megnézze, elég megnyerő-e a mosolya.
– Mintha nem gyakoroltál volna eleget az elmúlt három évben - nyugtatták alig néhány órával ezelőtt a testvérei, amíg édesapja a bútorokat szerelte össze. Valóban, szerzett némi gyakorlatot a faluban, ahol felnőtt, de ott nap mint nap ugyanazokat az embereket szolgálta ki, és egyébként is ő volt a környék legszebb lánya. Ebben a városban közel százötvenszer annyian élnek, és valószínűleg nála elragadóbb lányok is épp állást keresnek. Össze kell szednie magát, ha itt szeretne élni.
Az órára nézett: pontosan fél nap múlva kezd az új munkahelyén. Megnyugtatta, hogy minden a terv szerint alakult, és még egy kis szabad ideje is maradt. Eszébe jutott a néhány barátja, akiket most egy darabig nem fog látni.
– Ha itt lennének velem, együtt felfedezhetnénk az egész várost. Szinte azt sem tudom, hol lakom. A kávézóba eltalálok metróval, és tudom, hogy van egy éjjel-nappali az utcámban. De vajon hol vannak a kastélyok, a múzeumok, a szobrokkal teli terek, és a többi filmbe illő dolog, amikről annyit olvastam? És milyen egyéb, csodálatos dolgokat rejteget számomra ez a hatalmas város? – Kinézett az ablakon, és rájött, hogy a kedvenc hónapja aznap ér véget. Eljátszott a gondolattal, hogy elmegy sétálni egyet a környéken, és egy padon ülve végignézi az utolsó júliusi naplementét. Miért is ne?
Felvette az új kedvencét: egy rövid, világos szövetruhát V-nyakkal, mellrésze alatt varrattal, dereka hátsó részén megkötővel, rövid, puffos, gumírozott, fodros szegélyű ujjal. Még soha nem hordta, félt, hogy a családja sértegetné miatta. Bele sem mert gondolni, vajon mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy vett hozzá illő válltáskát, és tornacipőt is. Elfelejtette kisminkelni magát, még a haját sem igazította meg, az ajtót három kulccsal zárta, és vágtatni kezdett lefelé. A kapuban egy idős hölgynek, aki megdicsérte, amiért ilyen gyönyörű, kinyitotta az ajtót, és előreengedte. Furdalt a lelkiismerete, amiért nem segített felcipelni a táskáit, de túlságosan izgatta a fantáziáját az ismeretlen betonrengeteg ahhoz, hogy bármi kizökkenthesse a küldetéséből.
Alig tett meg száz métert, amikor egy fiatal fiú a kezével intett neki, és egy számára meglepően idegen beszédstílussal megkérdezte, meg tudná-e neki mondani, mennyi az idő.
– Háromnegyed nyolc körül lehet – válaszolta, hiszen emlékezett, az előbb volt 19:30.
– Pontosan mennyi, nem tudod? Megnézed a telefonodon, ha megkérlek? – Ekkor jutott eszébe, hogy a mobilját otthon felejtette. Elpirult. Szégyenkezve bocsánatot kért a fiútól, amiért nem tud neki segíteni. Ő megrázta a fejét, és ott hagyta.
– Szép munka, eddig egyből egy találkozást sikerült elrontanom. Ráadásul, ha bármi probléma adódik, fel sem tudok hívni senkit – gondolkodott magában –, nem mintha lenne akár egy ismerősöm is errefelé a főnökömön kívül. De egyébként is, mi rossz történhetne? És ha mégis történne valami, csak hazaszaladok, itt lakom egy köpésre. – Hátranézett, és az új otthonának látványa megnyugtatta. Elindult hát tovább, a Napot követve, ami pont a két épületsor között tántorgott lefelé.
Elkápráztatta a rengeteg ház, ahol városlakók ezrei élnek; a buszok, amiken ki tudja, hová, és mi célból utazik több tucatnyi ember egymásnak préselődve; és a megállóknál is gyakrabban előforduló útszéli kocsmák, ahol egy keményen végigdolgozott nap után férfiak és nők megérdemelten kikapcsolódhatnak. Kezdett belefeledkezni a látványba, amikor alig néhány méterrel mögötte egy nyitott bejárati ajtón fülsiketítő üvöltés zendült ki:
– Ha még egyszer beszarsz az udvarba, az életemre esküszöm, hogy beléd vágom a baltámat, te rohadt, mocskos csöves! Hányszor kell még elzavarnom téged? Komolyan mondom, meg foglak ölni, ha még egyszer meglátlak errefelé! Takarodj innen! Takarodj! – Egy zömök, alacsony hajléktalan férfi mondhatni, kirepült bentről, mintha ágyúból lőtték volna ki. Egyenesen nekiesett a kukának, és a fájdalomnak, vagy a részegségnek, vagy talán mindkettőnek köszönhetően képtelen volt felkelni a földről. A hang gazdája is kilépett az ajtón, kezében egy felmosó vödörrel, aminek mocskos, szinte fekete tartalmát a jöttmentre borította.
– Ha nálam lenne a mobilom, most hívhatnék rendőrt. De mit mondanék nekik? Azt sem tudom, kinek van igaza. – Az égnek hála, éppen egy sarokra ért, és – nehogy észrevegyék – gyorsan le is fordult. Sajnálta őket. Azt hitte, egy ekkora városban, amit végtelen lehetőség és ilyen mértékű gazdasági fejlettség jellemez, ahol fesztiválok, egyetemek, éjszakai fürdők, ágyas mozik és kaszinók vannak, mindenki boldog. Ez a középkorú hölgy nem tűnt boldognak, de az is lehet, hogy csak rosszkor találkoztak. Gondolatai elkalandoztak. Pár perc múlva már azon agyalt, vajon mikor, és miért vált undorító dologgá a szar. A kutyák megeszik egymásét, az embernek hányingere lesz még a gondolatától is. Kell, hogy legyen valami evolúciós oka, hogy a homo sapiens sapiens gusztustalannak tartja a szart.
– Biztos vagyok benne, hogy több tízezer évvel ezelőtt, amikor a fajunk olyan buta volt, hogy még csak beszélni sem tudott, semmi problémája nem volt a saját kakájával – elmélkedett tovább, de megszakította a gondolatmenetét egy mély, férfi hang a háta mögül:
– Szia, gyönyörűség! Hova tartasz ilyen szépen felöltözve? – Megállt, megfordult. Két férfin akadt meg a szeme, akik egy kocsma előtt cigarettáztak. Nem voltak sokkal idősebbek nála, de kopaszodtak, nagy hasuk, ápolatlan arcuk, vörös orruk volt. Mindketten a falat támasztották.
– Nem tudom… Vagyis haza… Hazafelé megyek – válaszolta – , sétálni voltam.
– Sétálni? Errefelé? – Kérdezte a másik férfi, az előzőnél is sokkal érthetetlenebb beszéddel, majd kettőt csuklott, és folytatta – Itt nincs semmi látnivaló, csak beton, szmog, meg húgyszag. Az egyetlen érdekes dolog ezen a környéken a sör – látszott rajta, hogy folytatni szeretné, csak előbb belekortyolt néhányat az üvegébe –, te nem iszol valamit? Meghívlak! – A szemébe nézett, illetve próbált, de a tekintete kissé üres volt, és szemmel láthatóan nehezére esett a lábain állni.
– A nagy lófaszt hívod meg! Miből? Szerda óta a számládra írják, amit piálsz, és ma is anyádhoz mész vacsorázni, mert elfogyott az előző havid. Majd én meghívom! – Vágta rá a barátja, és elindult Héra felé. A derekát akarta átkarolni, de ő egyre gyorsabban hátrálni, majd futni kezdett. A férfi utána eredt, de fél tucat lépés után rosszul lett, és összerogyott. Héra ezt nem vette észre, és egy gyors kanyar után még három saroknyit menekült, míg el nem ért egy többé-kevésbé forgalmas térre.
Ömlött róla a víz, nehezen kapott levegőt, és folytak a könnyei. Nem értette, az a néhány ember, aki őt szaladni látta, miért nem csinált semmit. A Nap már elbújt a magas épületek mögé, de még világos volt. Talán negyed kilenc lehetett. Fogalma sem volt, hol van, és merre kellene elindulnia. Abbahagyta a sírást, kifújta az orrát, megtörölte a szemeit, és az embereket nézte. Valójában senki nem tűnt boldognak. Hiányozni kezdtek a testvérei. Ők biztosan boldogok. Belegondolt, vajon hogyan éreznék magukat, ha megtudnák, mi van a nővérükkel.
– Össze kell magam szednem – mondta magának, persze, csak gondolatban –, és minél hamarabb hazajutnom. Fontos nap a holnapi. Ha sietek, legfeljebb egy óra alatt hazasétálok, és még ki is tudom magam pihenni. – Észrevett egy fiatal társaságot, akik bort ittak, hangosan nevettek és egymást ölelgették. Odament hozzájuk segítséget kérni. Egy kék hajú fiú, aki térdig érő bakancsot és különösen sok ékszert viselt, elmagyarázta, hogy bármelyik villamos, ami ezen a téren megáll, elviszi a zsinagógához, ahonnan alig pár percnyi sétára van az ő utcája. Azt javasolta neki, ha leszáll, kérdezzen meg valakit, merre tovább, majd a megálló felé mutatott.
Héra látta, hogy egy villamos közeledik, és mivel nem tudta, milyen gyakran járnak, futni kezdett, és felugrott rá a leghátsó ajtón. Az szinte üres volt, és gyomorforgató izzadságszag lepte el. Végtelenül hálás volt, amiért segítettek neki, és hamarosan hazaér. A bérlete be volt készítve a kedvenc táskájába, úgyhogy ellenőrök miatt nem kellett aggódnia. Alig várta, hogy leszállhasson, de ahogy fogytak a megállók, és velük együtt az utasok is, zsinagógának nyoma sem volt. Időközben besötétedett, egyedül maradt a villamoson, és aggódni kezdett. Végül egy kedves női hang a hangszóróból a megkérte a kedves utasokat, hogy hagyják el a járművet, mert az a végállomásra ért. Leszállt, az ajtók becsukódtak, a villamos megfordult, elindult visszafelé.
Becsapva érezte magát. Az eszébe sem jutott, hogy rossz irányba szállt fel. Életében először utazott villamoson, és a nagy sietségben nem gondolt erre. Pánikolni kezdett, de még csak el sem merte bőgni magát, mert szemmel láthatóan rossz környéken volt. Mindent térkő és szemét borított, az egyik panelból heves veszekedés hallatszott, a padokon zombikra emlékeztető hajléktalanok próbáltak elaludni, hátha többé nem kell felébredniük. Aki még magánál volt, felült, és őt bámulta. Keresett valakit, akihez odamehet segítséget kérni, de rettegett mindenkitől. Az út másik oldala felől hangosodó zenét hallott, és amikor odanézett, egy hatalmas ajtót látott kinyílni, felette rózsaszínen világító „Fantasy Bar” felirattal. Egy magas, kék öltönyös, kalapos férfi lépett ki az ajtón, bottal a kezében, és indult el Hérának háttal. Nyomban utána indult.
Amikor csaknem utolérte, remegő hangon megszólította. Ő megfordult, a lány szemébe nézett. Héra bemutatkozott neki, azt is elmondta, segítségre van szüksége. A férfi levette a kalapját. Körülbelül harmincöt évesnek tippelte, már-már jóképűnek is merte volna gondolni. Dús, hátrafésült haja, ápolt bajsza volt, és fülbevalót viselt. Fáradtnak és betegnek tűnt, az arca sápadt volt, szipogott, de barna szemei szinte csillogtak a sötétben. Magabiztosan mérte végig a gyönyörű, fiatal lányt többször is.
– Miben segíthetek? – A hangja halk, barátságos, mégis tiszteletet parancsoló volt.
– Eltévedtem. Sétálni indultam kora este, aztán nagyon furcsa dolgok történtek. Megkergettek az utcán, és ijedtemben valószínűleg rossz villamosra szálltam. Csak tegnap óta lakom ebben a városban, és őszintén, fogalmam sincs, hol vagyok. Reggel korán kell kelnem, haza szeretnék jutni.
– Hol laksz?
– Az Izabella utcában. Tudja, merre van? – A férfi visszatette kalapját a fejére, a távolba nézett, néhány pillanatig gondolkodott.
– Tudom. Elég messze innen. Ha gyalog mész, beletelik egy-két órába, és nem szeretnélek megijeszteni, de ilyen ruhában nem biztos, hogy hazajutnál. A tömegközlekedést nem ismerem a városban, amióta itt lakom, mindenhova autóval járok. A szomszéd utcában parkolok. Haza tudlak vinni. – Héra szeme könnycseppekkel telt meg, legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna.
Amíg az autóhoz értek, elmesélte a férfinak, mi minden történt vele aznap este. Ő végighallgatta a történetet, megállt, és elővette a kocsikulcsot.
– Ez… Ez az Ön autója? – Nem hitt a szemének. Soha nem látott még ilyen járgányt: egy hosszú, csillogóan tiszta, hófehér luxusautót, lenyitható tetővel, bőrülésekkel, ezüst felnikkel.
– Igen, az enyém – válaszolt a férfi –, hölgyeké az elsőbbség!
– Káprázatos! Ilyen autót még csak amerikai filmekben láttam.
– Valóban Amerikából van. – A férfi becsapta maga után az ajtót, meggyújtotta a cigarettáját, és gázt adott.
Szerkesztette: Magos-Dóra Lili
Csabay-Tóth Bálint vagyok, másodéves magyar BA hallgató, első éves a Kreatív írás specializáción. Fő műfajom a vers, melyeket 5 éve írok. Szívügyemnek érzem az irodalom művelését, a pályakezdő írók, költők - minthogy én is az vagyok - megjelentetését. Prózai szövegírással is kísérletezek, ám úgy érzem, hogy inkább a vers az én utam. Bár ki tudja?
Magos-Dóra Lilinek hívnak, másodéves francia szakos hallgató vagyok, elsőéves a kreatív írás specializáción. Főként verseket, novellákat írok, emellett különböző szövegeket, dalszövegeket fordítok. Nagy örömmel tölt el, hogy az új szerkesztők egyike lehetek a Kreatívek blogon.
A nevem Kaiser Zsanett, másodéves magyar szakos hallgató, kreatív írás specializáción. Manapság novellákat írok sűrűbben, régebben viszont a versírást részesítettem előnyben. Alig várom, hogy részese legyek ennek a blognak.
A szorgalmi időszak végével a kriminket véleményező interjúsorozatunk is lassan lezárul. Jászay Tamás színházkritikus, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék egyetemi adjunktusa mesélt arról, vannak-e hasonlóságok a krimi és a dráma műfaji elemei között, és hogy milyen érzés volt egyszerre, gyakorlatilag „könyvként” elolvasni a blogunkat.