‘Benjamin Bouchet’ – állt Szonja post-it-jén egy hányaveti smiley-val kiegészítve. Izgatottsága nem csitult, bár a CIA-s karrierötletét gyorsan elvetette, túl sok benne az érzelem egy efféle hivatáshoz. Azt őszinte elégedettséggel nyugtázta, milyen hamar meg tudta oldani ezt a kedves rejtélyt. Már jelzett Fanninak: beszélni szeretne vele, sétáljanak a decemberre cseppet sem jellemző verőfényes délutánban. Látta maga előtt a lány örömét, ahogy megtudja a nevet, elképzelte, ahogy majd édesanyja naplójával felkeresi a tanárt. Biztosan minden professzor szívét megmelengetné, ha ennyi idő elteltével egy régi tanítvány hálájára fény derülne. A pedagógusok élete sosem volt könnyű és soha nem is lesz az, de az ilyen pillanatok megmutathatják: igenis, minden munkaórával töltött szenvedés megérte. Ahogy haladt a lépcsőn, egyre idillibb képek szövődtek képzeletébe, ami nem is csoda, végre nem egy tragédia véres részletei után nyomozott. Igaz, az ezzel járó sikerélményt sem vitatta el magától, de a haláleseteket a bűnösök leleplezése nem tette semmissé, ez pedig bemocskolta nyomozásai sikerét.

    Fanni már a földszinten várta. Az adminisztrátor egy mozdulattal karon fogta a lányt – saját magát is meglepte ez a hirtelen jött közvetlenség – és kisétáltak az épületből. A friss levegő kicsit csípte az arcukat, rögtön piros színt kölcsönözve bőrüknek.

    – Kicsit menjünk távolabb az egyetemtől, hátha arra kevesebben vannak – tanácsolta Szonja.

    Fanni csak bólintott, feszült volt, fejében édesanyja sorai kavarogtak, és az: meg kell találnia a férfit, muszáj, minél hamarabb. A tanulmányaira is koncentrálni akart, de úgy érezte, amíg nem tesz pontot ennek a dolognak a végére, addig az agykapacitása nem fogja elbírni az előadásokat, a különböző szemináriumokat pedig pláne. Az, hogy most értelmes diskurzust folytasson egy-egy szövegről, esetleg alkotó tevékenységet folytasson, science fiction kategóriának tűnt. Epekedve nézett Szonjára, és csak remélni tudta, a nő pontosan tudja, ki is az a Minyon.

    Szonja kabátzsebe rejtekében markolászta azt a bizonyos post-it-jét. Halványan elmosolyodott, élvezte a napsütést. Mély lélegzetet vett, nem tudta, hogy tudassa Fannival a nevet. Döntött, egy szót se szólt, csak előhúzta zsebéből az apró papirost, és a lány kezébe nyomta. Az majdnem elejtette a cetlit, reszkető ujjakkal csomagolta ki a nevet, mire agya megkönnyebbülten sóhajtott fel: megvan.

    – Annyira köszönöm, Szonja, a segítséget! Fogalmam sincs, hogyan hálálom meg, de amint tudom…

    – Nem kell – vágott közbe az adminisztrátor, mielőtt teljesen zavarba jöhetett volna – tudassa a tanár úrral, amit nekem mesélt. Ez bőven elég.

Fanni kicsit ideges volt, miután rákattintott a küldés gombra. Álnéven írt a tanárnak, és félt, hamarabb rá fog jönni, ki is ő valójában, mint azt ő szeretné. Pedig ez nem történhetett meg. Akkor mindennek vége, lőttek a tervének. És mi van, ha nem is válaszol? Hiszen elég szentimentálisra sikerült az e-mail, lehet, megijed, vagy teljesen elzárkózik a találkozástól. Az rémes lenne… Legnagyobb meglepetésére pár perc múlva jött a válasz.