– Tényleg maga a legcsodálatosabb nyomozó! Tényleg maga a legcsodálatosabb nyomozó! – szólt a tévéből a női hang. Annak a nőnek a hangja, aki visszakapta kedvenc gyöngysorát, a film főhősének köszönhetően. 

    – Elég már, Zsolti! Értem, hogy nagyon szereted ezt a mondatot, de ne tekerd már vissza ennyiszer… – Rita ölében Dáriuszt simogatta, szabad kezével a távirányítót próbálta kikapni a férfi kezéből – Add azt ide!

Néhány kapálózás után a macska megelégelte a nyugalom hiányát, és csatlakozott a földön fetrengő Indiához, aki ijedtében ráfújt, majd a pillanatnyi riadalom elmúlása után teljes testével nekidőlt. 

A szobában nem égett a villany, a kijelző mellett a karácsonyi égősorok biztosították a kellő fényforrást. A spalettákat nyitva tartották, de az égbolt tiszta volt, csak egy csonka hold próbálta szebbé tenni

– Jól van, tessék – vigyorgott Zsolt. Egész nap ideges volt, ezt mindig orrfújással akarta palástolni. Az orrát már pirosra dörzsölte.

– Amúgy, mi a helyzet a rendőrségen? Volt valami gyilkosság mostanában? 

– Ömm… igazán remek téma a bejgli mellé… De nem, ez egy nyugalmas időszak volt. Lehet, hogy előléptetnek századossá jövőre…

– Na, az csodálatos! Ideje volt, hogy belássák, „maga a legcsodálatosabb nyomozó”. – közben a tévét nézte, próbálta a legkarácsonyibb filmet megtalálni, és bármennyire is koncentrált, hogy a pillanatban maradjon, folyton elkalandozott a figyelme.

Az utóbbi napokban Zsolti különösen furcsán viselkedett, ami nem lenne túl érdekes, de Ritának bizseregtek a nyomozó ösztönei. Először is, sűrűn kérdezgette arról, hogy szerinte India kedveli-e Dáriuszt. Mindezt pedig olyan aggódó tekintettel tette, mintha nem csupán két macska kapcsolatáról érdeklődne. Természetesen a válasz igen volt, de Rita már arra is gondolt, hogy Zsolti esetleg nemet akarna hallani. Utána jött a következő abszurdum: észrevette, hogy a férfi  többször is a kezét figyeli. Lehet, hogy nem kellett volna elmondania neki, hogy egyszer már volt férjnél? Hallott olyan történeteket, ahol ezt hozta fel valaki indokként szakításkor. Nem is beszélve arról a bolti incidensről.

– Nem lesz kicsit sok ennyi macskakonzerv? – kérdezte Zsolti, mikor már a kassza felé tartottak. A nagy boltbezárási időszak miatt már szinte az egész Spart felvásárolta a tömeg, de szerencsére legtöbben a lisztet vitték. 

– Nem, két cicára ennyi pont elég lesz. – Máshol töltené majd az ünnepeket? Eddig miért nem szólt? Vagy fél attól, hogy hogyan reagálok? Hát csak nyugodtan. Hacsak nem akar pont karácsonykor véget venni mindennek… Áh, biztos nem. Ő nem Endre.

 Mikor a kasszához értek, a pénztáros úgy mérte őket végig, mintha egy pár lennének. Ami igaz is volt, de Rita látta, hogy Zsoltit mennyire zavarba hozza az egész szituáció. Most pedig kiderült, hogy előléptetik majd. Százados…ő meg csak egy takarító, vagyis hivatalsegéd… Szomorúan végigmérte az összebújt macskákat, lélekben már el is búcsúzott Dáriusztól. Rájött, hogy a legtöbb karácsonyi film romantikus, gombócot érzett a torkában, lemondóan az asztalra tette a távirányítót, és a könyvespolcot kezdte nézni.

Zsolti nem tudta mire vélni a levegőben érződő, hirtelen jött hangulatváltozást. Orra fájni kezdett, úgy érezte magát, mint egy bohóc. Hirtelen biztosra vette, hogy a küldetése sikertelen lesz. Talán amiatt, hogy bebizonyítsa magának az ellenkezőjét, elhatározásra jutott. Most vagy soha, gondolta. Amúgy is mindjárt este tíz lesz, ajándékozni is ilyenkor szokott.

    – Na jó! – nagy levegőt vett, felállt, meggondolta magát, visszaült, újra felállt. Rita remegő ajkakkal nézte végig a mutatványt. Itt a vége. Nem meri rögtön kimondani, de itt a vége.

    – Tudom, hogy klisés meg nyálas meg béna meg ilyenek, de… – A férfi letérdelt.

A macskák felkapták fejüket és kíváncsian hol az egyik, hol a másik kétlábúra néztek.

– Leszelafeleségem? – egy szuszra tette fel a kérdést, abban sem volt biztos, hogy érthető maradt-e.

Rita úgy nézett rá, mintha egy mögötte ülő nőhöz szólt volna a kérdés. 

– Nem baj, ha nemet mondasz… mármint, de… de nem haragszom. Tudom, hogy gyors ez így, csak nem akarok tovább várni. Talpraesett vagy, gyönyörű, okos…

– Ez most tényleg megtörténik? – a nőben gyűlő sírás kitört. Alig bírta kimondani, hogy igen, kezét remegve nyújtotta a nyomozó felé.

– Jajj, a gyűrű! – zsebébe turkálva kapta elő a kis dobozkát, csapta fel a tetejét, és befejezte a ceremóniát. 

A macskák, kimutatva az örömüket, megvárták, míg az emberek megcsókolják egymást, csak utána kezdtek teljes hangerővel második vacsoráért nyávogni.

✽

    – Zozi, csukd be a szemed, hozza a fát a Jézuska! – nevetett Tamás. 

    – Nem vagyok már ötéves, hogy ilyenekben higgyek, Apa – forgatta a szemét Zoli. – És hányszor mondtam már, hogy felejtsétek el ezt a becenevet. Hívjatok csak Zolinak. Olyan gáz… 

    Szonja csak mosolygott, nehezen tudta elhinni, hogy kisfia már a kiskamasz korszakát éli. A fiú kinyitotta az ajtót, hogy két nagyapja be tudja hozni a frissen vágott fenyőt. A fa előkészítése és feldíszítése a férfiak feladata volt, amíg Szonja, egyedüli nőként a közeli családban, szorgosan az ünnepi vacsorát készítette. Sose akarta túlzásba vinni, de valahogy mindig kétszer annyit főzött, mint amennyit megettek az este folyamán. Süteményt legalább nem kellett sütnie, mert az összes szaloncukor elfogyott már vacsora előtt. Ha pedig mégis édességre vágytak, Tamás édesapjának tojáslikőrje megoldotta a problémát. 

    – Zozi, igyál egy kicsit te is, csak nyalj bele – hallotta meg apósa szavait Szonja a konyhából. 

    – Zozi még nem ihat! – kiabálta a tűzhely mellől. 

    – Szonja, mindig olyan szigorú vagy, most az egyszer engedj már szegény gyereknek – szállt vitába Péter. 

    – Papa, Tata és Apa is megengedi, légyszi, Anyaaa – nyújtotta el a szó végét Zoli. 

    Szonja kénytelen volt otthagyni a rotyogó töltött káposztát, szembe kellett szállnia a nappaliban lévő férfiakkal.

    – Még kicsi vagy – nézett át villámokat szóró szemekkel szemüvege fölött Szonja. Fia ismerte már ezt a pillantást, minden egyes alkalommal kirázta a hideg, mikor anyja így nézett rá és ezt a rideg hangnemet használta. – Még néhány év, és ihatsz likőrt a nagyapáiddal. Ti pedig – mutatott a sarokban összegyűlt férfiakra, akik egy kicsit összerezzentek –, ha szeretnétek vacsorát, ne engedjetek meg ilyeneket Zozinak. 

    Némán bólintottak, senki sem mert ellenkezni a konyha főnökével. 

    Szonja, ha már a nappaliban járt, egy pillantást vetett telefonjára. Ahogy számított rá, üzenetek tengere fogadta. Párat elolvasott. 

    „Boldog Karácsonyt, Szonja!” – írta Évi. Szonja minden alkalommal egy kicsit elszomorodott, mikor Évi írt neki. Sosem fogja elfelejteni a lány szomorú arcát, akármikor találkoztak Laci esete után. Azóta is tartják a kapcsolatot, Évi diploma után hamar elhelyezkedett, viszont azóta sem talált új párt magának. 

    Rita, Feri, pár kolléga és hallgató is kellemes ünnepeket kívánt neki. Válaszolt a legtöbbjüknek, de úgyis tudta, hogy az est végére Zozit fogja megkérni, válaszoljon nekik az ő nevében, annyira fáradt lesz. 

    Vacsora után csomagolópapír-hegyek álltak a karácsonyfa előtt.

    – Oh, egy post it tömb… Milyen figyelmes vagy, Péter – mosolygott halványan apósára Szonja. Az első pár karácsonykor még tényleg örült Péter post it tömbjének, de amióta minden évben ezt kapja az apósától, kezdett alábbhagyni az öröme. Persze, a post it mindig jól jött neki, de legalább ne mindig rózsaszínt kapna. 

    – Tessék, Anya – nyújtott át egy kis dobozt Zozi Szonjának. 

    – Jaj, Zozi, nem kellett volna semmi sem – fia teljesen meglepte, eddig még sosem vett neki ajándékot. Biztos az apjától kért pénzt rá. Egy virágos fémdoboz volt az, benne mintás papírba csomagolt teafilterekkel. Pár könnycsepp gyűlt Szonja szemébe, egyre jobban meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy fia most már nem csak gyerekrajzokat és köveket ad neki, hanem gondosan válogatott ajándékokat, mint egy igazi felnőtt. – Köszönöm szépen – ölelte át szorosan Zolit. 

    Miután elmentek a nagyapák, Zoli aludt, Tamás az új barkácskönyvét lapozta át, Szonja meg kihasználta a ritka csend adta lehetőséget, és leült a fa mellé egy bögre teával, amiben már a Zozitól kapott filter úszkált. 

    Ahogy a fények színjátékát figyelte, fejben újra lejátszotta maga előtt az évet. Hivatali teendők, egy forró nyár, egy újabb szemeszter, Fanni… Fanni egy kis izgalmat hozott unalmas adminisztrátori életébe. Ez már hiányzott Szonjának.

    Elővette a telefonját, és kikereste a beszélgetésüket Fannival. 

     „Kellemes ünnepeket, Fanni! Remélem, a családod és barátaid körében töltöd.”  

    Szonja annak is örült, hogy idén nem találtak egy holttestet sem a BTK épületében. A korábbi ügyek miatt minden évet jónak számolt el, amikor nem kellett rendőröket kicselezve nyomoznia. Viszont hiányzott neki egy kicsit a nyomozás… mikor a post iteken nem csak Neptun-kódok, hanem nyomok álltak. Mikor még azt se bánta, hogy csuromvizes lesz a ruhája egy műesés után, amikor a pocsolyában landol, csakhogy vallomásra bírjon egy lehetséges gyilkost. 

    Megrázta a fejét. Nem volt helyes, hogy gyilkosokat kívánt a BTK környékére. 

    Biztos megártott már neki az egész éves munka. Vagy Zozi teája.