Fanni a műszak vége felé kezdett rosszul lenni. Gyomrában és torkában csomót érzett, ami gúzsba kötötte, pulzusa megnőtt, kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. Sosem tartozott az erősségei közé az érzelmeinek leplezése. Kollégája, aki egyben szaktársa is volt, Zsuzsi, észrevette gyötrődését, és mivel tudta, Fanni zárkózott természetű, nehezen engedett magához közel bárkit, ezért nem is kérdezősködött. De mivel rendkívül empatikus volt, felajánlotta, hogy leszámolja a kasszát, és bezár helyette. Fanni nagyon hálás volt a gesztusért, és megígérte, legközelebb viszonozza a szívességet.

    Sietős léptekkel közeledett a tanszék felé. Pontosan tudta, hova kell mennie; ezt már előzetesen kinyomozta, hol is van a Francia Tanszék, hol van Bouchet irodája. Felszaladt a második emeletre. Remegő kézzel kopogott, majd nyitott be Bouchet-hoz. A férfi a székében ült, és egy könyvet lapozgatott. 

    A férfi tekintete megakadt a lányon. Alaposan végigmérte, tetszett neki. Valahogy ismerősnek találta, elgondolkodott, hol találkozhattak. Arra jutott, hogy sehol, és tovább fixírozta Fannit. A lány ettől rémesen zavarba jött, ösztönből hátrált egy fél lépésnyit, és az ajtófélfába kapaszkodott.

– Lépjen beljebb, kérem. Tehát, miről is szeretett volna kérdezni? – pörgette fel az eseményeket a tanár; esze ágában sem volt szabadidejében is az egyetemen ücsörögni.

    – Az édesanyámról... – nyögte ki nagy nehezen Fanni.

    – Akinek a becses neve?

    – Andrea.

    Fanni tisztában volt vele, nem húzhatja a végtelenségig az időt, előbb-utóbb muszáj lesz kiböknie, miért jött. Édesanyjától kapott szív alakú medálját szorongatta, mint mindig, amikor úgy érezte, szüksége van a támogatására. Most már nem volt visszaút, tudta, ennél jobb lehetősége nem lesz. 

    – Tudom, hogy Maga miatt történt. Szoros kapcsolatban voltak, túl szorosban… Autóbalesetet szenvedett, ami csakis a Maga lelkén szárad. Ami történt, az megbocsáthatatlan! – rontott a tanárnak Fanni, hirtelen kitörésével még saját magát is megdöbbentette. A szavakból nehezen formált mondatokat, de megkönnyebbült, hogy egyáltalán bele tudott kezdeni.

     – Ne haragudjon meg a kérdésért, de kiről és miről is van szó? – vágott közbe Bouchet, akinek kezdett nem tetszeni ez az egész. 

    – Szigethy Andreáról, hát nem emlékszik? – döbbent meg Fanni. Azt hitte, ennyi bőven elég lesz, és nem kell tovább magyaráznia a történetet. 

    – Szilágyi Andrea... igen, igen. Á, már emlékszem. De milyen autóbalesetről beszél? És neki még nem lehet ekkora lánya… 

    Fanni úgy érezte, megnyílik alatta a talaj, és csak zuhan, zuhan a semmibe. Szörnyű érzés fogta el. Undorodva nézett a férfira. Hát ennyi lányt csábított el? Nem édesanyám volt az egyetlen? A nevére sem emlékszik… Ki tudja, még miket művelt ez az ember! Hihetetlen, ez tényleg nem lehet igaz... ezek a gondolatok pörögtek le Fanni fejében, a másodperc töredéke alatt.

    – Szigethy, nem Szilágyi! Maga egy szélhámos! De nem sokáig használhatja ki úgy a lányokat, ahogy kedve tartja. Ezt a történetet mindenki meg fogja ismerni. És maga fogja elmondani nekik. 

    – De milyen történetet? Tényleg nem értem, miről beszél.

    – Az édesanyámét. Különben én fogom elmondani. Megtaláltam a naplóját, amit az egyetemi évek alatt vezetett. Abban mindent leírt, részletesen, főleg a kapcsolatukról. Mivel a becenevén szerepel benne, kicsit kutakodnom kellett, de hamar egyértelművé vált, kiről is van szó.

    – Bravo! Ügyes vagy – felelte gúnyosan a tanár. – Még mindig nem értem, mi a célod ezzel. A múltat már nem lehet megváltoztatni.

– A múltat már nem, de a Maga jövőjét még igen. Azt akarom, hogy mindenki megtudja, mi történt. Fogalmazza meg, és írja le pontosan, mi történt kettejük között, aztán ezt a vallomását szépen kitesszük a Facebookra. Meg ha szeretne egy igazán boomer megoldást, akkor az egyetemen lévő összes faliújságra is. Különben én mondom el mindenkinek, a legnyersebb verzióban, azt pedig biztos, hogy nem szeretné.

Benjamin azt gondolta, egyszerűbb, ha ráhagyja. Csak ki akart szabadulni ebből a helyzetből, hogy később nyugodtan végiggondolhasson mindent. Pont olyan makacs, mint Andrea volt – gondolta magában.

– Rendben, te nyertél! Megteszem. Megírom a levelet.

– Helyes. Higgye el, jobban fogja érezni magát utána. Könnyít majd a lelkén vele.

– Igen, igen… Engem is régóta nyomasztott ez a történet. Jót fog tenni, ha leteszem ezt a terhet.

– Akkor megegyeztünk. Két nap múlva visszajövök a levélért… És majdnem elfelejtettem mondani, hogy írja is alá, úgy lesz csak hiteles.

– Rendben! Hasonló időben gyere, itt foglak várni.

Fanni az épületből kiérve tért csak magához. Mélyeket lélegzett, hogy szédülése csillapodjon. Alig hitte el, ami történt, és azt, hogy Bouchet belement. Már csak várnia kellett.