Már megint minden piszkos feladat rá maradt. Rita nem értette, miért kell ekkora feneket keríteni a selejtezésnek. Szíve szerint az összes rozoga széket és asztalt kipakolta volna a kukák mellé. Minek halmozni a szemetet? Finoman utalt is erre, hátha jobb belátásra bírja a vezetőséget. Próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, ő maga is ismerte a protokollt – a teljesség igénye nélkül, persze. Mégis, „aki mer, az nyer” alapon felvetette a lomtalanítás alternatíváját, mint egy, ha hatékonyabb nem is, de jóval gyorsabb selejtezési eljárást. Válaszul mindenféle jegyzőkönyvekről és ügymenetekről kapott ad-hoc tájékoztatást.

– Tudom, tudom – bólogatott reményt vesztve.

Rendszerető énje sikítani tudott volna. A pincében eleve nagy lehetett a felfordulás, ezt még használhatatlan bútorokkal spékelje meg? Ráadásul – ki tudja, mikor járt arra bárki – bizonyosan pókok is voltak ott, amik csak arra vártak, hogy megzavarják egy arra tévedő gyanútlan takarítónő nyugalmát. Futó gondolatként megjelent előtte Feri arca – talán kérhetne tőle segítséget. Ezt az ötletét azonban hamar elvetette, nem akarta kihasználni a portás önzetlen segítőkészségét.

Összehordott egy adagot a kivégzésre váró bútorokból, nem túl sokat, elég lesz egyelőre ezt a kupacot lecipelnie. Miközben a kulcscsomóval babrált, eszébe jutott egy beszélgetés: két kollégista panaszkodott egymásnak arról, miféle logisztika kell a parányi hűtők bepakolásához. Mikor három ember heti kajamennyiségét próbálod egy kisebb doboz nagyságú tárolóba belezsúfolni… valószínűleg hasonló élményben lesz része, csak bútorokkal és szűkös pincével.

Kicsit még zsörtölődött magában, ahogy haladt le a lépcsőn. Jobb is először felmérni a terepet, mintsem két székkel az oldalán nekiütközni egy polcnak. Mikor meglátott egy rozsdás padkupacot, ami ki tudja, mióta várja szomorú sorsát, be kellett látnia: a nemsokára lekerülő lom csupán gyarapítani fogja a pince kincsestárát. Lényegi selejtezés? Persze. Fintorgott: kosz, por, még egy kis kosz és rengeteg doboz. Meg polcok, zsúfolásig pakolva könyvekkel. Csak remélni tudta, hogy egér nincs – egyelőre még a pókok sem vették célba, hálisten.

Kicsit beljebb a pedáns sorban álló polcrendszerbe is hiba csúszott. Bizonyosan megrogyhatott a gyenge fémváz az iratokkal telepakolt dobozok és könyvek súlya alatt. Pedig ez volt az egyetlen, ami rendet imitált a szeméttengerben. Semmi esetre sem akart nagytakarítást rendezni – nyomasztotta a hely –, de ezt a felfordulást már nem hagyhatta annyiban. Ráadásul a logisztika is beindult fejében: ha visszaállítaná a szerkezetet, a dobozok nagyját elrámolná, akkor itt jó pár szék elférne. Az asztalok helyéről még nem döntött. Ahhoz az ihlethez valószínűleg szüksége lesz egy kávéra.

Kissé felfújta magát, hogy erőt gyűjtsön a művelethez. Még jó, hogy a legszélső borult fel, ráadásul a masszív téglafal felé dőlve. Így nem egy „dominóeffektus” eredménye várta – akkor biztosan csapot-papot itthagy, és segítséget kér a művelethez. Bár így is elég nagy volt a felfordulás: az iratok többsége egy halomba rendeződött, ahogy leszánkázott. Némely doboz a falnak támaszkodott, mintha csak vissza akarnák tolni magukat eredeti helyükre. Tudta, hiába az óvatoskodás, a papírok többségét csupán a szentlélek tartja az állványon. Ahogy megmozdította a súlyos fémszerkezetet, halk, sikálásszerű hanggal indult útjának a lom. Elégedetten nyugtázta, van benne némi erő. Jöhet a munka oroszlánrésze – fordult az irattenger felé. 

Áttetsző bőrű kéz lógott ki a papírrakás mögül. Rita bénultan állt. A kékes-lilás körmökre meredt, majd a könyvek lapjaiba gabalyodott hajtincsekre. A fej a mellkasra volt bukva, pupillátlan, bevérzett szemekkel, elszürkült ajkak eltátva, a nyelv kilógott. Rita háta akadályba ütközött, tudatlanul hátrált egyre gyorsabban. Az elméjébe ivódott a holttest, az arc. A könnyektől elhomályosult látása mögött ugyanolyan élesnek hatott a kép. Zsebéhez nyúlt. A mobilját fent hagyta volna? Lépteit szaporázta, megbotlott egy lépcsőfokon. Zsolt! Azonnal fel kell hívnia Zsoltot. Fel kell hívnia, hogy elmondja… elmondja, amit látott.