A holttest hanyatt fekszik a tanári szobám szőnyeges padlóján. Csak a tűzőgépemért ugrottam be – narancssárga és már mindenhol kerestem – nem találtam meg, a holttestet igen. Sokáig ácsorgok ott, gyanúsan sokáig, a szemem elsajátítja a tetemet. Nem mondanám, hogy vérbe lenne fagyva, réginek tűnik, porhanyósnak, ahogy az erkélyemen az elégetett papírok, szürkeségük ellenére teljesen épnek látszanak, csak amikor hozzájuk érek, szétesnek. A tetemhez nem érek hozzá.

Otthon a nagy semmit álmodom, másnap a szőnyegen ugyanaz a semmi fogad. Azt képzelem, az éjjel teljesen elporladt, most a levegőben lebegnek a szemcséi, az emberek belélegzik, a csontokat is. Nem veszek levegőt, amíg besietek a holmimért, a nap további részét itt is, ott is töltöm, leginkább a folyosón. A szőnyeg színén töprengek.

A színes ablaktáblákra pillantva fog el először a kétely, a líra nem stimmel. Sosem volt kék. Néha ha a gyógyszeremre iszok, még a piros is kék lesz, olyankor előfordul, hogy látok dolgokat. Belegondolva este legurult néhány, a barátom megint kikönyörögte a tojáslikőrt (tudom, hogy csak emiatt áll velem szóba).

A hályogos szemű takarító csoszog át a lépcsőfordulón, szikkadt, rücskös mutatóujját végig húzza az üvegen, karcos-sercegő hang. A kék pirosra vált. Mire megszólalok, vödröstől mindenestől eltűnik a liftben. Még mindig nem gondolok arra, hogy akár rám is bizonyíthatják a holttestet.

Ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy el kell mondanom a dékánnak. Emailben egyeztetek időpontot, napokba telik, mert nem tudom, mire fogjam. Ott ülök a kanapén szemben a dékánnal, valahogy mégsem nyílik a szám, nem működnek a hangszálaim. Ráncolja a szemöldökét, félek, hogy ki fog rúgni, ha nem szólalok meg. Rájövök, hogy nem mondhatok semmit, amíg azt sem tudom, létezik-e egyáltalán a holttest. Az utolsó pillanatban kibököm, hogy fizetésemelés, ez elég hiteles, látom a reakcióból. Elutasít, én pedig megígérem, hogy többet fogok dolgozni.

Rögtön neki látok, feltúrom a netet, folyóiratok oldalait olvasom, illetve azok digitális mását, attól még barnák, szinte érzem rajtuk a pinceszagot, a tetemé is ilyen. A holttest legalább száz éves, nem is test, annak csak a váza vagyis most már por. 1911-től kezdem, azelőtt még nem létezett az épület, azt pedig kétlem, hogy a korcsolyázó tóból mászott fel a másodikra egy vízihulla. Észre se veszem, hogy már mindenki elment, nem kapkodok, tudom, hogy úgyis bezártak. 1913-ig jutok, ekkor kiesnek a szemgolyóim, elgurulnak a szoba szőnyegén (szöszök meg hajszálak ragadnak rájuk), karmos ujjak szedegetik fel, felismerem, aznap Hoffmannból tartottam az egyik órám, eleségül viszi a fiókáinak. A tanszéki adminisztrátor (Helma) valami nyomtatványt csúsztat az asztalomra, magyaráz is hozzá, nem értem, mert arra gondolok, hogy most olyanok a szemeim, mint azoknak a preparált állatoknak.

A kutyámnak nem olyan, hanem kék, nagyon figyelmes, felleskelődik az asztalra, mintha mindenáron látni akarná, mit írok, novella lesz, mondom neki, előbb naplónak indult, de rájöttem, ha kiszínezem a figurákat (mondjuk kékre) és az igaziakat kitaláltakra cserélem, sokkal jobb lesz, közben ahogy haladok a sorral, újabb jutalomfalatot lökök le a könyökömmel.

Egyáltalán nem szoktam a Roxfortra gondolni, az egyetem nem olyan, itt nincsenek gyerekek, csak Helma négyéves kislánya. Ő nem olvas piros-fekete könyveket a monitor mögött, zsírkrétával firkál a selejtpapírokra, az asztalom a szomszéd szobában van, mégis minden szavát hallom, össze vannak nyitva az irodák. Mellém sompolyog, szemem sarkából látom, hogy felpipiskedik, elém teszi a rajzát, ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, betakarja az egész billentyűzetet. Nem tudok gondolkodni, túl nagy, túl kék a szeme, amivel engem fürkész. Megfogja a pulcsim ujját, ott marad a nyoma, gyerekkéz méretű nyúlás, azt mondja, mutatnia kell valamit, olyan éles a hangja, hogy nem tudok nem-engedelmeskedni. A folyosón a falon van egy rés, teljesen szabályos, sötét, mintha valaki kivett volna onnan egy játékkockák. (Az egyetemen a játékkockák az épület méreteivel arányosak, sokkal nagyobbak az igaziaknál.) Kiráz a hideg, ahogy Helma kislánya ott áll a rés előtt, határozottan úgy tűnik, hogy beszippantja, a karjánál ragadom meg. Lelkesen magyaráz, hogy nekem is ki kell próbálnom, mert pont olyan érzés, mint a hintában lefelé, csak sokkal-sokkal hosszabb, hangja még mindig éles. Közben tudom, hogy a takarító a folyosó végén áll, rosszallóan nézek, ahogy a szerkesztőm, amikor véletlen a félkész változatot küldtem el. A rés egyetlen mozdulattal megoldódik, a takarító a felmosófa végével koppint a sötét felületen. Zökkenés. Ahhoz hasonlít, mikor a vállcsont ránduláskor a helyére ugrik. Rájövök, hogy még mindig a kislány karját szorítom, rájövök, hogy továbbra sem merem kimondani a nevét: ha mindezt látta, akkor a holttestet is látná. Lehajolok és a fülébe súgom, mert a gyerekeknek úgysem hisz senki. Helma lép a folyosóra, lekollégáz (pedig tudom, hogy tudja a nevemet) és hazaviszi a kislányát.

Zsírkrétákat találok a fiókomban, selejtlapra rajzolom az egyetem tervrajzát, kékkel jelölöm a változásokat, a lépcsősorokat nagy betűkkel, a fokokat számokkal. Tíz percenként lemászkálok ellenőrizni, ekkor már az egész papír kék. Kicsúszok a határidőből, a szerkesztőm a szemöldökét ráncolja. A falon a lépcsőfokok barázdás mintázatát fedezem fel, átlátszik a vékony festékrétegen. Újra rajzolom. A régit az erkélyemen égetem el, még a lángja is kék. Azt képzelem, hogy esik a hó, pedig csak hamu. Ez az új egy letisztázott verzió, átlátható, a publikáláson gondolkodok, mikor eszembe jut, hogy nem bizonyítok semmit, csak egy halom adat. Nekiülök, az ismétlődésekre koncentrálok. Nincsenek. Egy kocka sem kerül vissza ugyanoda. Variációkat, valószínűséget számolgatok, nem sokra jutok, nem a szakterületem. Egyáltalán kinek a szakterülete, ha egy épület mocorog. Az egész papírköteget elégetem (ettől reggelre leesik a hó) és befejezem a cikket, fél napot késtem, nem vagyok benne biztos, hogy megbocsátható.

Még félig álmodok, amikor a dékán azt mondja az én hangomon, hogy csak kitaláltam a holttestet.

Másnap úgy megyek dolgozni, mint egy normális ember, kávét is iszok papírpohárból (az automatából sziszegve csorgott a fekete lé, ködöt hányt az arcomba). Undorító. Különös érzés fog el, fehér kis pondrók mászkálnak az ereimben, az alkaromat nézem, hogyan mocorognak odabenn, kívül minden olyan lassú, hogy csak akkor jövök rá, hogy a gyógyszeremre nem jó a koffein, mikor Helma beront a szobába. Magassarkú csizmájával kis híján letiporja az asztalomat meg engem is. Azt képzelem, hogy denevérszárnyakat növeszt, hegyes fogaival az arcomba sikít, hogy pszichiátria, nagyon mérges, amiért hülyeségekkel tömtem a kislánya fejét. Nem tagadok semmit, magamban nyugtázom, hogy a kávé ellenére sem vagyok normális ember.

Otthon megígérem magamnak, hogy többé nem iszok semmit, leteszem a teámat a polcra, folyik a csap, Helma kislányának éles hangján zubog, pont olyan áttetsző, akár azok a tömények. Bosszant. A kutyám a kanapén alszik, nem szabadna neki oda fölmennie, végül mégsem lököm le, hálából amikor nyújtózkodik, teljesen kitúr. Már vagy a harmadik rész megy úgy végig, hogy nem is figyelek. Eszembe jut a dékán, megint az én hangomon beszélt álmomban, azzal vádolt, hogy én öltem meg. Nem álltam le vele vitatkozni, mert a főnököm, pedig logikus érveim is lettek volna. A holttest óta semmi sem logikus, se a takarító, se a rés, sőt Helma négyéves kislánya sem. Inkább elhiszem. Szükségem volna egy külső szemre, aki megmondja az igazi igazat.

Betartom a határidőket, hátha ettől megbízhatóbbnak tűnök, túl korán érkezek, megint nehezemre esik a szobám levegőjét szívni, órakezdésig a folyosón mászkálok látszólag célirányosan. Érzem, hogy a takarító szeme követ a falból, nem veszem észre, mert mások sem veszik észre, tudom, hogy mutatni akar valamit. Közben magamban próbálom megfogalmazni azoknak a dolgoknak a definícióját, amiket nem akarok észre venni. Végül arra jutok, hogy az volna a legjobb, ha a homokember elvinné a szemeimet a fiókáinak.

Mikor kiosztanám a dolgozatokat, rájövök, hogy össze vannak tűzve, a tollam hegyével feszítem fel a kapcsot, úgy teszek, mintha szándékos volna, de egyáltalán nem emlékszek, hogy összetűztem, egy hete, két hete még elhittem volna, hogy valaki szórakozik velem. Óra után rögtön kijavítom őket, csakis a határidők miatt, azt mondják, aki kicsúszik az időből, az kiesik a világból is. Még akkor is ezen rágódom, mikor hazafelé indulok.

A lépcsőről fordulok vissza, hogy biztosan kijavítottam-e mindet, az ajtóban a takarítóba botlok, nem tudom nem-észrevenni. A kabátzsebemben elnehezül a be nem vett gyógyszerem, egyetlen tabletta. Magában nyelem le, már így is megy. A takarító laposüveget vesz elő, felém nyújtja. Finlandia. Hosszan meredek a hályogos szemébe, semmit sem lehet belőle kiolvasni, mint az állatok műanyag szeméből. A csapvízre gondolok, amikor meghúzom az üveget.

Eszembe jut, hogy ez őrültség, ilyet nem szabad csinálni. Szédülök. Tudom, hogy be fog szippantani, nem bánom, ha hazaérek az egészet megírom, ezt az egész átkozott épületet belegyömöszölöm abba a novellába és elégetem. Behunyom a szemem, ettől hallom a kövek korgását, érzem a puha rezdüléseket a talpam alatt, ahogy a mélyben megmozdulnak a dolgok. Amikor kinyitom, minden kék, mintha szűrőlencsén keresztül látnám a világot, nem lepődök meg azon sem, hogy a szőnyegen újra ott a tetem. Olyan, amilyenre emlékeztem, pont olyan régi.

Átmegyek az irodába, nem gondolok arra, hogy közben akár el is tűnhet megint, Helma még bent van, az asztalánál ül és nézi a monitort, észre se vesz. Most nem csak a szeme kék, a haja is meg az arca is, jobban áll neki, mint a denevérszárny. Elmondom a holttestet, hozzáteszem, hogy nem én öltem meg.