Vámos Bertalan emlékei

Részletek Vámos Bertalan naplójából

1975. szeptember 22.

Délután Ilona zaklatottan jött haza az iskolából. Csapkodva pakolt ki a táskájából, engem pedig szokás szerint levegőnek nézett. Nem igazán zavart, én is levegőnek néztem őt. Így élünk már hónapok, szinte évek óta. Attól tartok, ha elkezdenénk beszélgetni, olyasmiket vágnánk egymás fejéhez, amit a másik nem akar hallani. Így jobb hát a csend. De ez nem békés csend, ennek foga van, amivel a lelkedbe mar. Nincs, aki szóljon. Nincs gyerek, nincs férj és feleség, a testünk csupán zörgő csontok halmaza, elveszett belőle minden, ami emberi – sokszor így érzem. Hogy mi örömünk van még az életben, nem tudom, reggel felkelünk, eljárunk dolgozni, mindezt azért, hogy este fáradtan, egymásnak hátat fordítva beleessünk az ágyba. Igen, még mindig egy ágyban alszunk. Külön paplannal.

De felesleges is mindezt leírnom, megtettem már korábban számtalanszor. Mert kinek másnak mondhatnám el, mint a hűséges papírnak? Vajmi kevés ember van, akit érdekel a sorsom. És ez így van jól… van egy olyan érzésem, hogy – bár nincs semmilyen komoly betegségem – hamarosan meghalok. De addig is el kell viselnem a csendet, és a csendben a gondolataimat meg Ilona ritka kirohanásait. Általában kibírja, hogy ne osszon meg velem semmit, ami történt, olykor mégis kibukik belőle a panasz. De talán nem is nekem mondja, csak hangosan a falnak, a régi porcelántányéroknak, a bútoroknak, amiket még a beköltözésünkkor vettünk. Ez történt ma este vacsorakor is.

Igen, még mindig együtt vacsorázunk.

– Nem hiszem el, hogy némely diákot milyen nehéz megnevelni – morogta a kését erősen beleszúrva az előtte lévő húsdarabba. – Pedig lenne eszük. De ők nem hallgatnak a szép szóra. Ma is az egyik, Czeglédi Ferenc, tökéletesen megtanulta a verset, erre elkezdi ő-zve mondani. Hova jut így a világ?

A kérdés költői volt, nem is éreztem úgy, hogy válaszolnom kellene rá. Ilonát régen nem érdekelte, hogy ki hogyan beszél. Fiatalkoromban még én is elejtettem hébe-hóba egy-egy ő-ző szót. Szegény tanulók, nem lennék a helyükben. Úgy hallottam, mostanában Ilona egyre házsártosabb a munkájában is. Elviselhetetlen – szó szerint ezt mondta a kolléga, akinek valamelyik rokonát tanítja.

Egy ideig megint csend volt, halkan rágtunk, kint ugattak a kutyák. Aztán amikor Ilona befejezte az evést, kését-villáját a tányérra ejtette, és kifakadt:

– Hova lött, azt mondta, hova lött… Hát hogy lehet így elszavalni egy Petőfi-verset? Legközelebb mi lesz, Szöptembör végén?

1979. május 26.

A kertben ülök. Kora reggel van, és csicseregnek a madarak. Remek kirándulóidő. Emlékszem, egyszer amikor Bercike olyan nyolc éves lehetett, kimentünk hárman a parkba piknikezni. Ilona még pitét is sütött, azt majszoltuk, miközben figyeltük a körülöttünk lévő zöldben megbúvó állatokat. Varázslatos volt a hangjuk, és varázslatos volt az életünk. Mióta Bercike meghalt, nem megyünk kirándulni. Igazából sehova se megyünk együtt. Azért jó tudni, hogy legalább a madarak megmaradtak annak, amik voltak.

Csikorog az ajtó a hátam mögött. Nem akarom kinyitni a szemem.

– Megtudhatnám, miért áll már napok óta egy csokor rózsa és egy doboz bonbon a nappali kisasztalán?

A bíróságon sem tesznek fel olyan kérdéseket, amikre ennyire nem akaródzik válaszolnom. De nem várom meg, hogy kétszer kérdezze.

– Én tettem oda.

– Mégis mi célból?

– Nem tudom – válaszolom, és valóban így van. Fogalmam sincs, hogy miért tettem őket oda.

Ilona eloldalog. Én pedig ismét behunyom a szemem, és próbálok nem gondolni rá, hogy nemrég volt a házassági évfordulónk.

1989. február 22.

Éjszaka van, a félhomályban alig látok írni. Ilona már alszik. Korábban volt egy veszekedésünk, gyors lefolyású és heves. Nem lennék a magam védőügyvédje, mert nem tudnék mentségeket találni. Nagyon gorombán viselkedtem a feleségemmel. Igen, akárhogy is, még mindig a feleségem, és ez megköveteli, hogy tisztelettel bánjak vele. Jogi pályafutásom során megtanultam, hogy mindenkinek jár a tisztelet, akármilyen bűntettet követett el. Az én feladatom az szokott lenni, hogy megpróbálom megérteni a szabálysértőket, rablókat, gyilkosokat. Magamat viszont nem tudom megérteni. És talán most már mindegy is. Nem vagyok többé ügyvéd, a nagykutyák bele akarnak keverni egy jogi botrányba, és nagyon gyorsan el kell tűnnöm, ha nem akarom súlyosan megütni a bokámat. Pedig ez ügyben tényleg nem követtem el semmit… Talán azért büntet az ég, mert nem voltam jó Ilonához? Nem voltam a támasza Bercike halálakor és azóta sem. Megszegtem a házasságkötésünkkor tett eskümet. És a fiamra sem vigyáztam, amikor kellett volna.

Már máskor is beszéltünk a disszidálásról, fojtottan, elharapva a szavak végét, mondatokat sem alkotva belőlük, mintha fájna, hogy egymáshoz kell szólnunk, vagy mintha kihallgathatnának minket. Ilona inkább maradna. Azt mondja, hiába nyugdíjas, az egyetemen szükség van rá. Én úgy érzem, rám már nincs szükség sehol. Sem ügyvédként, sem emberként. Férjként a legkevésbé.

Amerikában esetleg új életet lehetne kezdeni. De valahogy valószínűtlennek tűnik… Ha egyszer bepiszkítottad az életed, csak a Jóisten mossa le róla a mocskot. Nem szoktam templomba járni. De halálom előtt meg kellene gyónnom. Különben sosem látom Bercikét a mennyországban.

Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy pár nap múlva indulok, Ilona pedig később utánam jön. Előtte még elrendezi az ügyeit. Hogy ezek micsodák, arról nem tájékoztatott. De nem vagyok biztos benne, hogy jönni fog. Talán nélkülem jobb lesz neki. Mindenesetre várni fogok rá. Várni fogok, amíg csak erőm telik rá, mert az embernek muszáj valamit várnia az életben. És ha már nem várok, akkor tudni fogom, hogy eljött az idő, az életem végóráit élem.