2023. december 24., vasárnap
Alsóvárosi temető

„Feltámadunk” – állt az Alsóvárosi temető kovácsoltvas kapuján a felirat, Ferinek pedig könnybe lábadt a szeme. Nézte a kopár tájat, a szürke sírokat, hallgatta a kerekek gurulásának neszét, de nem mert a sapkába-sálba bugyolált kis emberkére nézni, aki a kerekesszékben ült. Ágota nővér volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy elkíséri őket: Bertalannak nem szabad sokat sétálni, és különben is, jobb, ha ott van mellette egy szakértő, aki megpróbálja egyben tartani széteső gondolatait.

Feri napokig őrlődött, nem tudta eldönteni, hogy felkeresse-e Vámos Ilona idős férjét. A bácsikáról Ritától hallott, aki első látogatása óta már karácsonyi ajándékot is vitt neki az idősek otthonába. Aztán szenteste hajnalán a BTK portását kivetette magából az ágy, le-föl rohangált a házban, amíg megvirradt, majd felhívta Ritát, hogy megkérdezze, pontosan melyik otthonról is van szó. A hivatalsegéd biztatta, menjen csak el, Berci bácsi örülni fog neki, de szépen csengő hangját hamarosan irdatlan csörömpölés váltotta fel, olyan volt, mintha egy karácsonyfa dőlt volna el, letarolva mindent, ami az útjában állt.

Így hát Feri vacogva állított be a Szegedi Ősz Idősotthonba, öregebbnek és kisebbnek érezte magát, mint amilyennek az idős urat látta, akihez odavezették. Ökögött-makogott, végül kinyögte, hogy szeretne Bertalannal elmenni az Alsóvárosi temetőbe, meglátogatni Ilona és Bercike sírját. Ahogy a Hétfájdalmú Szűzanya tiszteletére emelt kápolna felé haladtak, nem is értette, hogy volt bátorsága mindehhez, amikor ő csak egy naiv, alattomos parasztgyerek, aki még beszélni sem tud rendesen… Mielőtt kitört volna belőle a keserves zokogás, ahogy annak idején a gimnáziumi órák után a mosdóban, Ágota mindig vidám hangja csendült fel:

–.Ezt a kápolnát a halottak oltalmára és az élők vigasztalására emelték. Szép dolog ilyenkor emlékezni azokra, akik már nincsenek velünk.

Habár az ápolónő ezt mindenféle tragikus pátosz nélkül mondta, Feri szíve mégis összeszorult. Tónival azt tervezték, hogy karácsony napján ellátogatnak a szüleikhez a gyálaréti temetőbe. Az öccse most nem tud menni, de ő képtelen lenne elhagyni ezt a régi szokást. Megmondja majd anyukának és apukának, hogy nagyon vigyázzanak a kicsi Tónira. Igen, a szemében ismét kisfiú lett az öccse, akit bántottak, és akit meg kell védenie. Jelenleg azonban aligha tud bármit is tenni azonkívül, hogy megpróbál kedves lenni Bertalanhoz, hátha így a halott tanárnő lelke is kiengesztelődik valahol a túlvilágon. Milyen érdekes, sosem gondolkodott azon, hogy Vámos Ilonának családja van, emberek, akik szeretik, a szemében mindig csak egy házsártos szörnyeteg volt.

–.Mária… – suttogta Bertalan, és kesztyűbe bújtatott kezét kicsit felemelte.

Feri hátán végigszaladt a hideg. Mit kell tenni, ha egy Alzheimeres megszólal?

–.Igen, az ott a Fájdalmas Szűz Mária kápolnája – guggolt le a kerekesszék elé Ágota, és a kezébe vette Bertalan kezét a piros bogyós koszorú mellől, ami az ölében pihent.

–.Bercikére vigyáz…

–.Hát hogyne vigyázna rá? És tudja, ki van még ott vele? Ilona. Bizony, Ilona.

–.Ilona… – ismételte meg Bertalan. Akár megértette, amit mondtak neki, akár nem, ezt a szót felismerte.

–.Gyerünk, látogassuk meg őket! – pattant fel Ágota, és ismét tolni kezdte a kerekesszéket. – Biztos emlékszik erre a helyre a múltból – fordult Feri felé, aki csak bólintott, megszólalni nem tudott.

Amíg sétáltak, elnézegette a sírokon megcsillanó karácsonyi díszeket, a gömbökben visszatükröződött hármas kis csoportjukat. Sok helyen mécsesek égtek, néhány ember is kószált körülöttük. Sosem érezte magát kényelmetlenül a temetőkben, nem félt a háborgó lelkektől, nem riadt meg a gondolattól, hogy a test idővel az enyészeté lesz. A szülei korai halála óta évtizedeken át havonta kijárt a temetőbe, és mindig úgy gondolta, hogy a szerettei boldogan figyelik őt valahonnan. Most úgy érezte, Vámos Ilona túlvilági tekintete talán nem épp a megbékélt boldogságot tükrözné… Megrázta a fejét. Tóni vallomása óta ilyen gondolatok cikáztak benne, és sehogy sem tudta leállítani magát, pedig tisztában volt vele, hogy sületlenség az egész.

Észre sem vette, hogy a sírhoz értek. Kissé már megkopott a szürke névtáblára vésett név: Vámos Bertalan 1958-1973. Alatta egy újabb, feketébb táblán: Vámosné Erdősi Ilona 1928-1989. Az idősebb Bertalan számára nem volt hely, Ilona rokonai, akik a temetést rendezték, bizonyára nem is tudtak róla, hogy visszatért Amerikából.

Feri megborzongott. Nem tudta hova tenni a kezeit és a lábait, mintha szűk lett volna neki a tulajdon bőre.

– Megérkeztünk – suttogta Ágota. – Tegyük a sírra a koszorút, jó? – vette ki Berci bácsi kezéből.

Ezután Ágota egy imát mormolt, biztatta a bácsit, hogy utánozza, mintha csak egy gyereket tanított volna a Miatyánkra. És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… – hallotta Feri, és azon gondolkodott, hogy vajon tiszta szívből meg tud-e bocsátani Ilonának azért a sok megaláztatásért, amit tőle kapott. Akkor, persze, még nem tudta, hogy a tanárnőnek milyen nehézségeken kellett keresztülmennie, hogy elveszítette a fiát, és talán ez állhat a kötekedő természete hátterében. Bár nem egyszer szidta, de a halálát azért nem kívánta. Ahogy Tóni sem, ebben egészen biztos volt. A lépések jöttek ki rosszul, a traumák nem voltak feldolgozva.

– Nos – köszörülte meg a torkát, amikor a többiek az ima végére értek. Érezte, ha nem mondja el most, amit szeretne, legközelebb már nem lesz hozzá bátorsága. – Tudja, fiatalkoromban tanított a felesége, és… akadtak nézeteltéréseink. Nem tudtam röndösen… khm, rendesen beszélni, és ez idegösítötte a tanárnőt. Ugyanez vót a testvérömmel is. Igazán nem akartam semmi rosszat, nem azért kiabáltam vele, csak az öcsémet nagyon mögviselte, hogy nem engedte elindulni azon a pályázaton… – akadt el Feri hangja.

Mindenféle múltbéli emlékek kavarogtak a fejében, képtelen volt rendszerezni őket, és attól tartott, semmi értelme nincs annak, amit mond. Elfordult, és köhögéssel próbálta elnyomni zaklatott lélegzetvételét.

– Szóval én csak szeretnék bocsánatot kérni, a magam és a testvérem nevében is – bökte ki egy szuszra, és figyelte a bácsi reakcióit.

De Bertalan bácsi le sem vette a szemét a sírról. Remegett az ajka, az arcán pedig végigfolyt egy könnycsepp. Hogy Bercike tragédiája idéződött-e fel az emlékeiben, vagy Ilona halála tudatosult benne, sosem derült ki a körülötte állók számára, de mindannyian megdöbbentek, amikor egészen tiszta hangon így szólt:

– Ne haragudj! Sosem akartam rosszat…

Mindenkinek a torkán akadt a szó, de nem is kellett beszélni, elég volt az ég felé emelni a tekinteteket. Mert ebben a pillanatban egyre nagyobb pelyhekben kezdett esni a piszkos, szürke földre a tiszta, fehér hó.

John Williams – Somewhere in My Memory: https://www.youtube.com/watch?v=fZb3TDhbF6M