Ha odakint sötét van, nem magamat szoktam az ablakok tükröződésében látni, a színes üvegekről tompán verődik vissza valami arc, ami sosem volt az enyém. Inkább nem nézem, a padló szebb: a márványnak álcázott törmelékdarabkák egymásba suhannak a lépteim alatt. Seszínű. Olyan, mintha helyben járnék, akár futhatnék is, úgysem érem el a szobám ajtaját. Nem futok, kis híján így is fellököm Helmát (a tanszéki adminisztrátorunkat), vagy ő lök föl engem, telefonjával a szemébe világítva botorkált valamerre az irodája felé. Nem tudom kikerülni, ő sem tud engem, valahogy túl szűkös a folyósó, tudom, hogy a kockák miatt van, megint kijöttek a falakból.

Lüktet az ütőere, ilyen közelről ezt is látom, hallom, ahogy nyel. Retteg. Azt hiszi, mindjárt rávetem magam, hogy kiszívjam a vérét, pedig eszembe se jutna ilyesmi. Tényleg csak véletlen tévedt a nyakára a tekintetem. Végül megkérdezi, megtaláltam-e már. Megmondom, hogy nem, de ott fekszik egy másik a lépcsőfordulóban, egy egészen friss. Valamiért mosolyognom kell, kivillannak a fogaim, mint Helma kislányának, mielőtt lerágcsálja a gumimacik fejét. Sorba állítja őket, nyálas testük kelletlenül tapad az asztalomra. Nem szólok semmit, félek, hogy engem is megharap, egyedül az vígasztal, hogy csak a halottakat szokta felfalni, amivel jelentősen hátráltatja a nyomozás menetét.

Soma, a barátom így is mindig kitalálja a gyilkost. Ebből is látszik, hogy Soma nagy nyomozó (természetesen csak a nyelvész professzori címe árnyékában), Helmánál is nagyobb, még nekem is fel kell néznem rá, pedig én sem vagyok egy törpe. Amióta Helma besegít, Soma folyton panaszkodik, hogy csak lábatlankodik, a szemébe sose mondja, mert Helma néha tényleg vérmes tud lenni, nem tűri, ha valaki a vörös-fekete regényeiből ellesett megoldásait kritizálja.

Amikor Soma a törzshelyén ül, engem küldözget a tetthelyre, a fájós lábára fogja, nem szokta mondani, hogy az emlékezőtehetségemre van szüksége, főleg, ami a jelentéktelen részleteket illeti. Miután visszaérek, csöndben várom a következő utasítást, és hogy Watsonkámnak szólítson, még sose mondta ki a nevemet. A böhöm testet figyelem, minden lélegzetvétele egyenletes duzzadás, kisimulnak a ruha ránc-hullámai. Ahogy a has megemeli az asztalt, megbillennek a tojáslikőrös poharak. Ha lehunyom a szemem, akkor is érzem a jelenlétét, teste betölti a kávézót, szuszogása forró levegős ventilátor. Hallom, ahogy gondolkodik.

Eszembe jut, milyen jó, hogy Helma kislánya megeszi a tetemeket, különben már el sem férnénk tőlük, plafonig lenne velük a folyósó meg a lépcsőforduló, ha el akarnék jutni a szobámig, muszáj volna átfurakodnom közöttük. Nem akarok hozzájuk érni, lehet, hogy elkapok valamit és én is olyan leszek. Már nyitom a szám, már ki is mondom, csak közben jön Helma és senki sem hallja meg. Ahogy a hipotézisét hadarja, időnként jelentőségteljesen rám sandít, még jó, hogy nem mutogat rám, egyáltalán nem én vagyok a gyilkos. Morzsákra és kávékarikákra teszi a noteszét, lapozgat benne, töltőtollával bekarikáz néhány szó. Egyébként szépen ír.

Néha én is szoktam az ő betűivel írni, amikor véletlen összekeverem magam másokkal, olyankor valamiért feltakarítok, aláírom a konzulensek helyett a témaválasztólapot vagy Helma noteszébe jegyzem fel az ötleteket. Egyik sem az én feladatom. Egyszer elmentem a lektűr vizsgára az egyik hallgatóm helyett és megbuktattam magam. Tudom, hogy lelkiismeretfurdalást kellene éreznem, amiért elfoglalom mások helyét, még akkor is, ha jól csinálom.

Valaki más ül Soma törzshelyén velem szemben. Erről eszembe jut, hogy az én helyemet is elfoglalhatja más. Nehezemre esik elképzelni, hogy valami idegen tart helyettem Poe-ról előadást, nem akarom kisajátítani, de ő az én szakterületem. Mindig megnyugszok, ha valakit megölnek. Nem akarom itt hagyni az egyetemet, még nem, inkább soha. Tudom, hogy én leszek a következő vagy az azt követő következő. Mindegy, hogy gyilkosként vagy áldozatként, a kettő ugyanaz. A legjobban mégis azt szeretném, hogy egy csillár üssön agyon, az egyetemi épületben az összeset leszerelték, csak a kis lukak maradtak utánuk a plafonon.

Néha a színes ablakok előtt szoktam álldogálni, mint mások a múzeumban a festmények előtt, a címkék helyett a múzsák neveit olvasgatom. Csak a gyilkoson töprengek ilyenkor, hogy milyen lehet, milyen az arca, a haja, mikről gondolkodik. Annak, aki velem szemben ül, színes, még a szeme is (nem hiszem, hogy kontaktlencse). Azt mondja, ő Helma. Az arcába tapadok, úgy nézem, egyáltalán nem olyan, mint Helmáé, a tanszéki adminisztrátoré, az ő szeme kék. De elhiszem, mert a narrátornak is el szoktunk hinni mindent, sőt bármit. Azon gondolkodok, mi van, ha ő a narrátor. Elképzelhető, elvégre nincsenek is vonásai, hol ilyen, hol olyan. Az ablakok tükröződéséhez hasonlít, duplaüvegen duplaarc. Azért szép, sokkal szebb.

Csak akkor kezdtem gyanakodni, mikor egyszer hajnalban arra ébredtem, hogy verses sorokban kell istenítenem. Azóta minden reggel írok hozzá valamit, hátha tovább aludhatok egy kicsit. Lassan el is készül a novellám, nem verses, de sorokból áll. A múzsákról szól, akik évente emberáldozatot kérnek a tudományért és a művészetért cserébe; van benne egy felemás szemű lány, akivel megírattatnak egy novellát egy brutális gyilkosságról, hogy aztán ez ötletet adjon a gyilkosnak. Majd Helmának ajánlom.

Helma nagyon szeretné látni azt a halottat, lehetőleg mielőtt a kislánya találja meg, de nekem nincs kedvem visszafordulni, kénytelenek vagyunk egymással szemben ácsorogni. Most már egyébként is mindegy, a kockák teljesen kitöltik a folyósót, minden Helma kislányának kedvez.

Erről eszembe jut, hogyha eljuthatnék a dékánhoz, az egészet elmondanám neki, csakhogy amint meglátnám nyurga, keskeny alakját, megtudnám, hogy egy nő és Helmára hasonlít, vagyis mégsem mondanám el, mert ha köze van Helmához, biztosan tudja. Ott előtte álldogálva össze akarnám szorítani a szemem, helyette csak a kockákra gondolnék, a dékánnak egy nyurga, keskeny kellene, hogy beleférjen (vagyis ami már nem is nevezhető kockának, inkább téglatestre hasonlít). Amúgy képzeletben másokat is bele szoktam próbálgatni egy-egy kockába. Még szerencse, hogy az egyetemi épület kockái egytől egyig különbözőek (valószínűleg mindegyik téglatest). Az is eszembe jutna – de ez már csak a folyósón –, hogy a dékán nem egy személy, ha az volna, nem lenne ez a sok dékáni fotó a falakon, szinte már egy kis csíknyi szabad hely sincsen közöttük.

Egyszer bejött a szobámba a portásunk, felszögelt egyet az aszatalommal szemben, ezért nem írtam még mindig be a jegyeket, valahogy nem tudtam levenni a képről a szemem. A vonásai olyan ismerősek, pedig biztos sosem láttam még ezt az arcot (egyébként mindegyik más valakié). Mert a dékán egy funkció, ahogy a takarító is, azzal a különbséggel, hogy neki csak egy arca van és tényleg nem is személy. Elmondható, hogy helytelenül tölti be a funkcióját, akkor nem zárnák el kockák a folyósót és nem kellene azon töprengenek, mi normális, mi nem. Egyszer el fogom kérni a takarítótól a felmosófáját, azt a pirosnyelűt. (A funkcióknak nincs szükségük névre.)

Néha azt hiszem, Helma egy rejtély és meg lehet fejteni, mikor ezzel előállok, Soma még dolgozik. A folyósón várok, szó sem lehet róla, hogy lehajthatós székre üljek, fogalmam sincs hová esnék, ha benyelne; rosszabb, mint a lift, ott legalább a szintek megkülönböztethetők. Kivágódik az egyik iroda ajtaja. Nyelvész vándorlás. Az út közepén tolonganak, szinte egybeforrnak a koponyáik, ahogy összedugják a fejüket, innen nem látom, mi olyan érdekes. Nem hallgatózok, csak véletlen hallom meg, hogy nyelvemlék. Odamennék én is, de inkább csak rosszallóan nézem. (A múzsák a tudományért is felelősek.)

Soma alatt megnyekken a szék, rám vár, pontosabban a tojáslikőrjére. Kicsit remeg a kezem, azért mégsem öntöm mellé, attól félek, fölnyalná a pultról. Amint elétolom a poharat, rögtön neki lát a szopogatásnak. Hosszan beszélek, a lelkiismeretfurdalás nem is kerül el, a barátomnak nem szabadna ilyen sokáig hallania a hangomat (a hallgatóimnak már mindegy, ők csak ezért járnak be az egyetemre). Hadarni kezdek, mint Helma, pedig nekem nincs is olyan noteszem. Nem merek semmit sem kihagyni, csak azt, hogy az egyetemen elszaporodott a mágikus realizmus, ezt Helma találta ki, amikor egyszer a folyósón álltunk, hiába magyaráztam neki, hogy csak hétköznapi zagyvaságokról lehet itt szó. Mikor befejezem a monológom, Somára nézek, a pohár mélyéből nyalogatja a tojáslikőrt, most olyan, mint a kutyám. Csak nagysokára veszi észre, hogy már nem beszélek, vizenyős szemeit rám meresztve, annyit kérdez, hogy kölcsön adom-e. Most én meredek őrá: semlegesen, alázatosan; direkt azt hiszem, hogy a kérdése valami nyomozói praktika, véletlen sem akarok arra gondolni, hogy azt hiszi, egy regény történetét meséltem el neki az előbb.

Majd egyszer azt is elmesélem, hogy felfelé megyek a lépcsőn, nem kell keresnem a takarítót, megint a folyósókon császkál, vagyis biztos, mert kis híján felbukok a felmosó vödrében. Csak úgy elveszem a felmosót, nekem csak a piros nyele kell, menetes a vége. Nem hinném, hogy kölcsön kellett volna kérnem egy olyan entitástól, ami még csak beszélni sem tud. Sosem gondolok arra, hogy a viasz-arc mögött egy lény lapulhatna, könnyebb, ha gépként kezelem, egy gép, ami nem végzi elég hatékonyan a feladatát. Ez olyan, mintha nem javítanám ki a dolgozatokat vagy elfelejteném beírni a jegyeket.

A lépcsőfordulóban az üvegszilánkokra gondolok, hogy milyen hangja van, amikor átropog rajtuk egy cipőtalp, csilingelnek, ahogy összehúzza őket a partvis, már nem dobnak színes mintázatot a padlóra. Csapásra emelem a felmosónyelet, most már muszáj hallanom az aprózódás hangját. Saját tükörképet akarok. Már csak az a kérdés, ha kiütöm az ablakot és a múzsák eltakarodnak az egyetemről, ki lesz Helma kislányának anyukája.