Vámos Bertalan emlékei

2024. január 27., szombat

Ősz Idősotthon

A Zákány utca pirostéglás, keskenyablakú épülete mintha hunyorgott volna Ritára. Számonkéri, amiért eddig nem jött. Meggyanúsítja, hogy megfeledkezett róla. Pedig ha akarta sem tudta volna elfelejteni, ami az elmúlt hónapokban történt: a Petőfi-épület körüli felfordulást, Vámos Ilona falból előkerülő csontvázát, és hozzá kapcsolódóan Berci bácsit. Míg a múltbéli gyilkosság borzongással töltötte el, addig, ha az öreg bácsikára gondolt, melegség költözött a szívébe. Hogy örült, amikor odaadta neki a kötött sálat és sapkát karácsonyra… még ha nem is tudta, hogy kitől kapja. Rita minden látogatásakor úgy mutatkozott be, mintha új ember lenne Berci bácsi életében, és tudta, hogy ez ezúttal sem lesz másként, mégis várta a találkozást. Már az év elején el szeretett volna jönni, de az ünnepi zsongás, a hosszúra nyúlt rokonlátogatások és a mindennapok ügyes-bajos dolgai túlságosan lekötötték. Ráadásul India is megbetegedett, kétnaponta az orvoshoz szaladgált vele, és halálra aggódta magát a cicáért. Az ételébe kevert gyógyszer azonban megtette a hatását (milyen jó lett volna, ha egyből a megfelelőt írják fel!), és immár Dáriusszal és Csinszkával közösen azon ügyködik, hogy megdöntse az alvás és a mosakodás világrekordját.

Így hát most jutottunk el az Ősz Idősotthonba – állt meg nagy levegőt véve a bejárat előtt.

Ágota nővérrel előre egyeztette a látogatás időpontját, így nem kellett a sanda tekintetű portással veszekednie, hogy beengedje. Még mindig gyanakvással méregette, pedig már nem is a nyomozás miatt járt ide. Illetve, ha teljesen őszinte akart lenni, továbbra is furdalta az oldalát a kíváncsiság Vámos Ilona és Bertalan múltját illetően, de volt itt valami más is… Most is, ahogy elnézte a karosszék támlájának döntött májfoltos kopasz fejet, és hallotta a rekedtes akadozó hangot, könnybe lábadt a szeme. Sok nyűggel jár az öregség, igen, akár mi éljük meg, akár gondozók vagyunk. Hányszor facsarodik össze a szívünk, mire rendbe szedjük a szétfolyó testet, hányszor van olyan érzésünk, hogy az ember ruhák halmaza csupán, hogy nem felel már meg az élettani feltételeknek, melyek a Homo sapienst Homo sapienssé teszik. A zörgő csontok alatt egy kupac emlék, láthatatlan lélek. És mégis milyen jó, amikor látjuk, hogy a szeretteink megérik az öregkort. Vajon most a szüleihez járna, róluk gondoskodna, ha még élnének?

– Rendben van, nagyon ügyes – örvendezett Ágota, aki épp két lapot vett el Bertalan elől. – Öt különbségből hármat megtalált, szép teljesítmény.

Amint Rita közelebb ért, látta, hogy tájképek vannak a lapokra nyomtatva, nem túl kidolgozottak, mintha egy kisiskolás rajzolta volna őket – az egyiken a ház tövében egy kutya ült, a másikról hiányzott, az egyik háznak kettő kéménye volt, a másiknak csak egy. Tehát a képek közötti eltéréseket kellett megkeresnie Berci bácsinak – vonta le a következtetést.

– Áh, nézze csak, itt van Rita – mondta Ágota. – Épp fejlesztő feladatokat oldunk meg, de gyere nyugodtan, ülj le – mutatott az egyik fotelra.

Rita gyorsan visszanyelte a könnyeit.

– Szép jó napot! Micsoda munka folyik itt – paskolta meg az öregúr vállát, aki meglepődve pislogott fel rá.

Lefutották a kötelező köröket, igyekeztek Berci bácsit képbe hozni, hogy mi folyik körülötte. Kellett néhány perc, mire mindannyian feloldódtak. Ágota elmesélte, hogy egy új projekt részeként megpróbálnak nagyobb figyelmet fordítani az idősek mentális egészségére és a kognitív képességeik fejlesztésére, ezért Berci bácsival is naponta oldanak meg játékos feladatokat. Szükség is van rá, hogy többet foglalkozzanak vele, mert mostanában erőt vett rajta a kedvetlenség és a letargia.

– Mintha érzékelne valamit abból a szörnyű esetből, ami az egyetemeteken történt – suttogta Ágota Rita felé fordulva. – Éjszakánként felriad, és Ilonát szólongatja, Bercikét, a fiát keresi. Nyilván az a célunk, hogy lassítsuk az Alzheimert, és Berci bácsi minél inkább tisztában legyen a valósággal, de… néha azt gondolom, hogy a saját világában nagyobb biztonságban van, mint a miénkben. Na, de mutatni akartam valamit – ugrott fel az ápolónő, és arcát takargatva kiviharzott a szobából. Hamarosan egy barna bőrkötéses füzettel tért vissza. – Bertalan naplója – mondta. – Képzeld, Vámosék régi házából kiköltöztek a lakók, és pakolás közben megtalálták a padláson. Még valamikor a ’80-as évek végén kallódhatott el, az utolsó bejegyzés 1989 februárjából való. Tanácskoztunk az orvosokkal, és arra jutottunk, hogy Bertalannak jót tenne, ha időről időre részleteket olvasnánk fel belőle neki. Ha szeretnél, olvashatsz most te – nyújtotta át Ritának a naplót, melynek könyvjelzője végén egy kis fémóra csüngött.

Mint egy ereklyét, úgy vette át Rita a régi füzetet.

– Szabad ezt? – kérdezte. – Belelesni valaki életébe, miközben ő nem tud engedélyt adni rá?

Ágota megszorította a gumit copfba kötött haján.

– Ezen sokat gondolkodtunk – sóhajtotta. – Berci bácsinak nincs élő hozzátartozója, a család Ilona felőli ága elhatárolódik tőle, nem tudnak mit kezdeni egy Alzheimeres beteggel, akit ráadásul alig ismernek. Emiatt nem is hibáztathatja őket senki. De tény és való, hogy a bácsi emlékei kopnak, sosem lesznek már élesebbek vagy részletesebbek. Kinek a feladata megőrizni ezeket az emlékeket? Rajtunk kívül nincs senki. És különben is – hajtotta le a fejét egy pillanatra, majd a tekintetét Ritáéba fúrta –, a végén mind emlékek leszünk.

Rita nem válaszolt. Képek villantak be neki az anyjáról, amint iskolába indulás előtt odaadja neki az uzsonnáját, az apjáról, amint biciklizni tanítja. Semmiért sem adta volna ezeket az emlékeket. Bárcsak elmondta volna ezt nekik is, még azelőtt az ominózus éjszaka előtt, amikor nem fogott a fék, és túl csúszós volt az út…

Berci bácsira nézett, aki a gyűrűjével babrált, majd nagy levegőt vett az olvasáshoz.

– Csak a vonalig – mutatott Ágota a soron következő bejegyzésre. – Utána megrázó részek következnek, amiket talán jobb meghagynunk a múltnak.

És Rita olvasott, de maga sem értette, hogyan jön ki hang a torkán, hogyan tudja megtartani a súlyos naplót a kezeiben. Berci bácsi tintával írta a sorait, kissé szögletes betűi egy összegabalyodott szögesdrótra emlékeztettek, de azért ki lehetett olvasni őket. Rita néha-néha felpillantott, figyelte a férfi arckifejezését, és azon tűnődött, megért-e egyáltalán bármit is abból, ami itt elhangzik.

Részlet Vámos Bertalan naplójából

1973. január 6.

Ma lebontottuk a karácsonyfát. Bercike ragaszkodott hozzá, hogy ő szedje le a legszebb díszeket, és csúnyán ránk rivallt, ha az angyalkáihoz vagy a papírból készített hópelyhekhez nyúltunk. Nagyfiú már, de van, ami nem változik.

Van egy érdekes jogi esetem, ezt próbáltam vázolni neki, hátha felébresztem az érdeklődését, de nem is figyelt rám, ment a barátaival hógolyózni. Ilyen idős koromban én már pontosan tudtam, hogy ügyvéd akarok lenni, és bár nem sokat értettem abból, amit apám magyarázott, paragrafusokat emlegetve és bonyolult szakszavakat használva, de nyeltem minden szavát, nem akartam csalódást okozni neki. Ilona azt mondja, ne telepedjek rá a fiúra, majd ő eldönti, hogy mivel akar foglalkozni. Persze… mert az jobb, amit ő csinál? Megengedi neki, hogy mindenfélébe belekezdjen, aztán semmit se fejezzen be. Tavaly nyáron elkezdett lovagolni, de két hónap után otthagyta, ősszel vívóórákat vett, de arra is ráunt. Rövidebb pórázon kellene fogni ezt a gyereket, én mondom, de nem akarok veszekedni. Olyan jól elvoltunk így hármasban az ünnepek alatt. Ilona testvérei a hegyekbe mentek, őket sem kellett meglátogatni, amit nem is bánok. Jó volt rájönni, hogy tulajdonképpen mennyire élvezem a feleségem társaságát. Már el is felejtettem, milyen az, amikor együtt társasjátékozunk vagy sétálunk a kinti nagy hóban. Bercike hóangyalt csinált, és nem tudott felállni, Ilona húzta ki, én meg csak néztem őket, és meg voltam győződve róla, hogy nekem van a legszebb családom a világon.

– Ilona… Ilona… – sóhajtott fel Bertalan. – Ilona, haragszik.

– Ugyan már – pattant fel Ágota, hogy odamenjen a fészkelődő bácsihoz. – Miért haragudna? Pont hogy nagyon jól érezték magukat együtt, emlékszik?

– Bercike… haragszik…

A bácsi megrázkódott, arcán a ráncok elmélyültek, az árkokba könnyek szaladtak.

– Bocsáss meg, Rita, azt hiszem, jobb lesz, ha Berci bácsi lepihen – szalad ki Ágota egy kerekesszékért, amibe átsegítette a minden ízében remegő Bercit, és eltűntek a szobából.

Rita szeretett volna utánuk menni, segíteni, de el sem tudta képzelni, mi zaklathatta fel így a bácsit. Ágota elmondása szerint a bejegyzések felolvasásának pont az lenne a lényege, hogy segítsék őt az emlékezésben és felvidítsák.

Talán vannak olyan dolgok, amikre jobb nem emlékezni…

Igazán nem akart kotnyeleskedni, de a napló következő bejegyzése valahogy utat talált a szeméhez, és amint az első mondatot elolvasta, már nem tudott megállni.

1973. január 7.

Meg kellene halni! Lemenni a tó fenekére és megfulladni. Leugrani egy hídról. Mindegy, hogyan, csak meghalni. Ilona hozzám vágta a japán vázáját, azt ordította, hogy meg kellett volna mentenem. Munka helyett a gyerekemmel foglalkozni. Hát neki is! Nem elengedni mindenhova, hanem rendre tanítani. Tegnap még itt volt… ma délelőtt is itt volt, a leckéjét írta, habár nem sok kedve volt hozzá… Akkor most miért nem jön vissza? Bármit megtennék azért, hogy visszajöjjön. Vigyenek el engem helyette, megyek én a tóba, a temetőbe, nem számít. Ilona meg csak rohangál, nem bírom hallgatni a zokogását. Miért kellett elengednie Bercikét a barátaival korcsolyázni? Miért nem tudott neki egyszer az életben nemet mondani? Ha nem engedi el, még mindig itt lenne.

Jaj, Istenem, miért nem tudtam vigyázni a gyerekemre?