- Ne haragudjon, professzor úr, ha zavarom, de…

A hivatalsegédet sokkolta a látvány, kellett pár másodperc, mire felfogta, amit lát. Amint tudatosult benne a helyzet, az asztalra borult férfihoz ugrott, és miközben folyamatosan szólongatta. Próbálta kitapintani a pulzusát. Mivel nem érzett semmiféle szívverést, nagy nehezen hátradöntötte a székben, közben segítségért kezdett kiabálni. 

Amint meglátta a férfi arcát, egy hang sem jött ki a torkán. A jól ismert arc teljesen feldagadt, a nyelv mint egy darab marhahús feszítette szét a szájat. Amint képes volt levenni a tekintetét a puffadt arcról, meglátta a kiütéseket József karjain. El sem tudta képzelni, mi történhetett vele, de abban biztos volt, hogy újraéleszteni lehetetlen lenne. Felállt, tett egy lépést, hogy felvegye az ijedtségében leejtett telefonját, és mentőt vagy rendőrt hívjon, de visszahőkölt, amikor a nyitott ajtóban Szonja jelent meg, aggodalmas tekintettel.

- Hallottam, hogy kiabálsz, mi történt?

- Fogalmam sincs – hangzott a válasz – Csak kérdezni akartam valamit a tanár úrtól, és így találtam. Illetve nem így, hanem az asztalra borulva, de felemeltem valahogy, hátha tudok még tenni valamit, de, sajnos…

Szonja az utolsó két mondatot meg sem hallotta. A szája elé kapott kézzel állt és centiről centire vizsgálta a puffadt arcot. Könnyek szöktek a szemébe és percekig állt földbe gyökerezett lábakkal. Rita a nő vállára tette a kezét, és az ő arcán is legördült egy könnycsepp.

***

- Szóval, találtak egy holttestet? – kérdezte sokadjára idegesen Hajdú Ferenc őrmester Szonját, amint belépett a tanszéki irodába. Ez a kérdés inkább már csak függött a levegőben. Egyszerű oka volt a nyomozó idegességének: ezt a pitiánernek tűnő egyetemi kéziratlopásos ügyet azért bízták rá, mert még egy utolsó esélyt adtak neki, hogy bizonyítson. Be kell vallani, Hajdú Ferenc csillaga leáldozóban van már egy ideje. Három évvel ezelőtt volt egy komoly, nemzetközi viszonylatban is jelentős ügye, de csúfos kudarcot vallott. Ekkor kezdett zuhanórepülésbe, alkoholhoz nyúlt, és nem érdekelték a bűntények, nyomozások. Ezt megelégelve egy éve a felesége válaszút elé állította: összeszedi magát, vagy a nő pakolja össze a cuccait, és költözhet is. Ez valamennyire kijózanította és megpróbálta helyrepofozni az életét. Pont jókor jött ez az egyetemi ügy, már a nyomozás is egyenes úton haladt, volt konkrét gyanúsítottjuk is, a francnak kellett ez a hulla!

- Nem csak egy holttest! Az egyik professzorunk halt meg! Dr. Zilahi-Nagy József, a koronatanú, ha úgy tetszik. Valószínűleg tudott valamit a lopásokkal kapcsolatban, ezért az elkövető megölte. Itt már sokkal többről van szó, mint egy sima lopásról, szóval kérem, hívja ide a gyilkossággal foglalkozó kollégáit! – sürgette Szonja a nyomozót, akinek a szeme ide-oda mozgott. Látszott rajta, hogy nagyon jár az agya valamin.

- Nyugodjon meg, Hölgyem. Mindent elkövetünk, hogy felgöngyölítsük az ügyet. Elképzelhető, hogy az események összefüggnek, de mielőtt bármit is biztosan kijelentenék, látnom kell a holttestet. Ki talált rá és mikor? – indultak el Szonjával a professzor szobája felé.

- Az egyik hivatalsegéd talált rá, Malancsik Rita, dél körül, ebédszünetben.

- Ez a hivatalsegéd itt van az épületben?

- Természetesen itt van, lement a Radnóti Kávézóba. Nagyon megrázták a történtek, így leküldtem, hogy kicsit nyugodjon meg, igyon vagy egyen valamit.

- Rendben, mindenképpen küldje hozzám, miután végzett – Hajdú elővette a noteszét, s elkezdett jegyzetelni bele.

A professzor szobája kicsi volt és zsúfolt. Zilahi-Nagy József kihűlt teste hátraborult a gyapjútakaróval letakart, már erősen kopott forgószékben. Rémisztő volt a felpuffadt arc, a riadt tekintetű nyitott szem. Az asztalon, egy kistányéron, félig megevett péksütemény. A nyomozó telefonon üzent egyik kollégájának, az életellenesektől. Hajdú Ferenc a holttesthez lépett, nem várhat Konczra, most ő van itt, ő is rendőr. Próbálta áttekinteni a könyvek, kéziratok, folyóiratok, szemináriumi dolgozatok összevisszaságát.

- Volt más is a szobában? Nyúltak hozzá bármihez is, amióta megtalálták? – a nyomozó leguggolt, a szőnyeget nézegette. Majd kesztyűt húzott, és elkezdte vizsgálni az íróasztalt.

- Tudtommal senki nem volt a szobában, Rita jött csak be, furcsállta, hogy résnyire nyitva van az ajtó, ez nem szokása a tanár úrnak. És akkor megtalálta, az asztalra borulva… azt mondta, hátradöntötte a székben, hogy megnézze, mi van vele… és a kiabálására érkeztem meg én. – Közben befutott Koncz Zsolt, a főnyomozó az életellenesektől, és közelebb lépett a tetemhez.

- Értem. Zsolt, úgy néz ki, bonyolódik a helyzet. Meghalt az az ember, aki eddig segítette a kéziratos nyomozást. Feltételezhető, hogy a két ügy összefügg, de az is lehet, hogy ez a haláleset a puszta véletlen műve. Az áldozat már középkorúnál valamivel idősebb, ahogy nézem, többféle alapbetegsége is lehetett… vagy félrenyelt egy falatot és megfulladt… Mindenesetre ezt meg kell oldanunk – nézett Hajdú sokatmondóan munkatársa szemébe.

- Sima ügy! – mosolyodott el zavartan Koncz főnyomozó, majd gyorsan helyesbített – Vagyis nem sima ügy, szomorú és bonyolult ügy, de sima lesz. Megoldjuk, természetesen. Itt van ez a fél croissant, ezért bele kellene néznünk az áldozat torkába is.

- Ebben igazad van. Akkor kezdheted is – egyenesedett fel Hajdú, és bátorításképpen megpaskolta társa hátát.

- A véletlen műve? Itt egy professzort meggyilkoltak! Biztos vagyok benne, hogy nem fulladás okozta a halálát – szólt közbe ingerülten Szonja.

- Hölgyem, tudom, hogy zaklatott. A kollégám mindjárt utánajár a dolgoknak. Addig menjen ki a szobából, és hívja ide a személyt, aki megtalálta az áldozatot - ezzel finoman kivezette Szonját a helyiségből.

- Ez nem csak egy egyszerű lopás, amin maguk dolgoznak, itt már be kell vonni a valódi rendőrséget – dühödött fel Szonja és kiviharzott a folyosóra, Hajdú követte.

- Mi vagyunk a valódi rendőrség, asszonyom. És megoldjuk, nem sokkal bonyolultabb, mint más esetünk, de kérem, hívja ide a hivatalsegédet – Szonja elővette a telefonját, hívta Ritát, és megkérte, hogy jöjjön fel. Pár perc elteltével a folyosón felbukkant a megtört Rita, egyenesen feléjük tartott.

- Jó napot! Malancsik Rita vagyok. Beszélni akart velem?

- Üdvözlöm. Ön találta meg a holttestet? Kérem, mondjon el mindent a körülményekkel kapcsolatban.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

- Az ellopott kézirat ügyében vagyok itt – mondta az őrmester, ahogy leült a neki felkínált székre. – Nem bánja, ha felteszek néhány kérdést?

- Csak nyugodtan, ez a dolga – felelte Szonja készségesen. – Állok rendelkezésére. Bár be kell valljam, hogy némileg furcsállom a dolgot. A rendőrség már szinte az egész egyetemet kihallgatta. Én a múlt héten beszéltem egy nyomozótársával. Hogy is hívták?

Kutatni kezdett a post it halmok között. Valahova biztosan felírta. Emlékezett is rá, hiszen a szokásos tollát nem találta, és egy másik pirossal írta fel. Meg is találta, mielőtt kínossá vált volna a csönd.

- Igen, ez lesz az. Bozodi Róbert őrnagy! Vele beszéltem múlt kedden.

- Az őrnagy urat áthelyezték – felelte színtelen hangon az őrmester. – Egy emberrablás ügyében kell nyomoznia. Még nem volt ideje átküldeni az itteni nyomozás aktáit. Meg reméltem, hogy derültek ki azóta újabb részletek.

- Sajnos, nem – sóhajtott fel Szonja. - Csak találgatni tudunk továbbra is, de szívesen elmondom mindazt, amit az őrnagy úrnak is.

- Köszönöm. Mikor vették észre, hogy a kézirat eltűnt?

- Pontosan két héttel ezelőtt. Azonnal értesítettük is a rendőrséget, ahogy illik.

- Ezt méltányoljuk, kisasszony. Azt meg tudja mondani, hogy Ön hol volt a kézirat ellopásakor?

- Sajnos, nem – rázta a fejét Szonja. – Nem tudjuk, mikor tűnt el a kézirat, ezért gyakorlatilag senkinek sincs alibije. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki gyanús. Vannak persze légből kapott elméletek, de ezeket nem kell figyelembe venni. Nem lophatta volna el akárki, hiszen sok mindenre nem lehet felhasználni ezt a kéziratot.

- Értem, köszönöm – bólintott Hajdú őrmester, és a jegyzetfüzetét kezdte olvasni. – A kézirat a magyar őstörténettel kapcsolatos, igaz?

- Igen. Bár talán nem én vagyok a legalkalmasabb, aki erről mesélhetne. Nem vagyok kutató, én is alig értem, hogy mi a lényege. De valahogy a magyarokat hozza összefüggésbe a xiungnukkal.

- A micsodákkal?

- Egy nomád néppel, akik a mai Kínától északra éltek. Sokan ázsiai hunokként emlegetik őket. Ők voltak a gonoszok a Mulan rajzfilmben.

- Aha, értem. És ez nekünk jó?

- Azt hiszem, igen. Végülis fontos a dicső múlt, és ők azért hasznos szereplők voltak a történelemben.

- Ha már dicső múlt – köszörülte meg a torkát Hajdú őrmester -, úgy tudom, Ön már folytatott nyomozást korábban.

- Igen, fogjuk rá – Szonja büszke volt ugyan magára kicsit, de azért nem szeretett a gyilkosságra gondolni. – De nem vagyok egy Miss Marple.

- Nem baj, nem is kell. Ezt most nyugodtan a profikra hagyhatja.

- Úgy lesz – ígérte meg.

Persze, Szonja nem tudott nem nyomozni, legalább fejben, de szíves-örömest rábízta volna a profikra a tényleges munkát. Csak fogalma sem volt, hogy jutnak-e valamire. Az egyik, akinek a kézirattal kellett volna foglalkozni, ezek szerint éppen egy emberrablást göngyölített fel valahol.

***

A Honvéd téren álló templom éppen delet ütött, amikor Rita a földszinti automatába dobálta a maradék apróját, hogy a napi harmadik kávéjához jusson. Bár tudta, hogy ezekben a híg löttyökben minimális a koffein, mégis úgy gondolta, talán segít a fáradtságán, ha rendes kávéként gondol rá. Kell most még egy adag, hogy kibírja azt a maradék egy órát, ami a munkaidejéből hátravan. Amióta takarítónőből hivatalsegéddé nevezték át, nem akadt sokkal több feladata, de a szokásos reggel tíz helyett csak délután egykor indulhatott haza.

Előző éjjel nem aludt túl sokat. Fiatal kora óta szokása volt különböző történeteket kitalálni, általában este is ezekkel altatta el magát egy stresszesebb nap után. Pár éve azonban úgy döntött, szabadidejében elkezdi leírni őket. Többségében az olvasott krimik hatottak rá, azokból merített ihletet. Időnként sikerült egy-két rövidebb történetet megírnia, amivel elégedett volt, de legtöbbször azt vette észre, hogy egy-egy híres krimiíró történetét sikerült újraalkotnia, csak más nevekkel, esetleg kicsit eltérő környezetben. De most kivételesen nem novellát akart írni. A nemrég a Magyar Tanszéken megesett kettős haláleset, akármilyen szörnyű és szomorú volt, arra ösztönözte, hogy megpróbálja kihozni ebből az első regényét. Nem tudott róla túl sokat, csak a folyosókon elkapott foszlányokból rakta össze nagyjából az eseményeket, de ez kicsit sem zavarta. Eszébe jutott, hogy tegnap éjjel írás közben azért akadt el, mert nem tudta, hány lépés hosszú a tanszék folyosója. Mivel akkor ennél nem is gondolta tovább a történetet, most jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hogy is hívják azt a szobát a PhD szoba mellett, pedig ez az ő történetében létfontosságú volt.

Megitta az utolsó korty kávéját és elindult felfelé a lépcsőkön. Felért a második emeletre és a folyosó elején megállt. A fejében visszapörgette a története eddigi jeleneteit, míg oda nem ért, ahol tegnap este elakadt. A főszereplő helyébe képzelte magát, és magabiztosan indult el a PhD szoba irányába, miközben számolta a megtett lépéseit. 37, jegyezte fel a telefonjába, mikor odaért a végére. Odaírta mellé dr. Zilahi-Nagy József nevét, mivel az övé volt a kérdéses iroda. Ez is megvan, gondolta magában, és megfordult. Egy lépést tett visszafelé, amikor valami szöget ütött a fejébe. A professzor mindig bezárta az ajtót, ha nem volt bent, ha pedig igen, mindig teljesen nyitva hagyta, hogy a diákok könnyen el tudják érni. Rita jól tudta ezt; valahányszor elment a szoba előtt, mindig megbotránkozott a bent uralkodó káoszon. Most viszont az ajtó résnyire volt csak nyitva. Talán csak visszaszaladt valamiért, és belökte maga után sietségében - gondolta. Akárhogy is, Ritát az őrületbe kergette a benti felfordulás, és már máskor is eszébe jutott, hogy a sok munkahelyi szabadidejében akár rendet is rakhatna odabent, bár ez nem tartozott a munkaköri leírásához, meg a tanárok cuccához nem is nagyon mert hozzányúlni. Közelebb lépett az ajtóhoz, óvatosan bekopogott, de nem jött válasz, ezért kicsit erősebben is megpróbálta. Megint nem szólt senki, ezért belökte az ajtót.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

„Szegeden mindig fúj a szél”, gondolta Malancsik Rita, a BTK épülete felé igyekezve. Borongós reggel volt, ilyenkor az embernek még az ágyból sincs kedve kikelni. Néha a mozdulat is fájdalmas.

Rita szorgalmas nő volt, a munkáját is odaadással végezte. Hivatalsegédként, bármennyire jól is hangzott a foglalkozása, a leggyakoribb tevékenysége a takarítás volt, de azért megbecsülték. Otthon érezte magát az egyetem falain belül. Szerette, hogy itt társaságban lehet, hogy ezekhez az emberekhez kötődhet. Ha nem is szorosan, de valahogy természetesen. Mégiscsak ezek az emberek voltak azok, akik törődtek vele, akik hiányolták, mikor otthon maradt egy-két napot, valami fertőző nyavalyát kifeküdni. Most, hogy ezt végiggondolta, könnyebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, a hajnali ébredés és a korai indulás is elfogadhatóbbá vált. Épp a Vitéz utcáról fordult be az Ady térre. A szél csak ekkor kezdte igazán mardosni a kezét és az arcát.

Amikor beért az épületbe, mosolyogva intett Ferinek, a portásnak, aki ma reggel is elsőként ért be, és szeretettel köszöntötte az utána érkezőket. Rita legelőször, a már begyakorolt és elmaradhatatlan rutinja szerint, a kávéautomatához sétált. A kávét gyorsan legurította a torkán. Tulajdonképpen nem is volt szüksége rá, minél hamarabb fel akart érni a Magyar Irodalmi Tanszékre. A kőlépcsőkön felsétálva befordult a már jól ismert folyosóra, látta, hogy még csak egy-két tanár kóborol a tantermek és a tanári szobák között.

Rita gondolkodás nélkül indult a takarítós kocsiért. Amikor meglátta, morogva kezdte átrendezni. Az új munkatársa még mindig nem jegyezte meg, minek hol a helye, mindent a rossz oldalra pakolt be. Márpedig neki nagyon fontos a rend. Az egyik teremben a sarokban nagyon felgyűlt a pókháló, borzongva keresett egy széket, hogy összetakarítsa. Halálosan félt a pókoktól. A skorpióktól is, de azokkal legalább nem találkozik az ember nap mint nap. Ahogy leszedte a hálót, hirtelen a kezére mászott egy picike fekete pók, ő pedig sikoltva leugrott a székről, lerázta magáról. Eszébe jutott egy keserédes emlék. Pont ugyanez már megtörtént egyszer, csak akkor otthon volt, és a férje nevetve ölte meg kedvéért az állatot. Akkor még boldogok voltak, nem történt meg az a szörnyűség, ami örökre megváltoztatta a kapcsolatukat. Ha másképp alakulnak a dolgok, most boldog családként élnék az életüket hárman. De nem alakult másképp. És többé nem lehet gyermeke. Elzavarta ezeket a gondolatokat. Próbált mindig pozitív lenni, de úgy érezte, a férje elvesztésével elvesztette az egyetlen kapaszkodóját is. Pont a legnagyobb szükségben tűnt fel az életében. A szülei halála teljesen megtörte, ha nem lett volna ő, most nem állhatna itt és nem sikoltozhatna a pók miatt. Tovább kellene lépni, elfelejteni a férjét, de nem megy. Akkor zökkent csak ki a gondolataiból, mikor sürgölődést hallott a folyosóról. 

Most különösen nagy mozgás volt a második emeleten. A kézirat ellopása nagy port kavart a tanszéken: két hete rendőrök járkálnak az egyetemen. Az eset mindenkit foglalkoztatott, a tanárok, a diákok és az összes többi egyetemi dolgozó fantáziáját beindította. Mindenki lecsapott minden apró információmorzsára. Ritát is foglalkoztatta az ügy, nem tudta volna senkiről elképzelni, hogy meglopja a tanszéket. Ennél hálásabbak még a fiatalok is… Ez egyszerűen szégyen! A rendőrfőkapitányság által kiküldött két nyomozó bevont a vizsgálatba szinte mindenkit. Persze, őt is elővették, mint gyanúsítottat. A takarítónőket mindig belekeverik. Vagyis a hivatalsegédeket, na. 

***

Szonja idegesen ült az asztalánál. Ilyenkor, a félév végének közeledtével mindig megsokasodtak a diákok problémái. Az előtte ülő lánynak is valami baja volt a Neptunnal, de Szonjának a leghalványabb fogalma sem volt, hogy micsoda.

Mei Ling a nyelvet tanulni jött a magyar tanszékre, de még mindig nehezen boldogult. Ezzel nem is lenne semmi baj, de Szonja nem sokat értett abból a magyar-angol-kínai keveréknyelvből, melyet a bosszantóan fiatalnak látszó lány használt. Persze, ő maga sem nézett ki 40-nek, de húsz évet nem tagadhatott volna le. Belekortyolt a kávéjába és próbált lehiggadni. Igyekezett lenyugtatni magát. Nem öntheti szegény lányra a frusztrációját, van neki így is gondja elég. Különben sem szép dolog az ilyesfajta irigység.

De azért ez a nap rátett egy lapáttal a hétfő reggelekre. Amikor két hete csörgő telefonra ébredt, hirtelen azt hitte, hogy megint meghalt egy diák. Megnyugodott, amikor kiderült, hogy csak egy kézirat tűnt el, de azért nem hiányzott se neki, se az egyetemnek egy újabb botrány. Azóta mindenki csak ezzel foglalkozik. A folyosókon, a termekben, az irodákban, a Radnóti kávézóban, mindenhol csak erről lehetett hallani. A Petőfi Épület és a TIK is ettől volt hangos. És mindenki gyanús volt valakinek. Kész őrültek háza egy amúgy is mozgalmas időszakban.

Kopogtattak az ajtón. Szonja izgatottan felpattant, és rohant az ajtóhoz.

- Děng yīxià – szólt oda a lánynak, majd az ajtóban álló férfira nézett. Hirtelen azt sem fogta fel, hogy egyenruhában van. – Kérem, mondja, hogy ön a kínai tolmács!

- Sajnos, nem. Hajdú Ferenc őrmester vagyok a rendőrségtől.

- Oh, jó napot, őrmester! Kérem, fáradjon be! – mondta Szonja, ahogy félreállt az ajtóból. Egy másodperc alatt összeszedte magát. – Elnézést, hogy ilyen szétszórt vagyok, de a kisasszonynak valami gondja támadt, az én kínai tudásom pedig kimerül annyiban, hogy várj egy kicsit. A Konfuciusz Intézet elméletileg küld egy tolmácsot, de addig magamra vagyok utalva. Nos, miben segíthetek, biztos úr?

- Szépvölgyinét keresem – jött a tömör válasz.

- Az anyám már jó pár éve nincs köztünk – motyogta Szonja lehajtott fejjel. Sokan esnek az őrmester tévedésébe, és neki mindig az édesanyja jut ilyenkor az eszébe. – Ha Szépvölgyi Szonját keresi, az én lennék.

- Elnézést a melléfogásért, kisasszony. Úgy tudtam, férjnél van.

- Nem, az értesülései helytállóak. De a leánykori nevemet használom.

Az okokat inkább megtartotta magának. Mindig pirulva gondolt rá, hogy Tomi szerint egy ilyen csodás nőt ne az jellemezzen, hogy kihez ment férjhez. Hogy mi benne a csodás, azt nem érti, de abban igazat ad a férjének, hogy a Szépvölgyi sokkal kellemesebb hangzású név, mint a Horváth. – Üljön le, kérem! Mi járatban van?

Kép forrása: 

<a href='https://pngtree.com/so/spider-clipart'>spider clipart png from pngtree.com</a>

<a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Idegesen szürcsölte a kávéját. Már ha kávénak lehet nevezni azt a műanyag löttyöt, ami a kezét és a torkát melegítette. Igyekezett fél kézzel összébb húzni magán a kabátot. Nem akart itt lenni. Ezen a helyen, ebben a hidegben, ilyen későn. De muszáj volt, mert az alternatívát még ennyire se akarta.

Mindig felkapta a fejét, ha lépéseket hallott, de csak egyszerű járókelők érkeztek az utca két vége felől. Egyikük sem az ő üzlettársa. Kezdte elveszíteni a türelmét. Az eldobható kávéspohár fala megrepedt, ahogy a keze önkéntelenül próbált ökölbe szorulni. Erőt vett magán, hogy ne roppantsa szét.

Koncentrálásából egy kaján hang zavarta meg.

- Hűha! Hamarabb érkezem a találkozóra, mint megbeszéltük, de te már itt vagy. Csak nem vagy ideges?

Felnézve egy ismerős kabátot látott maga előtt, fölötte meg egy cigarettafüstből álló labdát, ami jótékony homályba burkolta üzlettársa arcát. Mindig bagózott, amikor csak tehette, és nemigen akadt alkalom, amikor nem tehette meg.

- A többiek nem ezt mondták rólad – tért üzlettársa rögtön a lényegre köszönés nélkül. – Már lassan egy hónap telt el, de még nem láttam tőled semmit.

- Ez nem megy olyan könnyen, öcsi – felelte a másik, és kínosan ügyelt rá, hogy az arcába fújja a füstöt. – Ha könnyű lenne, te magad csináltad volna, felteszem. De neked én kellek. Viszont van más feladatom is. És a fizetős melók elsőbbséget élveznek.

- Ez is fizetős meló, vagy talán elfelejtetted? – kidobta a már üres kávéspoharat, és összehúzott szemöldökkel figyelte az üzlettársát.

- Tényleg? Akkor hol a pénz? – nézett a zsebébe a másik, majd színpadiasan meglepődött. – Itt nincs. Hol lehet? Talán a füled mögött van?

- Fejezd be a baromkodást – kiáltott rá idegesen és félrecsapta a füle felé induló kezet. – Nem ezért fizetlek.

- Nem fizetsz. Pont erről beszélek. Ha nem látok pénzt, maximum egy munkacímet láthatsz az egész projektből. De ezt már az elején megmondtam. Nem kellene meglepődnöd.

- És miért fizessek a semmiért? Honnan tudjam, hogy nem versz át?

- Na, lassan a testtel – emelte fel a hangját most először az üzlettársa. Önmagához képest szokatlanul komoly volt. – Itt te vagy az, aki mással végeztet el olyasmit, amit neki kellene. Én csak betöltök egy piaci rést.

- De ha megtudnák, hogy mit csinálsz, akkor megütnéd a bokádat.

- Igen, te meg mehetnél a haverjaidhoz. Ja, hogy azok nincsenek? Te ne akarj fenyegetőzni, mert egyrészt rám vagy utalva, másrészt az időben fizető kuncsaftokból befolyt annyi, hogy simán rád küldhetném a jakuzát.

- Ha kinyír a jakuza, ugrott a pénzed. De tudod mit, hogy lásd, kivel van dolgod. Amint hazaérek, kapsz egy kis előleget.

- Egy kicsit? – vonta fel a szemöldökét az üzlettársa. – Inkább sokat. Kérem a felét.

- Szó sem lehet róla. Előre húszezret fizetek. Csak hogy kezdj el dolgozni. Majd, ha kész vagy, akkor kapsz százötvenet.

- Látod, megy ez – veregette meg a vállát a másik. Eldobta a cigarettát, majd rögtön rá is gyújtott egy következőre. – Kísérj el egy darabon! Ha már kimozdultam, akkor veszek ezt-azt.

- És az miért lenne érdekes nekem?

- Egyrészt, mert megkértelek rá, és nem akarsz felhúzni. Másrészt megmutatom, hogy hogyan élnek azok, akik nem szarnak a feladataikra. Na, gyere, nem halsz bele.

Kelletlenül elindult, szagolva üzlettársa cigarettafüstjét. Gyűlölte, hogy ilyen alakokra van utalva. Úgy érezte magát, mint egy báb, amit drótokon mozgatnak. Nem akarta végignézni, ahogy ez az undorító alak instant rament vásárol magának, de most meg kellett húznia magát. De majd neki is megmutatja, hogy ki ő valójában. Mindenki megtanulja majd, hogy ő nem akárki.

- Tudod, röhejes ez a fej, amit vágsz – törte meg a másik a csendet hirtelen, miközben rágyújtott egy harmadik cigarettára.

- Nevess csak. Nem fogsz olyan sokáig viccesnek találni.

- Látom, még mindig kemény vagy. Felőlem – vonta meg a vállát az üzlettársa. – Csak tudd, hogy kivel érdemes keménykedni, nehogy aztán a torkodon akadjon.

Kép forrása:<a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán harmadik éve működik a Kreatív írás specializáció – ennek keretében a második csapat érkezett meg a detektívregényről szóló kurzusomra az előző félévben. És akkor most rögtön el kell kezdenem kétfelé beszélni, hiszen nyilván vannak olyan hűséges és izgatott olvasóink, akik már alig várták, hogy megszülessék a Dekódolás folytatása, mindent tudnak az előző kriminkről, Szépvölgyi Szonjáról, a lépcsőforduló üvegablakairól, és azt várják, egyszerűen vegyem fel az egy éve elejtett fonalat. Meg, azért fel kell tételeznem ezt is, lehetnek még olyanok is szerte az interneten, akiknek fogalmuk sincs, miről beszélek most, de valamiért még nem vesztettem el őket, tehát olvassák ezeket a sorokat. A folytatásos regények természete már csak ilyen, újakhoz és régiekhez kell egyszerre beszélni – én most mégis abban bízom, a Dekódolás-rajongók annyira örülnek, hogy a Lopott tollak újra elviszi őket egy izgalmas történetbe és a szegedi Bölcsészkar épületébe, hogy elnézik nekem, ha olyat is elmesélek, amit ők már tudnak.

A Kreatív írás specializáció 4 féléven át tartó képzés, az ezt választó hallgatók közt vannak magyarosok, angolosok, de van, például, szabad bölcsészet, altajisztika vagy néprajz szakos hallgatónk is. A kreatív írás órákat Szilasi László tartja: de igyekszünk a többi órát is „kreatívossá” változtatni. Így határoztuk el, az első hallgatói csapattal, hogy megpróbálunk a detektívregénynek szentelt kurzuson nemcsak beszélni a krimi fajtáiról, a detektívek változatairól, a magyar detektívregényről, és így tovább, hanem megpróbálunk együtt meg is írni egy krimit. Bár elég merész ötletnek tűnt, ez lett a Dekódolás, az első egyetemi krimi (a világon?), amelynek minden fejezetét más egyetemi hallgató írta meg, hétről hétre haladva előre, hogy aztán mindent megbeszéljünk, beleírjunk-javítsunk egymás szövegébe, végül, szerkesztés után, elkészüljön a nagy mű, amelyet folytatásokban tettünk közé a blogon. Ha most visszagondolok erre a tavalyi kurzusra, egyértelműen a „boldog békeidők” érzése jár át: még együtt ültünk a PhD szobában (tizenhárman! egy szűk szobában! maszk nélkül!), ha valamit kérdésesnek láttunk, és helyszíni szemle vált szükségessé, egyszerűen lenyomtunk egy kilincset, és kiléptünk a folyosóra… A Lopott tollak, tán mondanom sem kell, másképp készült. Ennek a másképpnek nagyon sok hátránya volt – meg azért némi előnye is.

A mostani detektívregényes félév ugyanis teljes egészében online zajlott – zoomon kellett hát megbeszélnünk mindent, a helyszínt csak a képzeletünkben tudtuk megidézni. Viszont így az Angliában élő, remek krimiíró, Cserháti Éva nem egy alkalommal vállalta, hogy bejön az óránkra, hanem többször is – és miatta, meg az előző krimivel szerzett tapasztalataim okán is, sokkal profibbá vált ez a képtelen kaland, a közös krimiírás. A mostani csapatban végül lett nyolc jelenetíró, akikhez kilencedikként társultam, mert most már nemcsak szerkesztőként, de egy jelenet írójaként is kipróbálhattam magam, és voltak olyanok is, akik a szinopszis megírásában, vagy egyes karakterek kidolgozásában segítettek. Merthogy, bár a Dekódolás készülésének kaotikus báját nem adnám semmiért, büszkén jelenthetem, hogy a metódus, Cserháti Éva folyamatos és aktív jelenlétének köszönhetően, rengeteget fejlődött: lettek kidolgozott karaktervázlatok (többet kell tudnotok róluk, mint amennyit megírtok, és mindenkinek ugyanazt kell tudnia, mondta Éva), szinopszis, jelenetekre bontás… Jeleneteket írtunk most ugyanis, a fejezetek egy későbbi fázisban alakultak ki – így csinálja egy profi, mint megtudtuk. És világosan kiderült, milyen fontos a szinopszis: ha valamit nem beszéltünk meg előre (pl. azt, hány rendőr is érkezik meg a cselekménybe, és hogyan fogják őket hívni, vagy azt, hogy milyen hónapban is járunk voltaképpen), ott sajátos burjánzás és cikázás kezdődött az egyes jelenetekben, ezt ismét a szerkesztésnél kellett kisimítani.

Azt is el kellett döntenünk, mennyiben folytatjuk a Dekódolást: a helyszín maradt ugyanaz, és a krimi legfontosabb „tartozékát”, a nyomozót is megtartottuk, annyira megszerette Szépvölgyi Szonját mindenki, és olyan jól dolgozott előző alkalommal. Bár továbbra is le kell szögeznem, hogy a valósággal való mindennemű kapcsolat a véletlen műve (csak a helyszíné nem), az első kriminkhez kapcsolódás nagyon is tudatos, úgyhogy egy-két ismerős arc fel fog még bukkanni a Dekódolásból.

Azt hamar elvetettük, hogy covid-krimit írjunk. Hátha lesz még olyan kreatívos évfolyam, amelyik nevetve fog visszagondolni ezekre a különös időkre, és utólag megírja azt, amit mi most nem akartunk. Mert nagyon jó volt elmenekülni mindabból, ami körülvesz minket, és csakazértis, online is megírni a Lopott tollakat, amelyben történnek ugyan megrázó események, de az egyetem épületében mozoghatnak a hőseink, távolságtartás és maszk nélkül, és ezért nagyon irigyeltük őket. Köszönöm ennek a félévnek az élményét a jelenetíróknak, Domokos Mártonnak, Grőbler Zsuzsannának, Szűcs Balázsnak, Tóth Borókának, Szabó Helgának, Szabó Rékának, Szabó Laura Emerenciának, Kereszti Anna Emőkének; azoknak, akik rajtuk kívül bekapcsolódtak a szinopszis és a karakterek kidolgozásába, így Filipcsényi Évának, Nyíregyházi Melániának, Schindler Rékának, és azoknak is, akik kérdéseikkel, ötleteikkel segítettek a közös zoomolásokon. Cserháti Évának pedig mindent köszönök, azt, amikor felébresztette a csoportot az olyan kérdéseivel, hogy gyilkos lennél ma reggel, áldozat vagy nyomozó, vagy finoman jelezte, hogy remek ez az ötlet, ám ezt már így, együtt, biztosan nem lehet megcsinálni.

De azért, szerencsére, nagyon sok mindent meg lehet csinálni így, közösen, zoomon. Többet is, mint amennyit feltételeznénk magunkról. És akkor induljon a Lopott tollak!

Szilágyi Zsófia

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>

Ma Fekete Flóra elbeszélését hoztuk el, ami új fényben tünteti fel a sokszor megbélyegzett idős korosztályt, az indokolatlan mennyiségű felvásárlást. Mert ha egy járvány tör is ki, nem szabad úgy ítélkeznünk mások felett, hogy nem tudunk semmit arról, hogy milyen nehézségeken kellett már keresztülmenniük. 

Ma már három boltot végigjártam, de liszt, az nincs. A mozgás igencsak nehezemre esik, hiába, nem vagyok már olyan fiatal. Eszembe jut az a régi dal, hogy nem csak a húszéveseké a világ. Hjaj, dehogyisnem… Ezek a mai gyerekek nem is tudják, mekkora érték van most a kezükben. Mert a fiatalság, biza gyorsan elszáll. Én sem tudtam anno. Bár az én leánykoromban azért más világ volt. Istenem, de sokat nélkülöztünk. Édesanyám mindig mondta, kislányom, só, liszt meg kenyér mindig legyen a háznál. Meg jód is, csak azt később tanultuk meg. Aztán volt, hogy mégsem tudtunk szerezni, mert nem lehetett kapni. Még jegyre sem. Bizony, nehéz idők voltak azok…

A Széll Kálmán térre igyekszem. De jaj, miket beszélek, nemrég nevezték át, ma már Moszkva tér a neve, még szoknom kell. Édesanyám küldött le, próbáljak meg kenyeret és lisztet venni. A cukor legalább két hete hiányzik a boltok polcairól, de ha találok, vigyek azt is. Bár a háborúnak már vége, a jegyrendszer maradt. Nincs annyi élelmiszer, hogy kiszolgálja az egész népet, hát még ha nem veszett volna oda annyi ember a harcokban. Szegény édesapám, milyen jó, hogy ezt már nem érte meg. Biztos összeszorulna a torka, ha látná, édes hazája milyen gyorsasággal pusztul. Pár évvel ezelőtt vitte el őt az a drága jó szíve. Azóta csak a Mamám meg én vagyunk, egymás egyedüli támasztékai ezekben a zavaros időkben.

Kinyitották a kisboltot. Az emberek egymást lökdösve nyomakodnak befelé, hogy hozzájussanak az élelmiszerhez. Engem is magával sodor a tömeg, így hamar bejutok. Tekintetemmel azonnal a kenyeret keresem, de nem látom a körülöttem tülekedőktől. Mikor nagy nehezen rátalálok, az asszonyok már az utolsó vekniket kapkodják, s rejtik a kosaruk védelmébe. Nekem is sikerül egyet kikapnom, gyorsan elrejtem. Megyek tovább a lisztért, de a helyén üresség tátong. Ha volt is, már mindet elvitték. Ám ekkor felcsillan a szemem, mert mellette meglátok két csomag cukrot. Hogy fog ennek örülni Édesanyám! Beállok a sorba, másra már nem maradt jegyünk. Mellettem egy kosárban megpillantom piros almák garmadáját. Rég nem láttam ilyen szép, fényes gyümölcsöt. A nyál összefut a számban, ahogy elképzelem, amint beleharapok egybe. Nagyot nyelek, és előveszem a jegyeinket, bár tudom, hogy a gyümölcsjegyeket már a hónap elején felhasználtuk, amikor a Mama nővére jött hozzánk látogatóba. De jó volna pedig most egyet elrágcsálni hazafelé menet. Mi lenne, ha egy szemet a kötényem alá rejtve kicsennék? Csak egyetlen egyet? De rögtön utána elszégyellem magam, arcomat elönti a pír. Mama mindig mondja, hogy tisztességesnek kell maradnunk ezekben a nehéz időkben is.

Miután átadtam a boltosnak a jegyeinket, és kilépek az utcára, valaki megkocogtatja a vállamat. Megfordulok, és egy közel egykorú fiú áll velem szemben. Pironkodva a kezembe nyom egy almát, motyog valamit, de annyira zavarban van, hogy nem értem őt pontosan. Majd hirtelen sarkon fordul, és szapora léptekkel otthagy. Én csak nézem a gyümölcsöt, de még nem akarok beleharapni. Majd este megízlelem, addig még őrzöm, őrizgetem, a várakozás miatt még sokkal finomabbnak fog tűnni.

Elindulok hazafelé, útközben a kenyér csücskét csipegetem. Édesanyám jól rám fog pirítani, nem szereti, mikor megdézsmálom a sarkát, mert utána nem tudja szépen szelni. Egész úton hazafelé a fiún gondolkodám. Szegény, biztos jó nagy fejmosást kap majd a szüleitől, ha megtudják, hogy elkótyavetyélte a gyümölcsjegyet egy idegen fruska két szép szeméért. Magam sem tudom, miért, de hazafelé végig mosolygok. Hogy fognak örülni otthon a cukornak…

Hej, de rég is volt ez. A Moszkva tér azóta ismét Széll Kálmán nevét viseli. Ebben a boltban végre találok lisztet! El ugyan nem érem, nagyon becsúszott a polcon, de megkérek egy helyes fiatalembert, hogy segítsen nekem. Elviszem mind a hét kilót, mert hát mihez kezdek én, ha ideér ez a vírus, és bezárnak a boltok? Sónak, lisztnek és kenyérnek mindig lennie kell otthon, ezt tanította a Mama. Kenyeret pedig nem tudok sütni, ha nincs otthon liszt, ugye. A Koronás cukor bezzeg nem kell senkinek. Megyek tovább, a gyümölcsosztályon gyönyörű almákat árulnak. Eszembe jut, mikor először találkoztam Jánossal. Szegény, olyan verést kapott az apjától, mikor az megtudta, mi lett a gyümölcsjegy sorsa, hogy egy életen át emlegette. Aztán tessék, mi lett belőle. Házasság, gyerekek, közös élet egészen a sírig… Majd sütök belőle almás rétest, pár szemet a kocsimba rejtek. Az unokám egyszerűen csak banyatanknak nevezi, de hát mit tegyek, csak ebben tudom hazavinni a megvásárolt árukat. Ő sosincs itt, hogy segítsen a cipekedésben. Se az anyja, se ő nem nagyon jön már, nem is igen telefonálnak. A pénztáros kislánytól azért megkérdezem, ha nem lesz karantén, ugye, visszaveszik a lisztet? Elvégre mihez kezdjek én hét kiló búzafinomliszttel? Nem élek én már addig, hogy mindet elsüssem kenyérnek. 

Kép forrása: Fortepan / Lukács Pál 

Az Építkezés, lábatlankodás című versével köszöntjük mi, a Kreatívek csapata Nádasdy Ádám költőt, nyelvészt, műfordítót 74. születésnapja alkalmából. Kívánunk neki sok erőt, egészséget, boldogságot.

Építkezés, lábatlankodás

Ha élni akar, egy sáros gödör
fölött ugrál az ember, át és vissza,
a nadrágszára egy ideig tiszta,
de aztán besározza a gyönyör,

mert élni jó, és kockáztatni kell,
és néha vödörrel kell ugrani,
cipelni kell, ha épül valami,
ha bűneink közt gőg is szerepel.

Ugrál az ember, hadd dolgozza le
a tartozását. Sárral lesz tele,
de nem baj. Nem kerüli meg a gödröt,

sőt közel megy és ugrik egy nagyot,
cuppog mögötte, amit elhagyott,
és lendíti a mésszel teli vödröt.

Kötet: Jól láthatóan lógok itt, Magvető, Budapest, 2019.

Fotó: Színház Online

panoptikon-bólogatók

koncentrikus rendben

hej dáridó haj dáridó vegyétek és egyétek

délosz üres a gödörben gyűlünk

szemében torkán akadó zörej

darabokból épül a panoptikon elrendez

hej dáridó haj dáridó vegyétek és egyétek

épülnek a falak egyre gyűlünk

Darabokból elrendez visszanyelt könnyeket

Bólogatunk bólogatunk visszanyelt könnyeket

Hej dáridó haj dáridó vegyétek és egyétek

Tarkón lő a panoptikon elrendez

Markoljuk a markoljuk a visszanyelt könnyeket

Elhordták a kincseket, lelövik a kék eget

Hej dáridó haj dáridó! vegyétek és egyétek!

Gödörbe táncolunk, gyilkos fegyverek, falak,

Délosz üres szemében a kék ég.

Markoljuk a kincseket, egyre fogyunk.

Hej dáridó, haj dáridó! Vegyétek és egyétek!

Délosz üres, elhordták a kincseket.

A falak épülnek, tarkón lőnek.

A gödörbe lövetnek, nem lőnek, lövetnek,

Mélyén egyre gyűlünk, a kék égen egyre fogyunk.

Torkán akad a zörej, könnyét visszanyeli.

Markába gyilkos fegyver szorul.

Bólogatunk, halálba bólogatunk.

Koncentrikus bólogatók:

A Panoptikon elrendez.

1989 óta január 22-én szerte Magyarországon a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon írta meg a Himnuszt. 

Kultúránk egyik meghatározó személyisége, Cseh Tamás, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, énekes, színész és előadóművész pedig szintén ezen a napon látta meg a napvilágot 1943-ban. Így az ő egyik dalával szeretnénk mi is színesebbé tenni a mai napot.

https://youtu.be/9q6j5aXvMek

Nem a modellváltás lehetősége aggaszt leginkább. Ami igazán félelmetes, az egy átlag magyar véleménye a felsőoktatásról. Az egyetemisták hihetetlen mértékű lenézése, valamint anarchistának való kikiáltása. A tudás ledegradálása. A kritikai szemlélet értékvesztése. A hasznosság mértékének csupán az anyagiakban való meghatározása.

Mi haszna van a művészeteknek? Egy színdarab, regény vagy vers nem oltja a szomjat, nem ehetem meg, nem vehetem fel télen, ha fázom. A társadalomtudományok többsége puszta szófecsérlésnek tűnik. Ami pedig nem hajt hasznot, az fölösleges. Ezen falanszteri [1] logika mentén a valódi értékek a szakemberek munkájában keresendőek.

Az erősen megtépázott információfoszlányokból kiindulva az egyetemek alapítványi kézbe jutásáról sokan a következőt gondolhatják: végre, ezzel is leveszünk egy igen költséges terhet az államról. A természettudományi karoknak egyébként sem jelenthet problémát egy fenntartói átállás, hiszen, ha valóban hasznos kutatási eredményekkel szolgálnak, az anyagiakra - minden bizonnyal - nem lesz majd panasz. Ellenben, amelyik ily módon nem tud megállni a saját lábán, arra nincs is szükség. Legalábbis nem akkora.

A bölcsészet- és társadalomtudományi karok léte potenciálisan veszélyezteti a szakmunkásképzést. A diákok egy kényelmesebb élet reményében vágnak bele egyetemi tanulmányaikba, ezzel is csökkentve a lehetséges munkaerőt. Lusták, céltalanok, az egyetem pedig tökéletes alibi az időhúzásra.

Amíg ez az általános vélekedés, a kormány bármit megtehet. Amíg az egyetemekre sokan amolyan sátánista szektaként tekintenek, addig nem sokat tehetünk. Holott a szakemberhiány nem az értelmiségi réteg növekedésében keresendő. A magyar oktatás már az általános iskolákban félresiklott. Az éppen tinédzseréveibe belépő diákok többsége túlterhelt. Gyűlöli a tanulást, az iskola intézménye egy szükséges rossz, amit minél hamarabb le kell rázni. Nem számít, milyen eredménnyel, csupán a gyorsaság a lényeg. Egy valódi szakember ezzel szemben – optimális esetben – élvezi, amit csinál, és az ehhez vezető, olykor rögös út küzdelmeivel ambíciókkal telten néz szembe. Az állami felsőoktatás esetleges megszűnésével csupán még nehezebbé válik a társadalmi osztályok közötti átjárás lehetősége. A pályaválasztás legtöbb esetben már így is arról szól, éppen melyik intézménybe veszik fel a gyerekeket gyenge eredményeikkel. Nem a szakma vagy a tanulás iránti tiszta szeretetről és vágyról.

A kormány erősen propagálja a gyermekvállalást, miközben az élhető élet alapjait sem képes lefektetni. Minden tette, minden döntése pusztán a hatalomról és a hatalommegtartásról szól. Teljesen mindegy, milyen áron. Fogalmam sincs, a CSOK gyermekeire milyen jövő vár. Ha ezen az úton haladunk tovább, végleg elköteleződhetünk a nyugati cégek mellett, mint a félperiférián élő összeszerelő szakbarbárok országa. Mert ott, ahol a pályaválasztásban nincs lehetőség szabadon dönteni, ahol az intellektus nem teljesedhet ki hivatásában (kelljen ahhoz bármiféle végzettség), abban az egyén inkább egy gépi mechanizmus része, mintsem egy jól működő, boldog társadalom tagja.

Ruzsik Vivien, A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának 2. éves filozófia szakos hallgatója

Szerkesztette: Csabay-Tóth Bálint

[1] Madách Imre: Az ember tragédiája, 12. szín, https://mek.oszk.hu/00800/00849/html/01.htm#12

kép: https://www.facebook.com/freeszte/photos/a.103156918405087/109753691078743