- Ne haragudjon, professzor úr, ha zavarom, de…

A hivatalsegédet sokkolta a látvány, kellett pár másodperc, mire felfogta, amit lát. Amint tudatosult benne a helyzet, az asztalra borult férfihoz ugrott, és miközben folyamatosan szólongatta. Próbálta kitapintani a pulzusát. Mivel nem érzett semmiféle szívverést, nagy nehezen hátradöntötte a székben, közben segítségért kezdett kiabálni. 

Amint meglátta a férfi arcát, egy hang sem jött ki a torkán. A jól ismert arc teljesen feldagadt, a nyelv mint egy darab marhahús feszítette szét a szájat. Amint képes volt levenni a tekintetét a puffadt arcról, meglátta a kiütéseket József karjain. El sem tudta képzelni, mi történhetett vele, de abban biztos volt, hogy újraéleszteni lehetetlen lenne. Felállt, tett egy lépést, hogy felvegye az ijedtségében leejtett telefonját, és mentőt vagy rendőrt hívjon, de visszahőkölt, amikor a nyitott ajtóban Szonja jelent meg, aggodalmas tekintettel.

- Hallottam, hogy kiabálsz, mi történt?

- Fogalmam sincs – hangzott a válasz – Csak kérdezni akartam valamit a tanár úrtól, és így találtam. Illetve nem így, hanem az asztalra borulva, de felemeltem valahogy, hátha tudok még tenni valamit, de, sajnos…

Szonja az utolsó két mondatot meg sem hallotta. A szája elé kapott kézzel állt és centiről centire vizsgálta a puffadt arcot. Könnyek szöktek a szemébe és percekig állt földbe gyökerezett lábakkal. Rita a nő vállára tette a kezét, és az ő arcán is legördült egy könnycsepp.

***

- Szóval, találtak egy holttestet? – kérdezte sokadjára idegesen Hajdú Ferenc őrmester Szonját, amint belépett a tanszéki irodába. Ez a kérdés inkább már csak függött a levegőben. Egyszerű oka volt a nyomozó idegességének: ezt a pitiánernek tűnő egyetemi kéziratlopásos ügyet azért bízták rá, mert még egy utolsó esélyt adtak neki, hogy bizonyítson. Be kell vallani, Hajdú Ferenc csillaga leáldozóban van már egy ideje. Három évvel ezelőtt volt egy komoly, nemzetközi viszonylatban is jelentős ügye, de csúfos kudarcot vallott. Ekkor kezdett zuhanórepülésbe, alkoholhoz nyúlt, és nem érdekelték a bűntények, nyomozások. Ezt megelégelve egy éve a felesége válaszút elé állította: összeszedi magát, vagy a nő pakolja össze a cuccait, és költözhet is. Ez valamennyire kijózanította és megpróbálta helyrepofozni az életét. Pont jókor jött ez az egyetemi ügy, már a nyomozás is egyenes úton haladt, volt konkrét gyanúsítottjuk is, a francnak kellett ez a hulla!

- Nem csak egy holttest! Az egyik professzorunk halt meg! Dr. Zilahi-Nagy József, a koronatanú, ha úgy tetszik. Valószínűleg tudott valamit a lopásokkal kapcsolatban, ezért az elkövető megölte. Itt már sokkal többről van szó, mint egy sima lopásról, szóval kérem, hívja ide a gyilkossággal foglalkozó kollégáit! – sürgette Szonja a nyomozót, akinek a szeme ide-oda mozgott. Látszott rajta, hogy nagyon jár az agya valamin.

- Nyugodjon meg, Hölgyem. Mindent elkövetünk, hogy felgöngyölítsük az ügyet. Elképzelhető, hogy az események összefüggnek, de mielőtt bármit is biztosan kijelentenék, látnom kell a holttestet. Ki talált rá és mikor? – indultak el Szonjával a professzor szobája felé.

- Az egyik hivatalsegéd talált rá, Malancsik Rita, dél körül, ebédszünetben.

- Ez a hivatalsegéd itt van az épületben?

- Természetesen itt van, lement a Radnóti Kávézóba. Nagyon megrázták a történtek, így leküldtem, hogy kicsit nyugodjon meg, igyon vagy egyen valamit.

- Rendben, mindenképpen küldje hozzám, miután végzett – Hajdú elővette a noteszét, s elkezdett jegyzetelni bele.

A professzor szobája kicsi volt és zsúfolt. Zilahi-Nagy József kihűlt teste hátraborult a gyapjútakaróval letakart, már erősen kopott forgószékben. Rémisztő volt a felpuffadt arc, a riadt tekintetű nyitott szem. Az asztalon, egy kistányéron, félig megevett péksütemény. A nyomozó telefonon üzent egyik kollégájának, az életellenesektől. Hajdú Ferenc a holttesthez lépett, nem várhat Konczra, most ő van itt, ő is rendőr. Próbálta áttekinteni a könyvek, kéziratok, folyóiratok, szemináriumi dolgozatok összevisszaságát.

- Volt más is a szobában? Nyúltak hozzá bármihez is, amióta megtalálták? – a nyomozó leguggolt, a szőnyeget nézegette. Majd kesztyűt húzott, és elkezdte vizsgálni az íróasztalt.

- Tudtommal senki nem volt a szobában, Rita jött csak be, furcsállta, hogy résnyire nyitva van az ajtó, ez nem szokása a tanár úrnak. És akkor megtalálta, az asztalra borulva… azt mondta, hátradöntötte a székben, hogy megnézze, mi van vele… és a kiabálására érkeztem meg én. – Közben befutott Koncz Zsolt, a főnyomozó az életellenesektől, és közelebb lépett a tetemhez.

- Értem. Zsolt, úgy néz ki, bonyolódik a helyzet. Meghalt az az ember, aki eddig segítette a kéziratos nyomozást. Feltételezhető, hogy a két ügy összefügg, de az is lehet, hogy ez a haláleset a puszta véletlen műve. Az áldozat már középkorúnál valamivel idősebb, ahogy nézem, többféle alapbetegsége is lehetett… vagy félrenyelt egy falatot és megfulladt… Mindenesetre ezt meg kell oldanunk – nézett Hajdú sokatmondóan munkatársa szemébe.

- Sima ügy! – mosolyodott el zavartan Koncz főnyomozó, majd gyorsan helyesbített – Vagyis nem sima ügy, szomorú és bonyolult ügy, de sima lesz. Megoldjuk, természetesen. Itt van ez a fél croissant, ezért bele kellene néznünk az áldozat torkába is.

- Ebben igazad van. Akkor kezdheted is – egyenesedett fel Hajdú, és bátorításképpen megpaskolta társa hátát.

- A véletlen műve? Itt egy professzort meggyilkoltak! Biztos vagyok benne, hogy nem fulladás okozta a halálát – szólt közbe ingerülten Szonja.

- Hölgyem, tudom, hogy zaklatott. A kollégám mindjárt utánajár a dolgoknak. Addig menjen ki a szobából, és hívja ide a személyt, aki megtalálta az áldozatot - ezzel finoman kivezette Szonját a helyiségből.

- Ez nem csak egy egyszerű lopás, amin maguk dolgoznak, itt már be kell vonni a valódi rendőrséget – dühödött fel Szonja és kiviharzott a folyosóra, Hajdú követte.

- Mi vagyunk a valódi rendőrség, asszonyom. És megoldjuk, nem sokkal bonyolultabb, mint más esetünk, de kérem, hívja ide a hivatalsegédet – Szonja elővette a telefonját, hívta Ritát, és megkérte, hogy jöjjön fel. Pár perc elteltével a folyosón felbukkant a megtört Rita, egyenesen feléjük tartott.

- Jó napot! Malancsik Rita vagyok. Beszélni akart velem?

- Üdvözlöm. Ön találta meg a holttestet? Kérem, mondjon el mindent a körülményekkel kapcsolatban.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>