A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán harmadik éve működik a Kreatív írás specializáció – ennek keretében a második csapat érkezett meg a detektívregényről szóló kurzusomra az előző félévben. És akkor most rögtön el kell kezdenem kétfelé beszélni, hiszen nyilván vannak olyan hűséges és izgatott olvasóink, akik már alig várták, hogy megszülessék a Dekódolás folytatása, mindent tudnak az előző kriminkről, Szépvölgyi Szonjáról, a lépcsőforduló üvegablakairól, és azt várják, egyszerűen vegyem fel az egy éve elejtett fonalat. Meg, azért fel kell tételeznem ezt is, lehetnek még olyanok is szerte az interneten, akiknek fogalmuk sincs, miről beszélek most, de valamiért még nem vesztettem el őket, tehát olvassák ezeket a sorokat. A folytatásos regények természete már csak ilyen, újakhoz és régiekhez kell egyszerre beszélni – én most mégis abban bízom, a Dekódolás-rajongók annyira örülnek, hogy a Lopott tollak újra elviszi őket egy izgalmas történetbe és a szegedi Bölcsészkar épületébe, hogy elnézik nekem, ha olyat is elmesélek, amit ők már tudnak.

A Kreatív írás specializáció 4 féléven át tartó képzés, az ezt választó hallgatók közt vannak magyarosok, angolosok, de van, például, szabad bölcsészet, altajisztika vagy néprajz szakos hallgatónk is. A kreatív írás órákat Szilasi László tartja: de igyekszünk a többi órát is „kreatívossá” változtatni. Így határoztuk el, az első hallgatói csapattal, hogy megpróbálunk a detektívregénynek szentelt kurzuson nemcsak beszélni a krimi fajtáiról, a detektívek változatairól, a magyar detektívregényről, és így tovább, hanem megpróbálunk együtt meg is írni egy krimit. Bár elég merész ötletnek tűnt, ez lett a Dekódolás, az első egyetemi krimi (a világon?), amelynek minden fejezetét más egyetemi hallgató írta meg, hétről hétre haladva előre, hogy aztán mindent megbeszéljünk, beleírjunk-javítsunk egymás szövegébe, végül, szerkesztés után, elkészüljön a nagy mű, amelyet folytatásokban tettünk közé a blogon. Ha most visszagondolok erre a tavalyi kurzusra, egyértelműen a „boldog békeidők” érzése jár át: még együtt ültünk a PhD szobában (tizenhárman! egy szűk szobában! maszk nélkül!), ha valamit kérdésesnek láttunk, és helyszíni szemle vált szükségessé, egyszerűen lenyomtunk egy kilincset, és kiléptünk a folyosóra… A Lopott tollak, tán mondanom sem kell, másképp készült. Ennek a másképpnek nagyon sok hátránya volt – meg azért némi előnye is.

A mostani detektívregényes félév ugyanis teljes egészében online zajlott – zoomon kellett hát megbeszélnünk mindent, a helyszínt csak a képzeletünkben tudtuk megidézni. Viszont így az Angliában élő, remek krimiíró, Cserháti Éva nem egy alkalommal vállalta, hogy bejön az óránkra, hanem többször is – és miatta, meg az előző krimivel szerzett tapasztalataim okán is, sokkal profibbá vált ez a képtelen kaland, a közös krimiírás. A mostani csapatban végül lett nyolc jelenetíró, akikhez kilencedikként társultam, mert most már nemcsak szerkesztőként, de egy jelenet írójaként is kipróbálhattam magam, és voltak olyanok is, akik a szinopszis megírásában, vagy egyes karakterek kidolgozásában segítettek. Merthogy, bár a Dekódolás készülésének kaotikus báját nem adnám semmiért, büszkén jelenthetem, hogy a metódus, Cserháti Éva folyamatos és aktív jelenlétének köszönhetően, rengeteget fejlődött: lettek kidolgozott karaktervázlatok (többet kell tudnotok róluk, mint amennyit megírtok, és mindenkinek ugyanazt kell tudnia, mondta Éva), szinopszis, jelenetekre bontás… Jeleneteket írtunk most ugyanis, a fejezetek egy későbbi fázisban alakultak ki – így csinálja egy profi, mint megtudtuk. És világosan kiderült, milyen fontos a szinopszis: ha valamit nem beszéltünk meg előre (pl. azt, hány rendőr is érkezik meg a cselekménybe, és hogyan fogják őket hívni, vagy azt, hogy milyen hónapban is járunk voltaképpen), ott sajátos burjánzás és cikázás kezdődött az egyes jelenetekben, ezt ismét a szerkesztésnél kellett kisimítani.

Azt is el kellett döntenünk, mennyiben folytatjuk a Dekódolást: a helyszín maradt ugyanaz, és a krimi legfontosabb „tartozékát”, a nyomozót is megtartottuk, annyira megszerette Szépvölgyi Szonját mindenki, és olyan jól dolgozott előző alkalommal. Bár továbbra is le kell szögeznem, hogy a valósággal való mindennemű kapcsolat a véletlen műve (csak a helyszíné nem), az első kriminkhez kapcsolódás nagyon is tudatos, úgyhogy egy-két ismerős arc fel fog még bukkanni a Dekódolásból.

Azt hamar elvetettük, hogy covid-krimit írjunk. Hátha lesz még olyan kreatívos évfolyam, amelyik nevetve fog visszagondolni ezekre a különös időkre, és utólag megírja azt, amit mi most nem akartunk. Mert nagyon jó volt elmenekülni mindabból, ami körülvesz minket, és csakazértis, online is megírni a Lopott tollakat, amelyben történnek ugyan megrázó események, de az egyetem épületében mozoghatnak a hőseink, távolságtartás és maszk nélkül, és ezért nagyon irigyeltük őket. Köszönöm ennek a félévnek az élményét a jelenetíróknak, Domokos Mártonnak, Grőbler Zsuzsannának, Szűcs Balázsnak, Tóth Borókának, Szabó Helgának, Szabó Rékának, Szabó Laura Emerenciának, Kereszti Anna Emőkének; azoknak, akik rajtuk kívül bekapcsolódtak a szinopszis és a karakterek kidolgozásába, így Filipcsényi Évának, Nyíregyházi Melániának, Schindler Rékának, és azoknak is, akik kérdéseikkel, ötleteikkel segítettek a közös zoomolásokon. Cserháti Évának pedig mindent köszönök, azt, amikor felébresztette a csoportot az olyan kérdéseivel, hogy gyilkos lennél ma reggel, áldozat vagy nyomozó, vagy finoman jelezte, hogy remek ez az ötlet, ám ezt már így, együtt, biztosan nem lehet megcsinálni.

De azért, szerencsére, nagyon sok mindent meg lehet csinálni így, közösen, zoomon. Többet is, mint amennyit feltételeznénk magunkról. És akkor induljon a Lopott tollak!

Szilágyi Zsófia

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>