- Az ellopott kézirat ügyében vagyok itt – mondta az őrmester, ahogy leült a neki felkínált székre. – Nem bánja, ha felteszek néhány kérdést?

- Csak nyugodtan, ez a dolga – felelte Szonja készségesen. – Állok rendelkezésére. Bár be kell valljam, hogy némileg furcsállom a dolgot. A rendőrség már szinte az egész egyetemet kihallgatta. Én a múlt héten beszéltem egy nyomozótársával. Hogy is hívták?

Kutatni kezdett a post it halmok között. Valahova biztosan felírta. Emlékezett is rá, hiszen a szokásos tollát nem találta, és egy másik pirossal írta fel. Meg is találta, mielőtt kínossá vált volna a csönd.

- Igen, ez lesz az. Bozodi Róbert őrnagy! Vele beszéltem múlt kedden.

- Az őrnagy urat áthelyezték – felelte színtelen hangon az őrmester. – Egy emberrablás ügyében kell nyomoznia. Még nem volt ideje átküldeni az itteni nyomozás aktáit. Meg reméltem, hogy derültek ki azóta újabb részletek.

- Sajnos, nem – sóhajtott fel Szonja. - Csak találgatni tudunk továbbra is, de szívesen elmondom mindazt, amit az őrnagy úrnak is.

- Köszönöm. Mikor vették észre, hogy a kézirat eltűnt?

- Pontosan két héttel ezelőtt. Azonnal értesítettük is a rendőrséget, ahogy illik.

- Ezt méltányoljuk, kisasszony. Azt meg tudja mondani, hogy Ön hol volt a kézirat ellopásakor?

- Sajnos, nem – rázta a fejét Szonja. – Nem tudjuk, mikor tűnt el a kézirat, ezért gyakorlatilag senkinek sincs alibije. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki gyanús. Vannak persze légből kapott elméletek, de ezeket nem kell figyelembe venni. Nem lophatta volna el akárki, hiszen sok mindenre nem lehet felhasználni ezt a kéziratot.

- Értem, köszönöm – bólintott Hajdú őrmester, és a jegyzetfüzetét kezdte olvasni. – A kézirat a magyar őstörténettel kapcsolatos, igaz?

- Igen. Bár talán nem én vagyok a legalkalmasabb, aki erről mesélhetne. Nem vagyok kutató, én is alig értem, hogy mi a lényege. De valahogy a magyarokat hozza összefüggésbe a xiungnukkal.

- A micsodákkal?

- Egy nomád néppel, akik a mai Kínától északra éltek. Sokan ázsiai hunokként emlegetik őket. Ők voltak a gonoszok a Mulan rajzfilmben.

- Aha, értem. És ez nekünk jó?

- Azt hiszem, igen. Végülis fontos a dicső múlt, és ők azért hasznos szereplők voltak a történelemben.

- Ha már dicső múlt – köszörülte meg a torkát Hajdú őrmester -, úgy tudom, Ön már folytatott nyomozást korábban.

- Igen, fogjuk rá – Szonja büszke volt ugyan magára kicsit, de azért nem szeretett a gyilkosságra gondolni. – De nem vagyok egy Miss Marple.

- Nem baj, nem is kell. Ezt most nyugodtan a profikra hagyhatja.

- Úgy lesz – ígérte meg.

Persze, Szonja nem tudott nem nyomozni, legalább fejben, de szíves-örömest rábízta volna a profikra a tényleges munkát. Csak fogalma sem volt, hogy jutnak-e valamire. Az egyik, akinek a kézirattal kellett volna foglalkozni, ezek szerint éppen egy emberrablást göngyölített fel valahol.

***

A Honvéd téren álló templom éppen delet ütött, amikor Rita a földszinti automatába dobálta a maradék apróját, hogy a napi harmadik kávéjához jusson. Bár tudta, hogy ezekben a híg löttyökben minimális a koffein, mégis úgy gondolta, talán segít a fáradtságán, ha rendes kávéként gondol rá. Kell most még egy adag, hogy kibírja azt a maradék egy órát, ami a munkaidejéből hátravan. Amióta takarítónőből hivatalsegéddé nevezték át, nem akadt sokkal több feladata, de a szokásos reggel tíz helyett csak délután egykor indulhatott haza.

Előző éjjel nem aludt túl sokat. Fiatal kora óta szokása volt különböző történeteket kitalálni, általában este is ezekkel altatta el magát egy stresszesebb nap után. Pár éve azonban úgy döntött, szabadidejében elkezdi leírni őket. Többségében az olvasott krimik hatottak rá, azokból merített ihletet. Időnként sikerült egy-két rövidebb történetet megírnia, amivel elégedett volt, de legtöbbször azt vette észre, hogy egy-egy híres krimiíró történetét sikerült újraalkotnia, csak más nevekkel, esetleg kicsit eltérő környezetben. De most kivételesen nem novellát akart írni. A nemrég a Magyar Tanszéken megesett kettős haláleset, akármilyen szörnyű és szomorú volt, arra ösztönözte, hogy megpróbálja kihozni ebből az első regényét. Nem tudott róla túl sokat, csak a folyosókon elkapott foszlányokból rakta össze nagyjából az eseményeket, de ez kicsit sem zavarta. Eszébe jutott, hogy tegnap éjjel írás közben azért akadt el, mert nem tudta, hány lépés hosszú a tanszék folyosója. Mivel akkor ennél nem is gondolta tovább a történetet, most jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hogy is hívják azt a szobát a PhD szoba mellett, pedig ez az ő történetében létfontosságú volt.

Megitta az utolsó korty kávéját és elindult felfelé a lépcsőkön. Felért a második emeletre és a folyosó elején megállt. A fejében visszapörgette a története eddigi jeleneteit, míg oda nem ért, ahol tegnap este elakadt. A főszereplő helyébe képzelte magát, és magabiztosan indult el a PhD szoba irányába, miközben számolta a megtett lépéseit. 37, jegyezte fel a telefonjába, mikor odaért a végére. Odaírta mellé dr. Zilahi-Nagy József nevét, mivel az övé volt a kérdéses iroda. Ez is megvan, gondolta magában, és megfordult. Egy lépést tett visszafelé, amikor valami szöget ütött a fejébe. A professzor mindig bezárta az ajtót, ha nem volt bent, ha pedig igen, mindig teljesen nyitva hagyta, hogy a diákok könnyen el tudják érni. Rita jól tudta ezt; valahányszor elment a szoba előtt, mindig megbotránkozott a bent uralkodó káoszon. Most viszont az ajtó résnyire volt csak nyitva. Talán csak visszaszaladt valamiért, és belökte maga után sietségében - gondolta. Akárhogy is, Ritát az őrületbe kergette a benti felfordulás, és már máskor is eszébe jutott, hogy a sok munkahelyi szabadidejében akár rendet is rakhatna odabent, bár ez nem tartozott a munkaköri leírásához, meg a tanárok cuccához nem is nagyon mert hozzányúlni. Közelebb lépett az ajtóhoz, óvatosan bekopogott, de nem jött válasz, ezért kicsit erősebben is megpróbálta. Megint nem szólt senki, ezért belökte az ajtót.

Kép forrása: <a href='https://pngtree.com/so/white-page'>white page png from pngtree.com</a>