Ma Fekete Flóra elbeszélését hoztuk el, ami új fényben tünteti fel a sokszor megbélyegzett idős korosztályt, az indokolatlan mennyiségű felvásárlást. Mert ha egy járvány tör is ki, nem szabad úgy ítélkeznünk mások felett, hogy nem tudunk semmit arról, hogy milyen nehézségeken kellett már keresztülmenniük. 

Ma már három boltot végigjártam, de liszt, az nincs. A mozgás igencsak nehezemre esik, hiába, nem vagyok már olyan fiatal. Eszembe jut az a régi dal, hogy nem csak a húszéveseké a világ. Hjaj, dehogyisnem… Ezek a mai gyerekek nem is tudják, mekkora érték van most a kezükben. Mert a fiatalság, biza gyorsan elszáll. Én sem tudtam anno. Bár az én leánykoromban azért más világ volt. Istenem, de sokat nélkülöztünk. Édesanyám mindig mondta, kislányom, só, liszt meg kenyér mindig legyen a háznál. Meg jód is, csak azt később tanultuk meg. Aztán volt, hogy mégsem tudtunk szerezni, mert nem lehetett kapni. Még jegyre sem. Bizony, nehéz idők voltak azok…

A Széll Kálmán térre igyekszem. De jaj, miket beszélek, nemrég nevezték át, ma már Moszkva tér a neve, még szoknom kell. Édesanyám küldött le, próbáljak meg kenyeret és lisztet venni. A cukor legalább két hete hiányzik a boltok polcairól, de ha találok, vigyek azt is. Bár a háborúnak már vége, a jegyrendszer maradt. Nincs annyi élelmiszer, hogy kiszolgálja az egész népet, hát még ha nem veszett volna oda annyi ember a harcokban. Szegény édesapám, milyen jó, hogy ezt már nem érte meg. Biztos összeszorulna a torka, ha látná, édes hazája milyen gyorsasággal pusztul. Pár évvel ezelőtt vitte el őt az a drága jó szíve. Azóta csak a Mamám meg én vagyunk, egymás egyedüli támasztékai ezekben a zavaros időkben.

Kinyitották a kisboltot. Az emberek egymást lökdösve nyomakodnak befelé, hogy hozzájussanak az élelmiszerhez. Engem is magával sodor a tömeg, így hamar bejutok. Tekintetemmel azonnal a kenyeret keresem, de nem látom a körülöttem tülekedőktől. Mikor nagy nehezen rátalálok, az asszonyok már az utolsó vekniket kapkodják, s rejtik a kosaruk védelmébe. Nekem is sikerül egyet kikapnom, gyorsan elrejtem. Megyek tovább a lisztért, de a helyén üresség tátong. Ha volt is, már mindet elvitték. Ám ekkor felcsillan a szemem, mert mellette meglátok két csomag cukrot. Hogy fog ennek örülni Édesanyám! Beállok a sorba, másra már nem maradt jegyünk. Mellettem egy kosárban megpillantom piros almák garmadáját. Rég nem láttam ilyen szép, fényes gyümölcsöt. A nyál összefut a számban, ahogy elképzelem, amint beleharapok egybe. Nagyot nyelek, és előveszem a jegyeinket, bár tudom, hogy a gyümölcsjegyeket már a hónap elején felhasználtuk, amikor a Mama nővére jött hozzánk látogatóba. De jó volna pedig most egyet elrágcsálni hazafelé menet. Mi lenne, ha egy szemet a kötényem alá rejtve kicsennék? Csak egyetlen egyet? De rögtön utána elszégyellem magam, arcomat elönti a pír. Mama mindig mondja, hogy tisztességesnek kell maradnunk ezekben a nehéz időkben is.

Miután átadtam a boltosnak a jegyeinket, és kilépek az utcára, valaki megkocogtatja a vállamat. Megfordulok, és egy közel egykorú fiú áll velem szemben. Pironkodva a kezembe nyom egy almát, motyog valamit, de annyira zavarban van, hogy nem értem őt pontosan. Majd hirtelen sarkon fordul, és szapora léptekkel otthagy. Én csak nézem a gyümölcsöt, de még nem akarok beleharapni. Majd este megízlelem, addig még őrzöm, őrizgetem, a várakozás miatt még sokkal finomabbnak fog tűnni.

Elindulok hazafelé, útközben a kenyér csücskét csipegetem. Édesanyám jól rám fog pirítani, nem szereti, mikor megdézsmálom a sarkát, mert utána nem tudja szépen szelni. Egész úton hazafelé a fiún gondolkodám. Szegény, biztos jó nagy fejmosást kap majd a szüleitől, ha megtudják, hogy elkótyavetyélte a gyümölcsjegyet egy idegen fruska két szép szeméért. Magam sem tudom, miért, de hazafelé végig mosolygok. Hogy fognak örülni otthon a cukornak…

Hej, de rég is volt ez. A Moszkva tér azóta ismét Széll Kálmán nevét viseli. Ebben a boltban végre találok lisztet! El ugyan nem érem, nagyon becsúszott a polcon, de megkérek egy helyes fiatalembert, hogy segítsen nekem. Elviszem mind a hét kilót, mert hát mihez kezdek én, ha ideér ez a vírus, és bezárnak a boltok? Sónak, lisztnek és kenyérnek mindig lennie kell otthon, ezt tanította a Mama. Kenyeret pedig nem tudok sütni, ha nincs otthon liszt, ugye. A Koronás cukor bezzeg nem kell senkinek. Megyek tovább, a gyümölcsosztályon gyönyörű almákat árulnak. Eszembe jut, mikor először találkoztam Jánossal. Szegény, olyan verést kapott az apjától, mikor az megtudta, mi lett a gyümölcsjegy sorsa, hogy egy életen át emlegette. Aztán tessék, mi lett belőle. Házasság, gyerekek, közös élet egészen a sírig… Majd sütök belőle almás rétest, pár szemet a kocsimba rejtek. Az unokám egyszerűen csak banyatanknak nevezi, de hát mit tegyek, csak ebben tudom hazavinni a megvásárolt árukat. Ő sosincs itt, hogy segítsen a cipekedésben. Se az anyja, se ő nem nagyon jön már, nem is igen telefonálnak. A pénztáros kislánytól azért megkérdezem, ha nem lesz karantén, ugye, visszaveszik a lisztet? Elvégre mihez kezdjek én hét kiló búzafinomliszttel? Nem élek én már addig, hogy mindet elsüssem kenyérnek. 

Kép forrása: Fortepan / Lukács Pál