„Munka, család, egyensúly...” címmel rendezett beszélgetéssorozatot a békéscsabai Egyensúly AE Egyesület és a Békéscsabai Városfejlesztési Nonprofit Kft. a Csabagyöngye Kulturális Központban. 2021. június 29-én az „Emlékezet, család, identitás...” című rendezvénynek Grecsó Krisztián, József Attila-díjas költő, író, drámaíró volt a vendége.

A beszélgetés délután ötkor kezdődött. A legutóbbi három Grecsó-kötet hevert a pódium asztalán. Én fél előtt tíz perccel már ott voltam és láttam ahogy szépen lassan megtelik a terem. Megtelik, mondom mert tényleg színültig megtelt. Ennél jobban csak tavaly telt meg a szomszédos könyvtár előadója – konkrétan két teremben ültek, s mivel a másik teremből nem láttak volna semmit, így kivetítőn nézték a másik terem történéseit, ilyet még nem tapasztaltam – szintén Grecsó miatt. Mikor már mindenki tűkön ült, hirtelen bejött a nagy, szakállas fej, fehér ingben, szürke nadrágban. A kérdező Szil Ágnes, a Bárka irodalmi folyóirat szerkesztője volt.

Az elején Grecsó békéscsabai élményein, emlékein volt a hangsúly. Az író kiemelte, hogy nagyon megváltozott a város azóta, amióta nem itt él. „Sokat épült és szépült persze, de már nem az a suta kisváros, amit ismertem és amiben éltem.” – mondta. Az egyik figyelemre méltó kérdés az volt, miszerint megismerik-e még a régi emberek Csabán. „A Borozóban a csapos még megismer. Legalábbis tavaly, mikor ott voltam még megismert. De majd ma kiderül.” Grecsó kifejtette, hogy vannak fontos városok az életében. Ezek között lavírozik és valamilyen módon mind kapcsolódik egymáshoz, ha máshogy nem is az ő történetében mindenképp.

„Transzgenerációs traumák és a családi erőtér befolyásolja az életünket.” A család témájára áttérve ezzel foglalkozott. Elmondta, hogy a generációkon átívelő és mindegyre halmozódó traumák és sérülések, valamint a hagyományok, szokások, beidegződések rendkívül erősen alakítják az életünket. Ő főleg ezzel foglalkozik írásművészetében. Rendkívül fontosnak tartja a „saját magunkkal való békében levés”-t. Ezt kell keresni, erre kell törekedni. „Nemzetiségi vetületei is vannak az újrakezdésnek.” Itt kitért a békéscsabai szlovák nemzetiség helyzetére és helyére a város kultúrájában, történelemben és arra, hogy milyen fontos vagy épp küzdelmes örökség is ez. „A felejtéssel is nagyon sokat kell küzdeni.” – mondta és felhozott egy példát. Mely szerint egyszer beszélgetett egy ismerősével, aki harminc éven át nem beszélt az édesapjával. De az apa meghalt és a temetésén döbbent rá arra, hogy könnyebb lett volna elfelejteni azt a kis semmiséget, ami a halálhoz képest valóban egy kis jelentéktelen apróság és nem érte meg amiatt megszakítani a kapcsolatot. Felejteni nehéz és küzdelmes. Vagy megy valakinek, vagy nem. De előbb-utóbb el kell számolni. Arra a kérdésre, hogy az írás lehet-e terápia ezt válaszolta: „Az írás nem lehet terápia, vagy ha lehet azt nem adom ki.”

Szó esett a Veráról is. „A Vera nem az örökbe fogadásról szól, sokkal inkább a felnőtté válásról.” Kifejtette, hogy az emberi élet bizonyos stációiban széthullanak az ember paradigmái és újakat kell építenie, vagy újak keletkeznek. Ez történt Verával is. „A biztonságosnak és stabilnak hitt gyerekkorból átzuhant a felnőttek világába. Mindehhez asszisztált egy korán jött nagy szerelem is, ami beteljesületlen maradt.”

Az elmúlt bő egy év miatt – is – lehetetlen volt nem beszélni a betegségekről. „Most sokan megtanulták, hogy mi is az, mikor kikerülnek a sorsukból.” Ő is pontosan ezt élte át, mikor beteg volt. Nemes egyszerűséggel megszűnt létezni, pedig élt. És minden a legtermészetesebben ment tovább. Mint ha ott se lett volna soha. Most ez az élmény milliárdok tapasztalata lett. Kifejtette, hogy ikor ő volt beteg, kifejezetten sértette a rokonai kérdezősködése. Ennek kapcsán szó esett a betegségkommunikációról, illetve annak hiányáról, és a rossz beidegződésekről. Felvetette a kérdező, hogy nem lehetne-e az iskolákban ezt jobban oktatni, hiszen annyi fölösleges dolgot tanítanak. Ez pedig kifejezetten hasznos lenne. „Nem lehet mindent az iskolákra tolni.” – mondta Grecsó. Meglátása szerint már így is túl sokat várnak az iskoláktól – minthogy erről szó is volt. Az iskola közvetítsen tudást, kultúrát, tanítson nyelveket, avassa be a számítástechnika világába a fiatalokat, emelje be a nemzeti hagyományokat és örökítse tovább, építse és ápolja a szociális kapcsolatokat, normákat fektessen le, tanítania kellene a hétköznapi élethez szükséges cselekvéseket – pl.: csekk kitöltés, pénz utalás, bankszámla készítés és kezelés stb... – „és akkor még várjuk el a pedagógusoktól, hogy olyan dolgokat is megtanítsanak, amik alapvetően a család hatáskörébe tartoznának.” Véleménye szerint vannak dolgok, amiket a családnak kellene megtanítania a gyerekeknek. „Ez egy tabusított világ lett. Vannak témák, amikről nem beszélünk. Ez a szocializmus éveiben kezdődött, de ma is – sőt leginkább ma – jelen van és egyre több mindenre kiterjed. A családnak kommunikációs szerepe van, illetve annak kéne lennie.”

A Magamról többet-re áttérve kifejtette, hogy: „A történeteket sokszor nem lehet elmesélni. Ilyen például a betegség vagy az apaság. Nagyon sok ilyen ’elmesélhetetlen’ helyzet van. Például munkahelyváltás, költözés.” Ezek a legprózaibb momentumok egy ember életében, mégse lehet őket elmesélni. Ezek nagyon személyes történések. A próza képtelen átadni a személyes rétegeit ezeknek, ám a vers képes. Képes, mert konkrétan ’képes’. Metaforákat, hasonlatokat, absztrakciókat használ, amik képesek az asszociációk által életre hívni azokat a rétegeket, amelyeket a próza képtelen. A versnek van egy tükör-természete. A versben a saját dolgaid tükröződnek. „Te fogsz ott tükröződni.” „A versnek a zene fontos médiuma. Feltétlenül hiszek az énekelt versben.”

A beszélgetés vége felé pedig beavatott bennünket műhelytitkaiba. „Persze, elhúzódok. Általában éjjel van időm írni, nappal a szerkesztési munkáimat csinálom.” Az otthoni munka nem idegen az íróktól. Azonban nagyon fontos, hogy ne mosódjanak össze az időzónák. A munkaidő és a szabadidő, ami általában nem szabad mert mást kell csinálni. „Sértettséget éreztem, amikor bezártak. A színházakat, szórakozó- és közösségihelyeket igen, de a szállodákat vagy a kaszinókat nem.”

Az est legvégén pedig a Belefér egy pici szívbe című kötetéről beszélt és az apaság megváltozásáról, valamint a közeledő kiadásairól. „Az utóbbi negyven évben az apakép jelentősen megváltozott. Régen az apai szeretet azt jelentette, hogy az apa szigorú, rendet, megélhetést teremt, nem mutat ki érzelmeket.” Ma ez már egészen máshogy van és jellemző transzgenerációs sokk, mikor az idősebb apa, vagy nagyapa látja miként bánik a gyermekével a fiú vagy az unoka. Nekik még csak megfogalmazni sem volt szabad azt a kérdést, hogy: Lehet-e így viszonyulni a gyerekemhez? „És jellemzően ilyenkor látni a szemekben, hogy ma már mennyire vágynának rá.”

„Jön a Belefér egy pici szívbe CD-kiadása, amit Hrutka Robival közösen csinálunk. Írás terén pedig várható egy novelláskötet Fehérben fehér címmel – talán ezt a címet itt nem kell magyaráznom. Öregszek (sic!), így egyre foglalkoztatnak a régi dolgok. Fontosak a gyökerek, a kulturális közeg. Az, hogy hogyan lehet ezt kommunikálni? Ezekre a kérdésekre is keresem a választ. Visszatérek a családhoz.”

Az est végén kisorsolásra került három kötet a szerző jóvoltából, illetve természetesen dedikációra is sor került.

Csabay–Tóth Bálint tudósítása

Képek forrása: https://www.facebook.com/ilona.bontovics