A szorgalmi időszak végével a kriminket véleményező interjúsorozatunk is lassan lezárul. Jászay Tamás színházkritikus, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék egyetemi adjunktusa mesélt arról, vannak-e hasonlóságok a krimi és a dráma műfaji elemei között, és hogy milyen érzés volt egyszerre, gyakorlatilag „könyvként” elolvasni a blogunkat.

– Bár a krimink hetente jött ki, Ön úgy tudom, kifejezetten az utolsó részét várta, hogy majd egyben elolvashassa az egészet. Így, hogy nem volt ideje az egyes részeket külön „megemésztenie”, hanem gyors egymásutánban követték egymást az események, mik az érzései?

– Először is tartozom egy magyarázattal: nem a közömbösségem, hanem a türelmetlenségem az oka annak, hogy csak a zárlat után voltam hajlandó bekapcsolódni az olvasásba. Folyamatosan tucatnyi határidővel harcolva sorozatot is csak darálva tudok nézni, mert ez azt az illúziót kelti, hogy így jóval kevesebb időt töltök „haszontalanul”. (Látszik, hogy nem voltam matekszakos.) Amúgy igazam volt: a Dekódolásban több olyan fejezetvég volt, ahol a „valós idejű” olvasás közben rendkívül ideges lettem volna, ha még egy hetet kell várnom a folytatásig. Különösen imponáló a sokműfajú vendégszövegek jelenléte: azt hiszem, stúdiumként és a sokszerzős mű egésze szempontjából egyaránt komoly jelentőségük van, ráadásul jótékonyan lazítják a feszes krimidramaturgiát.

– A BTK-t jól ismerőként mi a véleménye a Kalauzról?

– A szöveg egyik erényének éppen az ismerősség illúziójának megteremtését tekintem. Én is itt tanultam, itt dolgozom, az épületnek száz olyan szöglete van, amihez fontos emlékeim tapadnak. Ilyen értelemben privilegizált helyzetben lévő olvasó voltam, aki óhatatlanul is keresgélte azokat a pontokat, ahol a fikció és a valóság gyakran egyértelműnek tételezett viszonya összeszikrázott. A bennfentes olvasó amúgy egy másik, másképp szomorú „krimit” is olvas a tárgyfelvételért vívott kézitusákról, a dísztárggyá változott liftről vagy a reformellenes tanerőről. Akárhogy is, nem estem abba a hibába, hogy végigjegyzeteljem, mi stimmel és mi nem (a kávéautomatáról azért elvitatkoznék a névtelen levél szerzőjével). Az, hogy lelkesen siklottam át a „hibákon”, köszönhető a szöveg belső koherenciájának. Egy valamiért nem tudok elég hálás lenni a Kalauz készítőinek: végre megtudtam, hol van a Klemm Antal szeminárium.

– Maga a műfaj mennyire áll közel Önhöz? Van kedvenc krimije, esetleg krimisorozata (könyvben, filmben egyaránt)?

– Amikor a disszertációmat írtam, amolyan védekezési reflexként rákaptam a skandináv krimik olvasására: egy éjszaka alatt simán lecsúszott egy öt-hatszáz oldalas bűnügyi regény. Nyilván nem túl eredeti, ha azt mondom, hogy Jo Nesbø mindenek fölött, de tény, hogy amint megjelenik egy új könyve, azonnal rávetem magam. Még az olyan fiaskók sem tántorítanak el tőle, mint a Macbethje, amit kifejezetten gyengének tartok – nem csak Shakespeare-hez képest. Hász Róbert két Fábián Marcell-története kifejezetten kedvemre való olvasmány volt: annyi mindent megtudtam a száz évvel ezelőtti Zomborról, amit öt lexikonból sem. Ebből is látható, hogy a „ki a gyilkos” kulcskérdés engem sokszor hidegen hagy. A karakterek, az atmoszféra, szóval a világ, ahol jó esetben gyilkosok és áldozatok egyaránt otthonosan mozognak, ezerszer jobban leköt. A végtelen számú Sherlock- és Moriarty-alakváltozat közül is éppen ezért szeretem nagyon Benedict Cumberbatch és Andrew Scott verhetetlen tandemjét: rengeteg apróságból rajzolódik meg a portréjuk, de közben még marad titok bőven mindkettejük alakja körül.

– A szereplők közül volt valaki, aki jobban a szívéhez nőtt?

– Sablonos lesz a válasz: a profi lélektapogató Szépvölgyi Szonja a legösszetettebb karakter, mások mögül kicsit hiányoltam is azt a dús életet, amit neki megírtak a szerzők. (És muszáj egy kritikai megjegyzést tennem: egy krimiben nem hívhatnak senkit úgy, hogy Nagy Szabolcs vagy Kovács Péter. Horváth Lászlót menti kicsit Koppány, de akkor is.) És bár Feri portásnak nem kívánok semmi rosszat, de egyáltalán nem lepődnék meg, ha az adminisztrátor kalandjai egy szép napon folytatódnának…

– Színházkritikusként a párbeszédek és a dramaturgiai ív szakértője. Mindezeket tekintetbe véve a blogunkban, hogy látja: mennyire volt várható (vagy éppen váratlan) a végkifejlet?

– Adódnak tanulságok arra nézvést, hogy a rendőrség mennyire felületesen végezte a munkáját, amikor a legkézenfekvőbb kérdéseket sem tette fel a bölcsészkaron szombaton csellengőknek, ezzel önkéntelenül is teret adva egy talán felívelő magánnyomozói karriernek. Viccelek, de tény, hogy én gyanakodva olvasok, főleg egy olyan, a jó drámához hasonlóan elvileg ökonomikusan felépített műfajt, mint amilyen a krimi. Ahol – mint majd a színpadon – minden: jel. Azaz minden utal valamire, mindennek van, mert kell, hogy legyen következménye. Ügyes megoldásnak gondolom, ahogy gyanúba kever a szöveg valakit, majd szinte megcáfolja azt, hogy végül mégis nála kössünk ki, de egy egészen másik irányból közelítve hozzá. És elismerően csettintettem, hogy közvetlenül a finálé előtt egy teljesen új, napjainkban rendkívül aktuális szálat sikerült belesimítani a szövegbe.

Készítette: Holecska Tünde

Fotó: Turay Balázs