2023. november 8., szerda
SZTE BTK, Dékáni iroda

Az ablakon beszökő, késő délutáni nap fénye halványan világította meg a bögrékből komótosan felszálló gőzt. Sárközy dékán az előtte ülő fiatalokat nézte, akik néha-néha összesúgtak; Dávid és Zselyke a noteszukba mélyedve futották át a férfinak szánt kérdéseket. Tollak kattogása és a számítógépek halk zúgása szűrődött be a kinti helyiségből és töltötte be a szobát, a papír megnyugtatóan susogott a titkárnők ujjai alatt. 

A dékán az órára pillantott. Nem igazán kedvelte az őszt. Túl hamar sötétedett, ráadásul hordania kellett azt a borzasztó, halványszürke kabátot, amiben úgy nézett ki, mint egy koszos hógolyó. Mire hazaér, biztosan sötét lesz, Kajlát már nem fogja tudni megsétáltatni, a feladat megint a feleségére marad, és még a patikába is be kell ugrania hazafelé, nem halogathatja tovább. Megforgatta az ujján ezüstlő jegygyűrűjét, és visszanézett a vendégeire, óvatosan megköszörülve a torkát.

– Nem szeretném siettetni önöket, de…

– Bocsánat – szabadkozott Dávid, arcára enyhe pír költözött. – Mindjárt kezdhetjük.

Zselyke a tolla végét rágta, vörös tincsei az arcába lógtak, ahogy a jegyzetei fölé hajolt; Sárközyt nagyon emlékeztette a lány a feleségére. Kedves mosolyra húzta a száját, bajusza kövér hernyóként mozgott az orra alatt, amikor megszólalt.

– Ha jól emlékszem, az emailben azt említették, a Petőfi-épületről szeretnének beszélgetni – bólintott a férfi, de csak úgy magának. – Örülök, hogy végre eljutottunk a felújításig.

Dávid a dékánra nézett, a kezét beletörölte a farmerjába.

– Az épületnek eléggé kacifántos története van, igaz? – kérdezte, és egy kissé előredőlt. A mozdulattól megnyikordult egy rugó a kanapéban. 

– Fogalmazhatunk így is – hümmögött Sárközy, kezeit összefonta az ölében. – Amikor én még fiatalember voltam, mert igen, volt ilyen idő is – kuncogott –, akkor megesett, hogy egyszerre zajlott a tanítás a DÉLÉP értekezleteivel. Istenem, hogy mennyi órarend keveredett el a bevételi papírok között! Nem is beszélve a ki- és beköltözésekről a nyolcvanas években. Az a káosz, ami itt uralkodott…

Zselyke felpillantott, szemüvegét feljebb tolta szeplős orrán.

– Nem volt zsúfolt egy épületben lenni azzal a sok ismeretlennel? – kérdezte a lány, miközben lejegyezte a dékán előző válaszát.

– Jobban belegondolva, nem – vakarta meg az arcát Sárközy. – Elvégre, ez a munkánk. Sok ismeretlennel együtt dolgozni, napról napra újabb és újabb arcokat látni. Egyébként kedves emberek voltak. Egy Joci nevű könyvelővel sokszor jártunk el kávézni, megőrjített, hogy sosem tett cukrot abba a fekete löttybe.

A toll csak úgy sercegett a papíron – Dávid buzgón írt a fekete, bőrkötéses könyvecskébe, SZTE-s tollán táncolt a lebukó nap fénye. A folyosón lépések hangzottak fel, a párnázott ajtó alatt kedélyes beszélgetés szűrődött be.

– Furcsa belegondolni, hogy milyen rég volt ez – sóhajtott a dékán. – Alig voltam idősebb, mint néhány diák akkoriban, néha össze is tévesztettek velük a kollégák. Már azok, akik nem ismertek – simította le öltönyét egy félmosollyal.

– Gondolom, sokkal kisebb volt a hely a tanári szobákban. Hogyan oldották meg, hogy mindenki elférjen? – vette fel a kulacsát Zselyke, amit mindig magánál hordott, hiszen arra azért nem számíthatott, hogy a dékán zöld teával kínálja.

– Tényleg szűkösen voltunk – ismerte be Sárközy. – Volt, hogy öten-hatan is be voltunk zsúfolva, papír- és könyvhegyek mindenhol, olyan volt, mint egy útvesztő, nekünk meg nem volt egy Ariadnénk, aki adhatott volna fonalat a közlekedéshez. Én igyekeztem minél kevesebb időt bent tölteni, nem szerettem a hangulatot.

– A DÉLÉP dolgozói miatt? – vonta fel Dávid a szemöldökét, mire a dékán megrázta a fejét.

– Nem feltétlenül – egy percre visszaemlékezett arra a borzasztó nőre, aki fájdalmas tüskét hagyott a szívében. Nem sorolta magát a haragtartó emberek táborába, nem is volt vitája soha senkivel, de az a tanárnő… Még mindig kirázta a hideg, ha arra az obszidiánkemény, sötét szempárra gondolt. – Nem mindig volt felhőtlen a hangulat köztünk, tanárok között sem, de tudják, hogy megy ez – próbált mosolyogni, mire a fiatalok megértően bólintottak. Dávid lába halk ritmust ütött a puha szőnyegen:

– És mi történt, miután a DÉLÉP teljesen kiköltözött? – nyújtotta ki hosszú lábait a fiú. – Nehéz volt visszarázódni?

– Nos, sokkal több helye lett a bögréimnek – nevetett a dékán. – Tudják, szeretem gyűjteni őket. Egyébként furcsán csendes lett minden. Utána már csak a zárthelyi dolgozatok, az államvizsga és a fűtés volt a téma. Már nem hallottuk, hogy milyen betonnal kell kitölteni az alapot, hogy mekkora átmérője legyen a csöveknek, honnan szerezzék a sódert – megrántotta a vállát. – Egy korszak lezárult, azt hiszem.

Dávid és Zselyke még feltett néhány kérdést, majd udvariasan felálltak, megköszönve a dékán segítségét.

– Ugyan! – gombolta be a zakóját Sárközy. – Örülök, hogy megkerestek. Ha megírták a cikket, szívesen elolvasnám.

– Elküldjük önnek emailben, amint készen vagyunk – igazította meg a vállán Zselyke a táskáját. – Még egyszer köszönjük az idejét. 

A dékáni iroda ajtaja halkan csukódott be Dávidék mögött.

– Sokkal kedvesebb volt, mint gondoltam – pillantott hátra Zselyke. A folyosón csak egy-két diák lézengett, a falról komoran pillantottak le rájuk a régi dékánok arcképei, ahogy elhaladtak előttük. Meltzl Hugó és Csengeri János komoly és ünnepélyes pillantása kísérte őket.

– Én mondtam – fogta meg Dávid a lány kezét. – Nem kell tőle annyira tartani.

Mielőtt elérték volna a lépcsőfordulót, egy ismerős alakot vettek észre, ahogy a könyvszekrény előtt görnyedt háttal böngészte a cirádás címeket. 

Dávid magával húzta a lányt és mosolyogva megállt Feri mellett.

– Van valami izgalmas? 

Feri felpillantott, majd megrázta a fejét.

– Csak ezek – mutatott a vastagabbnál vastagabb antológiákra. – Nem igazán az én világom. Hol vannak a jó krimik? Agatha, Arthur – sóhajtott. Úgy sorolta a neveket, mintha régi barátai lettek volna.

Zselyke félrebillentette a fejét.

– Krimik? Nem tudtam, hogy újra olvasni kezdte őket. 

– Már egy ideje nem történt semmi megrázó a karon – magyarázta az idősödő férfi. – Se hullák, se rendőrök, a balszerencsénk talán véget ért. És különben is, néha jó, ha szembenézünk a félelmeinkkel. Nem élhetek üvegkalitkában elbarikádozva, aztán még olyan lennék, mint a csontváz a régészeti tanszék folyosóján – viccelődött Feri. 

– De hisz most is üveg mögött ül – világosította fel Dávid, mire a férfi sóhajtott.

– Próbáltam egy jó metaforával élni, de látom, maguknak, kreatívosoknak nem jó semmi – szemében huncutság csillogott, ahogy elindultak lefelé a lépcsőn a kijárat felé.

– Én értékeltem – próbálta bizonygatni Zselyke, ahogy lassan a porta elé értek. 

– Ne szépítse, kedves! – legyintett Feri, de haragnak egyáltalán nem volt nyoma az arcán. Az eső halkan kopogott az ablakokon, a felhők hirtelen kúsztak fel a rozsdaszínű égre. – Viszont ezért meg kell hallgatniuk egy viccet. Készen állnak? 

Dávid és Zselyke bólintottak.

– Azt mondja a gróf: Jean, kérem az esernyőmet, átmegyek Xavér professzorhoz. Mire Jean: Ilyen viharban, uram? Erre a gróf: Igen, mert azt mondta, menjek, amikor jól esik.