2023. december 8., péntek
Rita és Zsolt lakása; SZTE BTK portája

Rita az ablaknál ült és kavargatta a kávéját. Először a csészébe bámult percekig, a hab puhán örvénylett a körkörös mozdulatra, aztán kinézett az ablakon. Odakint koromsötét volt. Az az érzése támadt, mintha előző este le sem feküdt volna, és még tartana az éjszaka. Reggel öt óra tíz percet mutatott a falon az óra. Zsolttól kapta születésnapjára. A számlapon egy kép volt kettejükről; az esküvőn készült, csodaszép, felejthetetlen érzések. Rita álmosan elmerengett néhány pillanatra, aztán újra belehasított az emlék, annak a felfedezésnek az emléke, amit több napnyi kutakodás után tett, éppen tegnap. Nem tudta kiverni a fejéből, nem tudott nem gondolni rá, még a ma éjszakai álmában is felbukkant egy jelenet erejéig.

Áll a Vértó partján, nézi a fodrozódó vizet, ami lassan az áttetsző kékből egyre haragosabb zöldbe megy át, végül egészen vörös színt kap. Egy kisfiú játszik a parton, gödröt ás a puha homokba, nevet. Rita a hasához kap, megsimítja. Nem. Ő nem Rita, a hivatalsegéd, ő Vámos Ilona. Az órájára néz. A fiam ajándéka. Felpillant, a kisfiú sehol, a gödörbe belefolyt az a vörös víz, sűrű, színültig töltötte. Már a lábát nyaldossa. Valami berreg. Ideje felébredni.

Nyaka köré tekerte kedvenc, puha sálját. Egy plédnek is beillett volna, akkora volt, de így jól beburkolózhatott az ilyen fagyos reggeleken. Zsolt még horkolt a sötét szobában, Rita halkan fordította el a kulcsot a zárban, és mosoly suhant át az arcán. Elindult a villamoshoz.

Megszaporázta a lépteit, befordult az Egyetem utcába. Nagyon fázott, már az épületben szeretett volna lenni, persze, tudta, hogy az is csak sovány vigasz lesz, mert a nehéz, rideg falak ontják a hideget. Az utcai lámpák még mindig nem aludtak ki, a sötétség akkor sem akart feloszlani, amikor belépett a kapun. Végeérhetetlen éjszaka ez, gondolta Rita.

A portán Feri fogadta, a körülményeket tekintve megmagyarázhatatlan jókedvvel. Ez Rita szívébe is melegséget csalt, önkéntelenül mosolyra húzta a száját. Ekkor vette csak észre, hogy eddig mennyire görcsösen ráncolta a homlokát.

– Jó reggelt, Feri! – nem kellett erőltetnie a kedvességet a hangjában, mert a portás barátságos, bajuszos arcára pillantva ez mindenkinél önkéntelen volt.

– Szép jó reggelt, Rita kedves! Cudar idő van, igaz? Nem különösebben vagy feldobódva, azt látom. Várj csak, kíváncsi vagy egy egészen új viccemre? Vagy inkább melegednél kicsit?

– Talán az utóbbi – nevetett vissza rá Rita.

– Gyere, itt a portán már egész meleg a radiátor – a bajusz vidáman ugrándozott Feri szája fölött. Rita szorosan a radiátor mellé állt, és hálásan nézett a tömött szőrpamacsra.

– Kérsz egy bögre teát? Magamnak most készültem főzni egyet – Feri már nyúlt is a leharcolt teafőző után.

– Nagyon jólesne, köszönöm!

A vízforraló duruzsolt, bugyborékolt, gőzölgött.

– Mi van veled ma reggel, Rituka? Ennyire sose vagy szótlan.

Rita sóhajtott.

– Nem is tudom, hol kezdjem. Nyomaszt ez a sötétség, pedig tudod, hogy nem visel meg a korán kelés. Aztán a feladataimra gondolok itt az egyetemen. Képzeld, tegnap megkértek a dékáni hivatalban, hogy segítsek a Petőfiben a takarításban, mert kevés az alkalmazott. Képzelheted, mennyire örültem ennek. A hideg kiráz a gondolattól, hogy én azok közé a falak közé menjek.

Itt félbeszakította a mondandóját, belekortyolt a teába.

–  Ugyan miért? Annyival több pók leselkedik rád a sarkokban? 

Huncut ráncok húzódtak a portás szeme sarkában. Rita erre őszintén felnevetett.

– Jaj, dehogy! Egészen másról van szó. Nem hallottad, mi történt a Petőfiben? 

A hivatalsegédben felébredt régi önmaga, a természetes női tulajdonság, hogy újat mesélhet a másiknak, lenyűgözheti őt. Ez felülírt minden eddigi szorongást és félelmet.

– Nem én! Azonkívül, hogy ész nélkül pakol mindenki.

Rita hangja izgatott lett, ezek szerint tényleg tőle fogja Feri megtudni a nagy hírt.

– Múlt szombaton egy csontváz került elő az épületben, de sosem fogod kitalálni, hogy honnan. 

Itt egy kis hatásszünet következett. 

– A női mosdó falából bontotta ki Hollós. A harmadikon.

Feri arcán látszott a döbbenet.

– Miért jutott eszébe Hollósnak falat bontani? És hogy került oda egy csontváz?

A bajusz most megremegett az értetlenségtől.

– Sejtelmem sincs. 

Elgondolkozva meredt bele a teába néhány pillanatig, aztán folytatta. 

– A rendőrség is nyomoz. DNS-vizsgálatokat végeznek a fogakon, de találtak egy elég jelentős nyomot a csontváznál. A kezén volt az órája és a hátlapjára jól olvashatóan az van gravírozva, hogy „Drága Édesanyámnak, Vámosné Erdősi Ilonának”. 

Itt Rita hangja elcsuklott. Feri megingott egy pillanatra, majdnem elejtette a bögréjét. Másodpercekig tartó csönd.

– Hogy mondtad? Vámosné Erdősi Ilona? Övé a … a csontváz? – szakadt fel Feriből a kérdés.

– Az órán legalábbis ez a név áll. Jól vagy, Feri?

– Jól, jól… Vagyis nem, nem egészen – roskadt le a székre. – Ez egy hosszú történet.

– Talán ismerted a nőt?

– Igen, ismertem – a férfinak láthatóan elillant az iménti jókedve. A pulóvere cipzárával babrált. Nehéz kövekként tolultak elő lelkében az emlékek. – Mikor történhetett az eset? – Nézett kérdőn a megszeppent Ritára.

– Valahogy ’89 körül, ha jól emlékszem arra, amit Zsolt mondott.

A portás fél kézzel az asztalra könyökölt, és homlokát a tenyerébe fektette.

– Én akkor a Petőfi-épületben dolgoztam, mert abban az időben a DÉLÉP építkezési vállalat irodaháza volt. Ez szörnyű. Megöltek mellettem egy embert, és én semmit sem gyanítottam az egészből. Sok keserűséget okozott nekem az a nő, de ezt soha nem kívántam neki.

Rita már eléggé felmelegedett ahhoz, hogy ellépjen a radiátortól, és leüljön Feri mellé.

– Honnan ismerted? 

Feri mély levegőt vett a válaszhoz.

– A gimnáziumból, a Tömörkényből. Mi, diákok csak Vámos Ilonának hívtuk. Magyart tanított, mindenki rettegett tőle. Nagyon rideg volt és szigorú, egyes kérdésekben pedig hajthatatlan. Tudod, én faluról származom, az anyatejjel szívtam magamba az ö-zést. Nekem ez sokkal több volt, mint egy nyelvjárás a sok közül. Ez volt számomra az otthon. Azelőtt fel sem merült bennem, hogy bánthatja valakinek a fülét.

– Meg nem mondtam volna, hogy te valaha ö-zve beszéltél.

– Ma már szinte egyáltalán nem használom. Legalábbis próbálok rá figyelni, hogy a munkahelyen soha. Vámos Ilona sikeresen leszoktatott róla. Talán még büszke is lenne rám. Egy alkalommal a tanárnő szörnyű helyzetbe hozott az iskolában. Verset kellett mondani, és én ö-zve szavaltam. Ez annyira természetes volt nekem, hogy fel sem tűnt, persze, a tanárnő az első néhány sor és pár cifra szidás után a helyemre ültetett. Aztán hallgathattam az osztálytársaim gúnyos megjegyzéseit. Akkor döntöttem el, hogy elhagyom az ö-zést. Hát, röviden ez a történet, de akkor még az öcsémről nem is meséltem.

Rita a fejét csóválta. 

– Át tudom érezni, amit mondasz. Én vásárhelyi vagyok, és ott is elég erős az ö-zés. Engem ugyan nem csúfoltak, de voltak osztálytársaim, akik szintén ezt a kiejtést hozták magukkal, és őket kíméletlenül piszkálták.

Feri bólintott és folytatta.

– Csak nem fér a fejembe ez a dolog. Abban az épületben találnak rá, ahol én is dolgoztam valamikor, mintha kísértene még holtában is. Mit mondtál? ’89-ben történt? Valahogy akörül ment csődbe a vállalat, és nekem új munkahelyet kellett keresnem. Sehogy sem jó ez így.

Odakint már egészen kivilágosodott, a tea rég elfogyott, és Rita is teljesen átmelegedett. Arra sem emlékezett, mikor vette le a sálat és a kabátot. Megnézte az időt: 6:48. Szedelőzködni kezdett.

– Jól megfeledkeztünk magunkról a nagy beszélgetésben – nevetett. – Majd még folytatjuk, de most már tényleg mennem kell, még vár rám néhány folyosó a Petőfiben is.

A bajusz megremegett, de Feri aztán lágyan rámosolygott a szőke nőre.

– Jó, hogy beugrottál. Örülök, hogy tudtam kicsit beszélni a múltról. Lehet, hogy régen történt, de az ilyesmit nem felejti el az ember. Jó munkát neked!

– Neked is! Szia, Feri!

Rita elgondolkodva haladt emeletről emeletre. Megkönnyebbülést jelentett neki ez a kora reggeli beszélgetés, ugyanakkor tovább foglalkoztatta a dolog. Tehát Feri is érintett benne, és nem is kicsit. Nem mintha bármi gyanú merülne fel vele kapcsolatban, de ez akkor is érdekes. Kevésbé tudott koncentrálni a munkájára, mint máskor, egész nap arra várt, hogy hazaérjen, és elmesélhesse Zsoltnak a történteket.