„Hova lött a tarka szivárvány az égrül?/ Hova lött a tarka virág a mezőkrül?” – szavalja Feri Petőfi A téli esték című versét, nyelvjárásban, ö-zve. A szigorú Vámos Ilona tanárnő meg is dorgálja érte, az osztálytársai kinevetik, ő pedig hosszú évtizedek múlva is jól emlékszik a megaláztatás fájdalmára. Valóban ennyire mélyre tud menni, ha megszóljuk valakinek a nyelvhasználatát? Tényleg „parasztos” az, aki nyelvjárásban beszél? Milyen kapcsolat van az identitás és a nyelv között? Ezekre a kérdésekre keressük a választ, majd néhány témához kapcsolódó könyvet is ajánlunk.

A nyelvhelyességi és helyesírási szabályokat általános és középiskolás korunkban jól a fejünkbe verik – legalábbis megpróbálják –, és nincs is ezzel semmi baj, hiszen a magyar nyelv írásbelisége egységes, bárhol éljünk a világon, ha magyarul szeretnénk leírni valamit, ugyanazokhoz a dolgokhoz kell igazodnunk. A beszéddel azonban nem ez a helyzet. Bizonyára nem egyszer hallottuk már, hogy az a szép és helyes, ahogy a híradóban beszélnek, ez a standard köznyelv, erre tessék törekedni. Ezzel szemben, ha bebarangolnánk a föld magyarok lakta területeit, elég színes kép tárulna elénk, legyen szó ejtésbeli különbségekről, tájnyelvi szavakról vagy olyan kifejezésekről, amik idegen nyelvek hatására kerültek a magyarba. Möhet, kík, âmber, tüz, puja, pityóka, bazén, örökíró, honcsok, egy gömb fagylalt – ez csak néhány példa az említett jelenségekre. Az ismeretlen nyelvjárások első hallásra bizonyára furcsák, olykor a kommunikációt is megnehezítheti, ha a felek nagyon eltérő nyelvjárási szókészletet használnak, a köznyelvitől eltérő kiejtést pedig sajnos sokan ma is a tanulatlanság jelének tekintik, és úgy gondolják, hogy ez a nagy változatosság megrontja a magyar nyelvet. Egy nyelv azonban sosem egynemű, a nyelvhasználat több módon történhet, és egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. A nyelv regionális változatai sokkal inkább színesítik azt, mintsem veszélyt jelentenének rá. Ráadásul bizonyos archaikus vonásokat leginkább a nyelvjárások őriztek meg, mert régen a nyelv csak nyelvjárásokban létezett, így ezek a kutatók számára is izgalmas terepet jelentenek.

A legtöbben jóformán az anyanyelvvel szívjuk magunkba a nyelv valamely változatát, ami ilyen módon megfelel annak, amit szüleink, nagyszüleink, a közösségünk beszél – ezért is nevezzük anyanyelvváltozatnak vagy anyanyelvjárásnak. Ez egyben össze is kovácsolja azt a kisebb vagy nagyobb csoportot, mely beszéli. Persze emellett általában a standard köznyelvet is használjuk, hiszen az iskola vagy a munka legtöbbször megköveteli ezt, különösen a tanároknál, a médiában dolgozó szakembereknél, az ügyintézőknél és olyanoknál, akiknek sokat kell beszélniük a munkájuk során. Az ilyen beszélőket, akik a saját nyelvváltozatuk mellett a standard köznyelvet is beszélik, nevezzük kettősnyelvűeknek. Érdekesség, hogy azt, hogy mikor melyik változatot használják, nagyban befolyásolják a körülmények, például, hogy épp kihez szólnak.

Ahogy már utaltunk rá, az anyanyelvváltozat mindig a családhoz, a szülőföldhöz, tehát a létezésünk és személyiségünk gyökereihez fűződik. Ezáltal a beszédünk sok mindent elárul rólunk, nem csak kommunikációs funkciója van, hanem ki tudjuk fejezni vele például a hovatartozásunkat. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy a nyelvhasználatot az iskolázottság és a foglalkozás, a műveltség, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely határozza meg, és bár valóban találhatunk arra példát, hogy a magasabb képzettségű emberek inkább a standard köznyelvet beszélik, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nyelvhasználatunk és az intelligenciánk egymás függvényében alakulna. Ha valaki nyelvjárásban beszél, nem lesz sem butább, sem rosszabb, mint a nyelvet pallérozottan művelő társai. Nyelvhasználat miatti megbélyegzések mégis előfordulnak, ezeket pedig nem szabad félvállról venni, hiszen komoly lelki gondokat is okozhatnak. Mivel a nyelv az identitás része, ha valaki azt mondja, hogy rossz, ahogy beszélünk, ezt általában úgy értelmezzük, hogy mi magunk vagyunk rosszak.

„S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. […] Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, a nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.” (Hova lött, 4. fejezet)

A nyelvjárásnak és az ö-zésnek fontos szerepe lesz még a krimiben.

*spoiler*

„Feri szinte el is felejtette, a tanárnő szavai milyen élesen tudnak vágni, és milyen tehetetlennek érezte magát mindig ellenük. […]

– Hálásnak? – a férfi lassan közelebb lépett, a tekintetét nem véve le a nőről. Soha nem volt egy vézna gyerek, először a gazdaságban végzett munka, majd az építőmunkás állás tartotta jó kondícióban. Nem is bánta, hogy most kicsit fenyegetően hajolhatott a tanárnő fölé.”

Ha kíváncsi vagy, miért szikrázik Feri szeme, ahogy a tanárnőre néz, olvasd tovább az egyetemi krimit, és hamarosan megtudod. Vajon mi történik, ha a régi sebek egyszer felszakadnak?

Most pedig nézzünk néhány témához kapcsolódó könyvet!

Mivel a nyelvjárásoknak alapvetően csak beszélt változatuk van, ezért az irodalomban ritkábban bukkannak fel. De még így is vannak művek, melyekben közvetlenül vagy közvetetten megjelennek, hogy egy populáris példát említsünk, gondoljunk csak a Harry Potter könyvek Hagridjának beszédére. Ha pedig ö-zésről van szó, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényét emelhetjük ki, mely pont a nyelvjárás miatt legendásnak számít.

Móricz Zsigmond ugyanis szerette volna megírni a híres betyár, Rózsa Sándor történetét, anyaggyűjtés céljából többször is járt Szegeden, ahol Bálint Sándor néprajzkutatóhoz fordult segítségért. Móricznál folyton ott volt a jegyzetfüzete, sok mindent leírt, amit beszélgetések közben hallott, Bálint Sándor néprajzi, tájszó- és szólásgyűjteményét is kijegyzetelte, és mindig megbeszélték egymással az írás közben felmerülő kérdéseket. A sok kutatás ellenére Móricz mégis bizonytalan volt a tájszólás használatában, hiszen az ö-ző nyelvjárást nem beszélte, így arra kérte Bálintot és feleségét, hogy kiadás előtt vizsgálják meg ilyen szempontból a kéziratot. Ezt meg is tették, az idő azonban szorított, a nyomda a javításokat csak egyes íveken csinálta meg. Ennek eredményeképp a regényben akadnak hibák a nyelvjárás tekintetében, amit a kritika többször fel is rótt Móricznak.

A múlt század magyar irodalmából érdemes még megemlítenünk Mikszáth Kálmán Tót atyafiak és Jó palócok című műveit, melyek a felvidéki tájszóláshoz viszik közelebb az olvasót, a kortárs irodalomból pedig kiemelhetjük Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét, melynek cselekménye Erdélyben játszódik, és a különböző dialektusok mellett román mondatok is megjelennek benne, így a kódváltás, az idegenség problémája is tematizálódik. Ugyanezt fedezhetjük fel Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című könyvében, amiben különböző szövegtípusok kerülnek egymás mellé, közös pontjuk pedig a növényvilág. Megismerkedhetünk a szerző mátyusföldi nyelvjárásával, hiszen a szövegben a jellegzetes hangok és a szupraszegmentális elemek, mint a hangsúly, hanglejtés, jelölve vannak. Mivel a Felvidéken járunk, egy kisebbségi magyar nyelvváltozattal találkozunk, amit gyakran szintén alacsonyabb presztízsűnek gondolnak, mint a standard magyart.

Léteznek különféle mese- és történetgyűjtemények, melyek egy-egy területhez köthetők, és magukon viselik az adott terület nyelvi sajátosságait. Többek között ilyen a Havasok mesemondója Nagy Olga és Vöő Gabriella gyűjtésében, és Penavin Olga Jugoszláviai magyar népmesék című kötete. A nyelvjárások mellett ezek által közelebb kerülhetünk egy közösség életéhez, hagyományaihoz, ami nem csak tudományos szempontból lehet érdekes, hanem szórakoztató is, elég csak a cifrábbnál cifrább kocsmai jelenetekre gondolnunk.

Végezetül, a magyar irodalomtól eltávolodva, egy kortárs olasz tetralógiát hozunk. A közélettől elzártan alkotó, személyét titokban tartó Elena Ferrante a Nápolyi regényekben két barátnő, Elena és Lila történetét írja meg, hatvan évet felölelve gyerekkoruktól időskoruk kezdetéig. A főszereplők Nápoly egy szegény negyedében, a „telepen” töltik gyerekkorukat, ahol az emberek többsége nyelvjárásban beszél. Komoly jelentősége van annak, hogy ki és mikor használja a standard olaszt és a nyelvjárást, legyen szó veszekedésekről, a lányok egymáshoz való viszonyulásáról, vagy épp arról, hogy Elena hogyan próbál kitörni ebből a közegből, és boldogulni a tanulmányaiban és a munkájában. A világszerte népszerű regénysorozatból sorozat is készült Briliáns barátnőm címmel.

A nyelvjárások, különféle nyelvváltozatok tehát igenis nagy fontossággal bírnak, ahogy ezt az említett művek mutatják. Bár ellenségeskedések és problémák forrásai lehetnek, a beszélőik számára mégis ott rejlik bennük az otthonosság. Tekintsünk rájuk inkább kincsként, mintsem elhárítandó problémaként! Ha tudsz még olyan műveket, amikben szerepe van a nyelvjárásoknak és a nyelvhasználatnak, írd meg nekünk kommentben!

Almási Andrea