2023. október 9., hétfő
SZTE BTK, Portásfülke

Feri a recsegő rádióból szóló dalt énekelgette, Who Wants to Live Forever, miközben kicsit lejjebb tekerte a hangerőt, hogy hallhassa, ahogyan kicsöng a telefon, és azt, ahogy az öccse, a szokásos monoton, komoly hangján, beleszól a készülékbe.

– Czeglédi Antal.

– Az öcsémet keresem, nem hallott róla valamit az ügyész úr?

– Feri – lágyult el a férfi hangja, ahogy felismerte bátyját a vonal végén. – Bocsáss meg, nem néztem, ki hív.

– Ilyenkor nem is szoktad. Tudna szakítani az ügyész úr pár percet öreg testvérére?

– Rá mindig – hallatszott Tóni halk kacagása. –  Mondd, miért keresel?

– Lassan itt a halottak napja, és gondoltam, ideje lenne megbeszélni, hogyan tudunk kimenni a temetőbe – pillantott Feri a kis asztali naptárjára, Tóni felől pedig egy rövid ideig csönd hallatszott.

– Esküszöm, minden évben egyre korábban jut eszedbe elkezdeni készülni.

– Te is tudod, hogy még a koszorút is meg kell rendelni anyáék sírjára, meg a gyerekeknek sem biztos, hogy szabad lesz bármelyik nap, nagyok már, és sok dolguk van.

– Persze, tudom, de azért még mindig van egy hónapunk.

– Két évvel ezelőtt is ezt mondtad, aztán én futhattam a virágok után.

– Amiért már bocsánatot kértem, de…

– Tónikám, tartsd egy kicsit – szakította félbe Feri a testvérét, mivel egy elveszett tekintetű fiatal lány jelent meg az ajtóban. Az órák pár perce elkezdődtek, de szegény, biztosan még mindig egy termet keres, amik ilyenkor még hajlamosak voltak a varázslatos elkeveredésre a bölcsészkar folyosó-labirintusában.

Tóni mindeközben, a vonal túlsó végén, sóhajtva igazított meg pár, az asztalán szétgurult tollat. Elgondolkodva fordult az ablak felé, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Szeged belvárosára. Nem is olyan messze tőle Feri azt magyarázta az elveszett elsőévesnek, hogy melyik folyosón találja meg a Klemm Antal termet. Tóni szemei előtt felsejlettek a régi idők, amikor ő is ilyen elveszettnek érezte magát abban a rémisztően hatalmas épületben. Milyen régen volt az már, de néhány dolog, úgy látszik, sosem változik. Ahogy Feri aggódása sem a halottak napja és a temetőlátogatás miatt.

Amióta a szüleik elhunytak, minden évben igyekeztek pontosan november 2-án kimenni a temetőbe, még ha ez kicsit bonyolultabbá is vált, amióta a gyerekeknél bővült a család. Ferinek azonban nagyon fontos volt, hogy minden jól menjen ezen a napon, időben meglegyenek a virágok, a gyertyák és a koszorú. Tóni még egészen fiatal volt, amikor elvesztették a szüleiket, és – bár nem szívesen vallotta be – az idő múlásával egyre kevésbé emlékezett rájuk. Ha nem lenne az a pár régi fénykép, talán már az arcuk is homályba borult volna előtte. Ferinek, persze, sokkal több emléke volt róluk, és így ez a nap is mást jelentett neki. Tóni pedig emiatt igyekezett elfogadni a bátyja hóbortjait.

– Na, itt vagyok – szólalt meg ismét Feri a vonalban, miközben még utoljára intett az elsiető és hálálkodó lánynak. – Hol is tartottunk? Ah, igen, szóval a koszorú meg a virágok. El tudsz mönni értük akkor?

– Menni – javította ki Tóni azonnal a testvérét, és igyekezett elhessenteni a hirtelen rátelepedő feszültséget.

– Mindegy az – legyintett Feri a fülkéjében, ahogy hátradőlt a székében, majd nevetve hozzátette. – Nincs mán’ itt a Vámos Ilona, hogy megszidjon érte.

– Attól még mondhatod rendesen, Feri.

Egy rövid ideig csönd telepedett a hívásra.

– Ne kezdd ezt most, Tóni.

– Csak szóltam – jegyezte meg a férfi, és egy köteg papírt az asztal sarkához igazított. – A kérdésedre pedig: igen, el tudok menni értük.

– Jól van. Idén, légy szíves, ne hagyd az utolsó pillanatra.

– Nem fogom.

Azzal megszakadt a vonal.

*

1975. szeptember 22., hétfő
Tömörkény Gimnázium

Feri a tanteremben ült, ölében otthonosan elfeküdt a gitár. Szeretett zenélni, elpengetni a kedvenc dalait. Mikor az órák között gitározott, a többiek kíváncsian ültek le köré, némelyikük dúdolt is vele együtt, és voltak, akik az asztalokon doboltak.  Ilyenkor közösséget kovácsolt, akaratán kívül.

Amellett, hogy basszusgitározott, szeretett akusztikuson is játszani. Amikor csak tehette, elővette az iskola gitárjait. Ujjai a fogólapon az e-moll akkordról a-mollra váltottak, miközben mindenki – ahogy tudta – Máté Péter legújabb számát énekelte. „Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom” – hangzott több szólamban.  Ezeket a kellemes perceket a csengő nyers zaja zavarta meg. Feri lefektette a gitárt oda, ahonnan elvette, majd sietősen a helyére sétált. Mindenki más is így tett, a dúdolást nyüzsgés váltotta fel. A fiatalok suttogtak egymás közt, néhányan fel-felkuncogtak.  

A távolból hallani lehetett Vámos tanárnő egyritmusú, szapora, intenzív kopogását. Jellegzetes hangzása volt a lépteinek, a diákok a folyosó végéről felismerték már. Apró sarkú cipője élesen koppant az iskola terrakotta csempepadlóján. Meg, persze, a fán és a linóleumon is. Mire a tanárnő beért a terembe, mindenki elhallgatott, senki nem szeretett volna megdorgálást, netalántán büntetést. A diákok körében nem volt túl kedvelt Vámos Ilona. Féltek tőle. Szigorú asszony volt, tekintélyt parancsolt minden mozdulata, nem beszélve arról, hogy egy elejtett mosolyt se láttak még tőle soha. 

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a meglepően alacsony magyartanárnő. A csendet harapni lehetett a teremben, ugyanis mára meg kellett tanulniuk egy Petőfi-verset, s ha a tanárnő felelést ígért, akkor azt be is tartotta. A számonkérést nagyon komolyan kellett venni nála, maximum két szót lehetett téveszteni, a harmadiknál Vámos Ilona egyessel leültette  az illetőt.

– Szép jó reggelt kívánok mindenkinek – köszöntötte a diákokat kimérten. Könyveit és tolltartóját az asztalra helyezte, kinyitotta az osztályozó naplót. Motyogva elolvasott pár nevet magában, majd az osztályra emelte a tekintetét. – Kelemen István, kérem, fáradjon a táblához! – szólította fel a szerencsétlen fiút, aki, bár kelletlenül, de kivonszolta magát a tanárnő mellé. – Mit fogunk hallani ma? – érdeklődött Vámos Ilona.

– Petőfi Sándor versét, A téli estéket – válaszolta a fiú, miközben az ujjait morzsolgatta. A tanárnő leült a székére és bólintott.

– Halljuk akkor – mondta.

Ezután István belekezdett a versbe. Az első három sort tökéletesen szavalta, utána viszont makogni kezdett. Előre lehetett tudni, hogy mi következik, és úgy is lett. Megszégyenülve foglalt helyet az egyesével, amit a tanárnő már körmölt is a neve mellé.

– Nos, akkor jöjjön – gondolkozott hangosan –, jöjjön Czeglédi Ferenc.

Feri nagyot nyelt, de nem ijedt meg. Becsületesen megtanulta a feladott verset. Többször visszamondta magának, sőt, még néhány hangsúlyt is begyakorolt hozzá. Ettől függetlenül  utálta a felelést, mint mindenki más. Kezeit a háta mögé csapta, ahogyan azt illik, kihúzta magát, és nekikezdett a szavalásnak.

– „Hova lött a tarka szivárvány az égrül? / Hova lött a tarka virág a mezőkrül? / Ho’ van a patakzaj, ho’ van a madárdal, / S mindön éke, kin…” – eddig jutott a verssel, mire a tanárnő ingerülten közbeszólt.

– Hányszor kértem magát, Czeglédi Feri, hogy tanuljon meg rendesen beszélni?! – csattant a nő tenyere az asztalon, miközben felállt. – Ez nem szép beszéd, ez nem gimnáziumba való beszéd! Figyelmeztettem már, Czeglédi! Figyelmeztettem, hogy nagyon megjárja, ha arcátlanul folytatja ezt a parasztos beszédet! Nem tűröm, hogy kolbász- és hagymaszagú mondatok hangozzanak el az óráimon. 

Rettentően kikelt magából. A diákok mozdulni sem mertek, soha nem látták még ilyen mérgesnek. Mindig higgadt és kimért volt. Most viszont az egész terem visszhangzott a szavaitól.

Feri elpirult. Úgy érezte, apróra zsugorodott a tábla előtt, s mindjárt megnyílik alatta a föld. Most már ő is morzsolni kezdte az ujjait, a szíve vadul kalapált. Nem tudott megszólalni, nagyon hirtelen érte a megszégyenítés. Apró csend után folytatódott a dorgálás.

– Ha nem tudja rávenni magát a szép beszédre, menjen mezőgazdasági iskolába, ott társaira lel majd! Tudniillik, nem kötelező gimnáziumba járni – hadarta az alacsony asszony. – Még ilyen pimaszságot nem láttam – morfondírozott. – Ha még egyszer meghallok magától egy ö-ző mondatot, megbuktatom, biz’ Isten! Tanuljon meg rendesen beszélni, Czeglédi! – hangzott a fenyegetés. – Üljön le a helyére! Egyes!

S ezzel a tanárnő elhallgatott. Feri még sohasem érezte magát ennyire megalázva. Tudta, hogy zavarja a tanárnőt a beszéde, de a legrosszabb álmában sem gondolta, hogy ez ekkora problémát jelent. Sosem érzett kényszert arra, hogy megtanulja másképp használni a nyelvet. Elvégre ez hozzátartozik, ez ő. A szülei, nagyszülei, sőt, még a dédszülei is így beszéltek. Számára ez jelentette az otthonosságot. Ez volt a normális beszéd.

Gombóc keletkezett a torkában, amíg a helyére sétált. Megsemmisülve ült le a padjához. Égett az arca. Csúfolták korábban is a beszéde miatt, de sohasem szólták meg ennyire. Gimnazista volt már, nem kisfiú, de rettenetesen rosszul estek neki ezek a mondatok. Férfiasan tartotta magát, de ujjait tördelve összegörnyedt a székén.

– Torma mehöt birkát etötni! – köhintett az egyik diáktársa, mire páran felkacagtak.

Feri oda se nézett – pedig szívesen megmondta volna, hogy legalább jó helyre pakolhatná az ö-ket, ugyanis helyesen a mondat úgy hangzik: Torma möhet birkát ötetni.

– Jöjjön ki a táblához, Etelka, és most már halljak egy jó feleletet! – szólt komoly hangon Vámos Ilona. A lány egyenes háttal, büszkén kiballagott, bár a szemében neki is lehetett látni egy kis félelmet, majd nagy levegőt vett, s ismét felcsendült a Petőfi-vers.

Feri továbbra sem tekintett fel. Azon töprengett, hogy márpedig őt senki nem alázhatja meg ennyire. Eldöntötte, nincs más lehetőség: el kell hagynia a természetes beszédét. Nem fogják újra megszégyeníteni, sem a tanárnő, sem az osztálytársai.

Queen – Who Wants to Live Forever: https://www.youtube.com/watch?v=_Jtpf8N5IDE

Máté Péter – Elmegyek: https://www.youtube.com/watch?v=7Jwc9-qibG4