2023. szeptember 12., kedd
SZTE BTK

Zselyke a falnak dőlve állt, és az óra kezdetére, na, meg Dávidra várt. A telefonján görgette az Instagram feed-et. Csak a szokásos bejegyzések a nagy nyárvégi nyaralásokról, nyárzáró bulikról, #balatoninyar meg #horvatorszag, kinek mi, elvétve néhány bikinis vagy kockahasú híresség hajón nyaralós képével. A kijelző tetejére pillantott, 13:57 volt. Úgy döntött, ráír Dávidra, merre jár, de még csak megnyitnia sem kellett a Messengert, mert abban a pillanatban jött Dávid üzenete: „Hol leszünk?” 

Zselyke elmosolyodott, és visszaírt neki: „Földszinten balra, folyosó vége.” Azzal lezárta a telefonját, a kantáros nadrágja zsebébe süllyesztette, és a bejárat felé lesett. Széles mosoly ült ki az arcára, mikor meglátta Dávidot, rögtön felvették a szemkontaktust, Zselyke még intett is neki, mire Dávid viszonozta a mosolyát.

– Szia! – köszöntötték egymást, majd Dávid gyengéden megfogta Zselyke derekát, és egy diszkrét puszit nyomott az arcára. 

– Pontos vagy…

– Mint mindig, tudod – vigyorgott Dávid, majd egy mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket. – Neked is biztosan jó lesz ez az időpont? Még van egy másik is.

– Tuti. A másiknál óraütközésem lenne. Szerintem itt is van a tanár – mondta halkan Zselyke. Dávid nem fordult meg, hanem megvárta, míg a tanár elsétál mellette a terem ajtaja felé. 

– Ki van ám öltözve – jegyezte meg Dávid csak úgy mellékesen, amint végigmérte a magas, fiatalos, inget, élére vasalt nadrágot és elegáns bőrcipőt viselő tanárt, aki két gyors mozdulattal kinyitotta a terem ajtaját, majd elállt az útból, és kezével intett a hallgatóknak, hogy be lehet menni.

– Én még nem is voltam ebben a teremben – súgta oda Zselyke Dávidnak, miközben középtájt  helyet foglaltak az ablak mellett. 

– Üdvözlök mindenkit! Foglaljanak helyet! – kezdte a tanár, miközben aktatáskájából kivette az órához szükséges papírokat és a laptopját, amit villámgyorsan beüzemelt és összekötött a vetítővel, majd lassan végigpásztázta tekintetével a termet. – Jól van, látok azért itt ismerős arcokat is. Akikkel viszont még nem találkoztam… Engem Jávorcsik Gábornak hívnak, én tartom maguknak ezt a csodálatos szemináriumot, meg majd a későbbiekben sok más tárgyat is itt, a kommunikáció mesterszakon, úgyhogy fogunk még találkozni. Ez most csak egy rövid óramegbeszélés lesz, illetve ismerkedés, nem vagyunk sokan, szeretnék mindenkit megismerni. Kérem, hogy mindenki mutatkozzon be, azok is, akiket esetleg jól ismerek, hiszen lehet, hogy maguk viszont nem ismerik egymást. Azt is mondják el, ki melyik alapszakról jött, kíváncsi vagyok, mennyire vegyes a társaság. A többit magukra bízom. De előtte még megbeszéljük a tematikát, amit kivetítve láthatnak, ezen mindjárt végigmegyünk, de, gondolom, magukat legjobban az érdekli, hogyan lehet teljesíteni a tárgyat. 

Néhányan derűsen bólintottak, és vidám moraj hallatszott a padsorok közül.

– Mivel ez egy szeminárium, a félévet zh-val zárjuk majd az utolsó előtti órán, illetve az utolsó órára egy kreatív feladatot is be kell adniuk.

Zselyke szeme felcsillant. Egész addig az ablakon át nézte az utca túloldalán lévő ház nyitott ablakát, és azt, milyen érdekesen csillan meg rajta a napfény. 

– Egy cikksorozatot kell írniuk, a téma bármi lehet, de fogok megadni néhány opciót, azokból lehet választani. Bár nem kötelező, lehetnek még nálam is kreatívabbak. Nem egyéni munka, párokban vagy maximum háromfős csoportokban gondolkodjanak.

Ez utóbbi volt az a mondat, ami mindig is megosztó volt és az is lesz a hallgatók között. Halk fészkelődés vette kezdetét: akiknek nem volt ismerősük a szakon, tanácstalanul körbenéztek, néhányan hátrafordultak, hogy felmérjék a terepet. Voltak páran, akik még az óra előtt gyorsan összeismerkedtek, ők kérdőn egymásra néztek, és természetesen olyanok is akadtak, akik egyértelműen egymást választották. Ilyen volt Zselyke és Dávid is, akik azonnal vigyorogva egymásra néztek, sőt, még a kezüket is összekulcsolták a pad alatt. 

– Ezt még bőven van idejük kitalálni, ahogyan a témát is – folytatta a tanár –, nem kell most eldönteniük. Persze, ha már óra végére kiforr a dolog, az szintén rendben van – mondta, majd a laptopján ütött egy szóközt, így másik diára váltott. Megjelentek a falon a javasolt témák.

Azonnal lendültek a levegőbe a telefonok, hogy lefotózzák a listát, mire a tanár úr szinte automatikusan, egy félmosollyal hozzátette:

– Ne aggódjanak, fel fogom tölteni CooSpace-re mindazt, amit ma megbeszélünk. Itt láthatják a lehetséges témákat, lehet ezeket használni vagy inspirálódni belőlük, vannak köztük általánosabbak és specifikusabbak is, mindenkinek szíve joga. Amíg emésztik a látottakat, hallottakat, körbeadom a katalógust, kérem, hogy a nevük mellé a Neptun-kódjukat is írják fel.

– Ez tök jól hangzik. Mit gondolsz? – kérdezte halkan Dávid, a harmadik opcióra mutatva, miközben mindketten Zselyke telefonja fölé hajoltak.

– Cikksorozat a Petőfi-épületről? Mi lehet azon olyan érdekes? – grimaszolt Zselyke. – Egy régi szocialista épület, amire igencsak ráférne a felújítás.

– Na, pont ez az! Az a hír járja, hogy elkezdik felújítani, elvileg a télen. 

– Komolyan? És te ezt honnan tudod?

– Vannak forrásaim… – vigyorgott Dávid, mire Zselyke felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Na, jó, a portástól hallottam. Épp erről faggatta az egyik tanárt, mikor tegnap megálltam az aulában, hogy megnézzem, hol lesz az órám.

Zselyke elismerően nézett a szerelmére, majd mindketten a tanár felé fordították a fejüket, aki belekezdett a tematika ismertetésébe.

– De ha csak a télen kezdik a felújítást, miről írhatnánk több cikket is? Mire elkezdik, nekünk már be kéne fejezni a feladatot – gondolkodott Zselyke.

– Írhatnánk a múltjáról. Itt állhat egy ideje, lehet, hogy nem mindig egyetemi épület volt. Biztosan találunk róla egy-két cikket, amit fel tudunk használni.

– A felújításról meg megkérdezhetnénk a dékánt. Hátha van ideje két lelkes és kíváncsi hallgatóra…

Mindketten lehajtották a fejüket, úgy nyomták el a feltörni készülő nevetést.

– Ja, simán – folytatta Dávid. – Máris van egy csomó ötletünk, nem lesz ez olyan vészes.

*

2023. szeptember 26., kedd
Nyugi Kert

– Mit szólsz egy Nyugihoz? – vetette fel Dávid az óra végeztével.

– Benne vagyok – vágta rá Zselyke, miközben sietősen pakolt el a táskájába. – Eddig nem is olyan rossz ez az óra, tök sok jó dolgot tanulunk, amit fel tudunk használni a cikksorozatunk megírásához. Tényleg, sikerült elolvasnod a cikket, amit tegnap átküldtem? – hadarta. – Szerintem tök érdekes. Ki hitte volna, hogy egy építőipari cégé volt régen a Petőfi-épület. Különben…

– Te kávéztál? – tette fel a kérdést Dávid finoman, barátnője arcát fürkészve, aki jobban pörgött a kelleténél. Ismerte már eléggé, és tudta, hogy csak a kávé képes így felpörgetni, a zöld tea nem, amit helyette iszik.

Zselyke értette a célzást és lassított a beszédtempóján:

– Dehogy, tudod, hogy csak zöld teát szoktam inni – mondta, miközben lehajtott fejjel sétált barátja mellett a folyosón, a kijárat felé. Egy kósza tincset a füle mögé simított, és Dávidra nézett, aki a folytatást, tulajdonképpen az igazat várva nem vette le a barátnőjéről a szemét. – Na, jó, csak egyet! – vallotta be, miközben Dávid nevetve megrázta a fejét. – Pedig jócskán felöntöttem tejjel, azt hittem, nem fog ennyire felpörgetni.

– Miért nem volt elég a zöld tea?

– Éjszaka nem aludtam semmit – sóhajtott. – Nagyon belelendültem a cikkek keresgélésébe, aztán, gondoltam, pihenésképp megnézek egy-két részt az Agymenőkből, amiből nem egy-két rész lett, aztán eszembe jutott, hogy interjút akarunk kérni a dékántól a felújításról, és elkezdtem fogalmazni az emailt. Paráztam, mert tudtam, hogy berág a vesszőhibáktól. Aztán reggel lett. Ittam egy zöld teát, de majdnem elaludtam fogmosás közben, úgyhogy muszáj volt bevetnem a kávét.

– Biztos jól eshetett a fogkrém után…

– Hahaha… Természetesen nem egyből utána ittam – válaszolt Zselyke tettetett nevetéssel, miközben kinyitották a BTK hatalmas ajtaját és kiléptek a napfényes szeptemberi délutánba.

A Nyugiban rengetegen voltak, ami nem meglepő, hiszen félév eleje volt, méghozzá szép idő, így sok hallgató választotta a korsó sört és a jó társaságot kikapcsolódásképp. Dávid és Zselyke kézenfogva álltak be a hosszú sorba.

– Egyébként elküldted az emailt? – kérdezte Dávid.

– Ja, nem, előbb meg akarom neked is mutatni, hogy jó lesz-e.

– Nekem is? – nézett kérdőn Zselykére, kihangsúlyozva az is-t.

– Igen, Alexnek is elküldtem. Több szem többet lát. Mellesleg ő több emailt írt a tanároknak, mint én.

– Azt tudom. Egyébként hogy van?

– Az ő szavaival élve elképesztően fantasztikusan. Nagyon tetszik neki a város, ismerkedett már emberekkel, azt mondja, jó a társaság. Persze, nagyon-nagyon hiányzik, tudod, mennyire összenőttünk a három év alatt, testvéremként szeretem, de mindig arra gondolok, hogy egy álma vált valóra azzal, hogy Budapesten tanulhat. 

– Azóta is küldi reggel az outfitjeit?

– Hát hogyne, minden reggel! Ma például azt a felsőt vette fel, amit én kötöttem neki – ujjongott Zselyke.

– Aha, szívem, pontosítanál? Szerintem vagy húsz felsőt kötöttél neki, és ez csak az, amiről tudok.

– Mindjárt mutatom… – gyorsan feloldotta a telefonját, majd megnyitva a Messengert, rákoppintott a beszélgetésükre, és elkezdte keresni a képet. – Meg is van! – rányomott a képre, és Dávid felé fordította.

– Jól néz ki! Ez nem az, amit a szülinapjára kötöttél?

– De-de. Kitalálta, hogy mivel elég szellős az a felső, és igaz, hogy a nyáron a fesztiválon csak úgy magában hordta, azért az egyetemre mégsem akart úgy bemenni, így alávett egy egyszerű fehér inget, amit sikerült is feldobnia vele.

– Hát tényleg nagyon ütős lett!

Közben szépen lassan araszoltak a sorban, és végre ők következtek. Zselyke egy limonádét, Dávid egy sört kért.

– Ú, ott felszabadult egy hely! – kiáltott fel Zselyke.

– Rohanj, én viszem az italokat!

Azzal Zselyke sebesen megindult a kis asztalka felé, ami pont tökéletes volt kettőjüknek. Nagy lendülettel vágódott le a székre, amire többen odakapták a fejüket a szomszéd asztaloktól, de ő nem foglalkozott velük.

– Alex köszöni, hogy megdicsérted a szettjét – mondta Zselyke, mikor pár perc múlva Dávid megérkezett az italokkal. – És küldött egy képet, hogy épp kocsmában van a szaktársaival.

– Küldünk neki mi is egyet?

– Már küldtem.

– Úgy értem, olyat, amin mindketten rajta vagyunk.

– Jaa, persze – nevetett Zselyke, nyakát behúzva, és megvárta, míg Dávid elhelyezkedik a széken, majd lőttek egy képet.

– Te, az ott nem Lídia? – kérdezte Dávid, miután nagyot kortyolt a söréből.

– De igen! Szinte meg sem ismerem ilyen rövid hajjal.

– A diplomaosztó óta nem láttam, és nem is beszéltünk. Na, nem mintha azelőtt annyit csevegtünk volna.

– Amúgy ő is maradt mesteren.

– Honnan tudod?

– A múlt héten találkoztunk a vécében. Nem sokat beszéltünk, csak annyit, ki mit csinál most. Azt mondta, orosz nyelv és irodalom mesterre ment. Az a tavalyi nyomozás sok önbizalmat adott neki. Hihetetlen, hogy mennyi minden történt azóta.

– Szegény Érdy tanárnő… Nem kedveltem, de azért mégis… Nem érdemelt ilyen halált.

– Senki sem érdemel ilyen halált. Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy kollégája képes volt őt megölni, sőt, hogy egyáltalán képes volt ölni, és így – Zselyke nagyot kortyolt a limonádéjából.

– Biztos, hogy jó ötlet most ezt felhozni, kicsim? – fürkészte Dávid a barátnőjét, miközben kezét a kezére tette, és lágyan megsimította. – Tudom, hogy nagyon megviselt.

– Igazad van, beszéljünk másról! – rázta meg a fejét, mintha csak ki tudná rázni belőle a rossz emlékeket. – Tudsz valamit Ákosról? Ő is maradt mesteren? 

– Annyit tudok, hogy továbbtanul, méghozzá Londonban.

– Nem mondod?!

– De bizony! És a képekből ítélve, amiket Instára pakolgat ki, még mindig nem tett le arról az álmáról, hogy egyszer megtáncoltatja a Buckingham-palota őreit.

– Ez most komoly? – nevetett fel Zselyke.

– Teljesen. Figyeld! – Azzal Dávid megnyitotta az Instagramot. Nem is kellett rákeresnie Ákos profiljára, mert az első poszt, amit az algoritmus feldobott, pont az ő képe volt, ahogy szelfizik a palota őreivel. Mindössze néhány perce tette ki, képleírásként pedig csak annyit írt: „They’re still not dancing…” és egy szomorú, majd egy sírós emoji.

Zselyke nem tudta abbahagyni a nevetést, miközben lapozgattak a képek között. Dávid, látva a barátnője mosolyát, azonnal megkönnyebbült. Zselyke pedig tudta, hogy mit tett most érte a barátja, és hálás volt ezért nagyon. 

feladó: abonyizselyke@gmail.com
címzett: dekan@sztebtk.hu
dátum: 2023. szeptember 26. 17.30
tárgy: interjú

Tisztelt Sárközy György Dékán úr!

Abonyi Zselyke vagyok, a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció és média mesterszakos hallgatója. Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy a közeljövőben szánna-e rám és hallgatótársamra, Brezovszky Dávidra egy kis időt egy interjú elkészítéséhez a Petőfi-épületről. Nagy tisztelettel fogadnánk. Az interjú egy cikksorozat részeként jelenne meg, amely az egyik tárgyunk teljesítési feltétele. 

Az előre megbeszélt időpont hasznos lenne számunkra, így ha válaszlevelében felajánlana pár időpontot, annak nagyon örülnénk. Természetesen igazodunk az Ön javaslataihoz. 

Válaszát előre is nagyon köszönjük! 

Tisztelettel: 

Abonyi Zselyke