Ma este a kávéházban. Beszélgetés az ö-zésről
Délmagyarország, 1986. november 24., hétfő

Hosszú a sora a szegedi nevezetességeknek, lett légyenek azok tárgyiak (mint például paprika, papucs, szalámi, Anna-víz, a hajdani Sziráky-bicska), vagy szellemiek (matematikai, grafikai, bibliográfiai iskola, Szent- Györgyi Nobel-díja stb.), ám mintha szemérmesen hallgatnánk az ö-zésről. Bezzeg nem hallgatnak róla a más nyelvjárást beszélők, ha csúfolódó kedvükben vannak: ögyé kenyeret möggye / hanem öszöd tödd e / majd mögöszöd rögge. Mi hát az igazság az ö-zés körül?

Kitűnő nyelvészünk, Bárczi Géza azt írja A magyar nyelv életrajza című munkájában (1963), hogy a honfoglalástól a mohácsi vészig terjedő kor végére két nyelvváltozat alakult ki. Az egyik a kolostori nyelv, mely kódexeinkben rögzült. Föltűnő az ö-ző kódexek nagy száma, annak ellenére, hogy épp e nyelvjárási területek kerültek török uralom alá, tehát itt pusztulhatott el a legtöbb írott forrás. Bárczi lehetségesnek tartja, hogy a kolostori nyelvből kifejlődhetett volna az ö-ző normájú irodalmi nyelv. Az első ránk maradt szegedi ö-ző írás a városunkban született Körösi Fraxinus Gáspárnak 1555. július 4-én kelt levele Nádasdi Tamáshoz. Körösi latinul írta episztoláját, ám az együgyű szegediről és az alsóvárosi csert falábú barátról szóló anekdotát csak anyanyelvén tudta ízesen megjeleníteni. Kár, hogy a levelet mai átiratban közlő Szmollény Nándor (A középkori Szeged műveltsége, 1910.) az ö-zést (embör, megyön, igönis) nem jelzi. Ö-zött – rendszertelenül – már Tatár Benedek is (Házasságrul való dicsiret, 1541.), de ő nem volt szegedi, művében í-ző alakok is előfordulnak.

Jellemző nyelvjárásunk erejére, hogy a török elől elmenekült szegediek ö-zése ráragadt – többek között – a debreceni cívisekre is. E jelenség érdemes búvára, Papp László kimutatta, hogy a debreceni tanácsi jegyzőkönyveket 1547 és 1556 között részben, 1564 és 1569 között teljes egészében a szegedi tájnyelv jellemzi! Ugyanez elmondható a kálvinista Róma céhiratairól is. E jelenség akkor kezd megkopni, amikor a bevándorlók második nemzedéke a többségi nyelv hatására kezdi elveszíteni az ö-zés színeit.

Az 1570-es évektől egyre inkább fölismerhető az egységes nyelvre való törekvés. Az írástudók mind jobban kerülik a nyelvjárási alakokat. Szegedi Lőrinc a leveleiben erősen ö-zik, ám nyomtatott drámájában (Theophania, 1575.) már alig lelhető föl az ö-zés. Vagy ő kerülte, vagy a nyomdász javította ki az ö-ző alakokat. Az ö-zés a hódoltság után szorult vissza, amikor az újratelepítések tarka nyelvjárási képeket alakítottak ki.

Őriznünk kell az ö-zés ízét, zamatát. Bátran kell élnünk a szóváltozatok ö magánhangzós alakjaival (per-pör, seper-söpör).

Ady, Tömörkény, Juhász, József Attila, Illyés csak a föl igekötőt használta. A magyar nyelvművészet egyik bravúrja, amint Babits a visszhang érzékeltetésére az e és ö magánhangzós szóalakok ütköztetését alkalmazza: csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, / csendesen...

Erről az érdekes, nekünk, bennszülötteknek kedves témáról beszélget a Royal kávéházban ma, hétfőn este 6 órakor, az est előadója, az ö-zés titkainak egyik legkitűnőbb ismerője, Péter László, és a házigazda, aki hívja és várja a szegedieket: 

Apró Ferenc