Czéh Zoltánnak 2020. novemberében jelent meg az Erre sárkányok élnek című első regénye a Kalligram Kiadónál. A 2016 forró nyarán játszódó történetbe most, amikor hideg van, köd és kijárási tilalom, különösen jó belemerülni. Hiszen nemcsak arra kapunk választ, hogyan is került a regény főhőse, Jámbor Kornél a Mudhoney koncertje után az A38 hajóról a Dunába – de követhetjük őt Budára, Pestre, Vecsésre és a repülőtérre, házibuliba és étterembe, csupa olyan helyre, ahova most nem mehetünk. Szabó Laura Emerencia az SZTE BTK Kreatív írás specializációjának hallgatójaként gyakorlati félévét tölti, jobb híján az online térben – így lett a regény egyik első és lelkes olvasója, és készítette el a szerzővel ezt a beszélgetést. 

- Először is gratulálok a regényéhez! Igen részletes és valósághű Budapest-képet kapunk a könyvben: egy született budapesti írta így meg a fővárost? Nem sok mindent tudtam kideríteni Önről a neten keresgélve, segítene abban az olvasóinak, hogy jobban megismerhessék?

- Budapesti kötődésű vagyok, mert idővel az lettem, budapestivé váltam. Vidéken születtem, falun, nyolcadikos koromig hébe-hóba jártam csak a fővárosban. Aztán egyik percről a másikra megváltozott minden: ide jártam gimnáziumba, majd egyetemre is, kollégistaként, aztán egy rövidebb megszakítást leszámítva újra idekerültem, azóta itt dolgozom, a feleségem és a lányom pedig végképp ideköt immár. Belaktam, úgy érzem, ezt a várost, ez az otthonom, amit viszont a mai napig képes vagyok kívülállóként is szemlélni. Nap mint nap felfedezek benne valami újat, kiábrándulok belőle, majd újra beleszeretek. Íróként roppant nagy lehetőség Budapesten élni, hisz az egyetlen valódi város ebben az országban, az egyetlen olyan hely, ahol tényleg bármikor bármi megtörténhet.

- Azt megtudtam már, hogy középiskolában tanít magyart és történelmet. Mindig is tanár szeretett volna lenni?

- Gimnáziumban tanítok magyart és történelmet, így van, pedig sosem szerettem volna tanárnak menni. Soha, egészen addig, amíg ki nem próbáltam a tanítást. Addig a pillanatig én leginkább csak „valami nagy” szerettem volna lenni, „valami nagy dolgot” szerettem volna csinálni, így, szigorúan körvonalazatlanul. Zavart is mindig nagyon, ha ezt a vágyat le kell fordítanom a hétköznapok, a szakmák és munkahelyek nyelvére. A bölcsészkar remek választásnak tűnt arra, hogy a döntést elodázhassam. Itt egy darabig úgy látszott, a történelem szak „beelőzheti” a magyart: komolyan érdekelni kezdett az orosz-szovjet történelem. Konferenciákra jártam, publikáltam, doktori címet is szereztem egy a sztálini munkatáborok történetéről szóló disszertációval – aztán azon kaptam magam, hogy az esetleges egyetemi karriernél sokkal jobban érzem magam a gimnazisták között, az írás pedig a levéltári kutatásnál is nagyobb kalandokkal kecsegtet. És ha egy remek család koronázza meg mindezt, az már maga a megvalósult „valami nagy”, nem igaz?

- Gyermekkorában is nyitott volt a művészetek iránt? Mi vonzotta az írás felé?

- Gyerekként minden érdekelt, a harci repülőgépek történetétől a rajzoláson és a zenén át a matematikáig minden, de ebben, azt hiszem, nincs semmi különös. Rengeteget olvastam, jókat és rosszakat, ami csak a kezembe került, és hamar megtanultam „szépen”, „ügyesen” fogalmazni. Az igazi áttörést az jelentette – tizenöt lehettem talán? –, amikor elkezdtem minden külső, iskolai indíttatástól mentesen, pusztán a saját szórakoztatásomra történeteket írni. Mámorító élmény volt, a totális szabadság átélése, amihez semmi más nem kellett, csak egy spirálfüzet meg egy golyóstoll. A mostani regényben szerepel egy magyartanár, aki megérezni vél valamiféle eltitkolt művészi mocorgást főhősünkben, és egy váratlan húzással novellát kér a tőle az iskolaújság számára: körülbelül így jelentek meg az én első írásaim is annak idején. Fura érzés volt látni, ahogy az osztálytársaim olvassák őket. Megvannak még valahol ezek a régi, szamizdat küllemű lapok: egyszer talán erőt veszek magamon, és újra beléjük lapozok.

- Milyen műfajokban alkotott eddig, illetve hány könyve jelent meg az Erre sárkányok élnek előtt?

- Nekem hosszú idő kell egy könyvhöz. Kettő jelent meg korábban, 2006-ban A Pókháló csillagkép, majd 2012-ben az Embert enni című. A műfaj tekintetében fokozatosan haladok az egyre nagyobb szabású és egyre sűrűbb szövegek felé: friss állapotában mindkét korábbi könyvemet regénynek neveztem még, utólag viszont, a következő felől már átkereszteltem őket novellafüzérré. Talán ez a sors vár valamikor erre a harmadik könyvre is, nem tudom. Olvasóként is vonz a novella és a regény világképe közötti billegés. Esti Kornél, Dos Passos könyvei, vagy akár a Végtelen tréfa: lenyűgöző tud lenni az a kötéltánc, amikor valaki egyensúlyt talál a megalkotottság és az esetlegesség között, amikor a szakadások, a történet különálló elemei vagy egymást kerülgető szálai közti rések legalább olyan izgalmasak, mint maguk a megírt szövegek.

- Az Erre sárkányok élnek című könyve igéző és magával ragadó, ugyanakkor feszültséggel teli is. Minden érzékemre és érzelmemre hatott, gondolkodóba ejtett. Ön hogyan érez a művel kapcsolatban? Mit érzett az írása közben, és milyen a viszonya hozzá most, hogy már kézbe vehető a kötet?

- Örülök, ha ezt a hatást váltotta ki a szöveg, fontos elvárásom volt ugyanis vele szemben ez a fajta komplexitás, hogy egyszerre legyen cselekményes és filozofikus, hogy legyen minden ízében kidolgozott, mégis természetesnek ható és sodró lendületű, hogy legyen a szó összes a létező értelmében izgalmas. Nem tisztem megítélni a vállalkozás sikerességét, de én a magam részéről elégedett vagyok a végeredménnyel. A kiadás előtt többször is át kellett olvasnom a teljes szöveget, és mindenütt azt éreztem, hogy szerencsés döntéseket sikerült meghozni írás közben, sehol sem kényszerültem rossz kompromisszumok meghozatalára. Büszke vagyok a könyvre.

- Mindössze három nap alatt zajlik le a regény cselekménye, de rengeteg minden történik a főszereplővel, elég merész, szélsőséges dolgok is. Önismereti/önéletrajzi ihletésű a könyv? Van valóságalapja, vagy a képzelet szülte ezeket a helyzeteket, szituációkat?

- A jó írói döntések közé sorolnám az idővel és a tagolással kapcsolatosakat is: egy fontos függeléket leszámítva három egyforma egységből áll a könyv, három egymást követő, egymásba folyó nap történéseiből. Volt másfajta, szellősebb ősverziója is a könyvnek, de aztán változtattam, emeltem a tétet. A novellaszövegek intenzitásával írni többszáz oldalon keresztül? Miért is ne? A valóság és a képzelet nem vagy-vagy viszonyban van itt, hanem egységben, szétszálazhatatlanul. Ebben nincs semmi rendkívüli amúgy: Flaubert nyilván füllentett, amikor azt állította, „Bovaryné én vagyok”, miközben ugyanez a mondat egy fájdalmasan valóságos titokba is beavathat minket. Jámbor Kornél is ugyanennyire azonos az írójával.

- Nemcsak a regény Budapestje hiteles, a cselekményben igen fontos kupadöntő is lezajlott a valóságban. A történet említést tesz egy fotópályázatról, egy Mudhoney nevű banda koncertjéről. Mondhatjuk, hogy a cselekmény maga megtörtént eseményeken alapul?

- A valóság épp eléggé fantasztikus és abszurd szerintem, csak megfelelő közelségből kell vizsgálnunk és alkalmas módon szöveggé formálnunk. A Mudhoney valóban fellépett négy éve az A38-on, ezt a saját szememmel és fülemmel tapasztalhattam meg, én viszont – Kornéllal ellentétben – baj nélkül hazajutottam a koncert után. Rengeteg valóságos elemből áll össze a regény univerzuma, stimmel a focimeccs és a ferihegyi menetrend, stimmelnek a megidézett utcák és terek, arcok és mondatok, még a macskám is felbukkan ebben a világban, az egész mégis színtiszta fikció. Olyan fikció, ami képes lehet mélyebb igazságokat magába sűríteni, mint a puszta dokumentarizmus.

- Misztikus és mesebeli első ránézésre a cím, Erre sárkányok élnek, s a történet bár nem gyerekmese, ahogy a cím alapján először gondoltam, mégis varázslatos, szinte hihetetlen. Hogyan és miért ez lett a könyv címe? Mit jelent a cím?  

- A jó címet nem lehet legyártani, a jó címnek jönnie kell, magától, valahonnan az ismeretlenből. Az Erre sárkányok élnek kifejezés épp az ismeretlen felcímkézésére szolgált: régi térképeken nevezték meg így a fehér foltokat, a még meghódítatlan területeket. Valamikor sok évvel ezelőtt jegyeztem meg magamnak az eredeti, latin nyelvű alakot, „hátha jó lesz egyszer valamire”, egy csomó mindenféle kacathoz hasonlóan. A mostani könyv sokáig megnevezetlen projektként készült (Work In Progress, a nagy Joyce mintájára), aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy megvan a cím, itt várakozik régóta a fejemben. Odaírtam a fájl elejére, ránéztem, és láttam, hogy ez jó.

- A könyvben többször említett Hollandia a labdarúgás kapcsán kerül először szóba. Ön szereti a focit, a holland focit? Miért pont a Feyenoord FC labdarúgó csapat a kedvence a főszereplőnek? Ez a csapat nem tartozik a legismertebbek közé.

- Szeretem a focit. Ma már csak nézőként szerethetem sajnos, egy olyasféle térdsérülés miatt, amilyen a regényben is megtörténik az egyik szereplővel. Akár focirajongónak is nevezhető vagyok, a hollandok helyett viszont én az olaszokért lelkesedem, a Serie A csapataiért és az azúrkék mezes válogatottért, „amióta az eszemet tudom”. Alighanem épp az erős érintettség miatt kellett egy másik ország másik csapatát kiszemelnem a regényhez, hogy legyen egy kis távlatom az ábrázoláshoz. A rotterdami Feyenoord az ő legendásan vérmes szurkolótáboruk mellett nemzedéki okokból tűnt még jó választásnak: a főhős az ezredforduló környékén tarthatott (volna) abban az életszakaszában, amikor csapatot választ magának az ember, akkoriban pedig a Feyenoord nemzetközi szinten is igen sikeres gárda volt még – hogy azután ugyanúgy kiforduljon alóla is a világ, ahogyan hősünk alól fordult ki.

- Hollandia és Izland. Amszterdam és Reykjavík. Ön személy szerint járt már ezeken a helyeken? Vagy tervezi, hogy elutazik ide?

- Mindkét helyszínt igen közel érzem magamhoz, miközben én magam nem jártam még sajnos sem itt, sem ott. Olyanok, mint egy-egy visszatérő álom. És ilyenek a regény főhőse számára is: vágyképek megtestesítői, Budapest sajátos, egymástól is jelentősen különböző, távoli alternatívái. Aztán a könyv végére kiderül, hogy amit elérhetetlennek gondoltunk… De csitt. Egyszer talán eljutok majd az Ajax stadionjába, és az sincs kizárva (térdsérülés ide vagy oda), hogy megmászom még a Snaefellsjökull havas csúcsait. Bár most, hogy megírtam ezt a könyvet, tulajdonképpen meg is valósult mindkét dolog, nyugodtan ki is húzhatom őket a bakancslistáról.

- Első regénye az Erre sárkányok élnek. Dolgozik már újabb könyvön? 

- Fura érzés túllenni egy ekkora, évekig tartó vállalkozáson, elengedni egy elkészült regényt. Mintha egyszerre lenne az ember részeg és másnapos. A legjobb mihamarabb belevágni ilyenkor egy újabb munkába. Ezt tettem én is a nyáron, lett is belőle egy kb. hetvenoldalas szöveg, amiről határozottan azt érzem, hogy valahogyan része lesz majd valaminek, fogalmam sincs viszont még, hogy vajon hogyan és minek, arról pedig még kevesebb, hogy mikor. Mostanában leginkább várakozom, töprengve és kíváncsian.