_Bevezetés_

   A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán második éve működik a Kreatív írás specializáció. Azóta dolgozunk együtt 12 hallgatóval, írásórákon, előadásokon, különféle szemináriumokon, a kollégáimmal együtt: a kreatív írás órákat Szilasi László tartja. Van köztük több magyar szakos, de olyan is, aki „főfoglalkozásban” angol, francia vagy történelem szakra jár. Csapat lettünk, közösség, így ebben a félévben bele mertünk vágni egy olyan kalandba, amiről csak remélni mertük, hogy jó vége lesz: elhatároztuk, hogy írunk együtt egy egyetemi krimit, 12 hallgató és egy tanár, de mondhatnám úgy is, 12 író és egy szerkesztő. Minden fejezetet más írt meg, hétről hétre haladva előre (pontosabban az első három fejezet a szívdobogtató indításra vállalkozó két egyetemista nyitófejezeteiből lett „összemixelve”), de mindent megbeszéltünk, beleírtunk-javítottunk egymás szövegébe, a szerkesztés feladatát pedig én vállaltam magamra. Még az sem jelentett akadályt, hogy az egyik hallgató mindvégig Bordeaux-ban volt, Erasmus-ösztöndíjjal: kommunikáltunk a facebook-csoportunkban, létrehoztunk egy google drive mappát, mondhatnám, fúrtunk-faragtunk heteken, hónapokon át. Az hamar kiderült, krimit írni egyáltalán nem könnyű. Tizenhárman krimit írni meg pláne nem.

  Bár kritikusként, irodalomtörténészként, szerkesztőként dolgoztam már szak- és szépirodalmi szövegekkel egyaránt, krimivel eddig csak olvasóként és elemzőként találkoztam. Amíg nem kezdtem bele, nem is gondoltam, mennyi mindent kell csinálni egy krimi szerkesztésénél, ami egy tanulmánykötetnél fel sem merül: volt, hogy kimentünk a folyosóra, és kinéztünk az ablakon, hogy ellenőrizzük, láthatta-e onnan a hősünk azt, amit a szövegben megírtunk neki; ellenőrizni kellett, süthet-e még a nap abban az órában azon a februári késő délutánon, ahogy szerettük volna (naná, hogy nem). És, persze, a közös írást és az egyetemi ritmust sem volt egyszerű összepasszintani: nem egyszer két folytatás egyszerre készült, hogy beleférjünk az egyetemi félévbe, aztán jött a cselekményszálak fésülgetése, hiszen ki erre kanyarodott azalatt az egy hét alatt, ki meg amarra.

   Az ötlet maga onnan jött, hogy ebben a félévben a detektívregényről kellett tanulniuk a specializációra járóknak. A félév első felében olvastunk együtt néhány krimit, bemutattam, milyen jellemzői vannak a két legfontosabb krimitípusnak, mit kell tudni a műfaj magyar darabjairól – aztán megbeszéltünk néhány dolgot, vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük. És maga a folyamat, a csinálásé, azt hiszem, örök emlék marad mindnyájunknak: ehhez jelentősen hozzájárult a két vendégünk is. Az egyikük, Hász Róbert, mostanra „kétkrimis” szerző (neki köszönhetjük a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napját és a Fábián Marcell és a táncoló halált), még akkor adott tanácsokat nekünk, és mesélt a saját tapasztalatairól, amikor egy sor sem született meg a sajátunkból. Meg is ijesztett azzal, engem mindenképp, hogy határozottan állította, ő úgy bonyolította a cselekményt, hogy nem tudott többet a nyomozójánál, közben jött rá arra, merre fog kanyarodni a regénye – mi azt elég hamar beláttuk, hogy ennyien nem tudunk a szövegre hagyatkozni, a mi regényünk biztosan nem fogja írni önmagát, tudnunk kell, mi miért történt, ki a gyilkos, mi az indíték. De rengeteget tanultunk így is abból, amit mondott, megértettük, mennyi mindent kell eldöntenünk – először is találnunk kell egy helyszínt, amit mindannyian ismerünk, ahol olyan otthonosan mozgunk, mint ő és a hősei Zomborban. Hamar eldőlt, hogy nálunk az egyetem lesz a közös tér, vagyis leginkább a szegedi bölcsészkar zegzugos épületében mozognak majd a hőseink.

  Ahogy elkezdtünk beszélgetni a koncepcióról, aztán megszülettek az első fejezetek, úgy lett a helyzet egyre komolyabb. Különösen, amikor már A Sellő titkai című krimi szerzője, Cserháti Éva is megérkezett hozzánk: nagyon komolyan vett minket és az addigra már pár fejezetből álló szövegünket, dicsért is, meg rámutatott az ellentmondásokra, a logikátlanságokra, mesélt arról, hogy egy profi miként épít karaktert (nem éppen úgy, mint mi…), és megnyugtattaa csoportot, hogy egy krimit befejezni még egyetlen írónak is nehéz, nemhogy 12-nek. Addigra azzal már szembesültünk, bármennyire nem szeretnénk kegyetlenkedni, áldozatra szükségünk van – igaz, hogy léteznek olyan Agatha Christie-kriminovellák, amelyek egy ellopott igazgyöngy nyakék körülbonyolódnak, nemcsak azért kellett erről a finomabb változatról lemondanunk, mert elég kevés nyakéket őrzünk az Egyetem utcai épületben. A krimibe azért is kell gyilkosság, mert valami jóvátehetetlen veszteségre van szüksége a műfajnak és a krimiolvasónak egyaránt – a világ rendje a klasszikus krimiben még úgy-ahogy helyreáll, a hard-boiled krimikben viszont, például a műfaj mai skandináv változatában, már minden kötetet azzal a nyomasztó érzéssel teszünk le, hogy a bűn nem tűnik el a világból. A nyakéket (amit egy gyenge pillanatunkban ősnyomtatványra akartunk cserélni, az ötletelés korai fázisában – nem mintha azok hegyekben állnának a tanári szobákban, de ennek az ellopása a bölcsészkarról mégis hihetőbb) vissza lehet adni, az emberéletet viszont nem. Erre is figyelmeztet minden egyes krimi.

   És itt meg kell állnom egy pillanatra. Bármennyire nehezedett a feladat, a megbeszélések során nagyon sokat nevettünk. Szereplőink sorsát alakítottuk, mondhatnám azt is, élettel és halállal játszottunk, hiszen, ahogy Kosztolányi Dezső írta egy színikritikájában: „Ezeknek az idegcsigázó detektívdaraboknak az a varázsuk, hogy a nézők gyermetegebb kedélyű része az utolsó pillanatig nem tudja, ki a gyilkos, s addig pirosra gyulladt füllel, csillogó szemmel találgatja. Vannak azonban olyanok, akiket nem ejt rabul az izgalom. Ezek nyugodtan számlálják – ameddig bírják , hogy hány holttest hever a színfalak között. Ők kezdettől fogva tudják, hogy kicsoda a gyilkos. Minden detektívdarabban a szerző a gyilkos, aki kedve szerint – és minden következmény nélkül – lemészárolhat, fölakaszthat, elemészthet annyi férfit, nőt és gyermeket, amennyit óhajt.” Megéreztük, hogy nemcsak találgatni lehet a gyilkos kilétét csillogó szemmel, de kitalálni is: mégis, szörnyű módon, kétszer is megrendülten néztünk egymásra a félév során. Kétszer is olyan hír érkezett ugyanis, hogy nemcsak egy regényben történhetnek halálesetek az egyetemen: arról olvastunk, hogy egy-egy egyetemista vetett véget az életének, az Óbudai, illetve a Debreceni Egyetemen. Olyan halálesetek ezek, amelyekről ugyan nem derült ki sok, de annyi biztos, nem lett volna szabad megtörténniük. Beszélgettünk minderről, még az is felmerült, egyáltalán közzétegyük-e a mi sokkal korábban elkezdett egyetemi kriminket ezek után – végül úgy döntöttünk, létrehozzuk ezt a blogot, ahogy terveztük eredetileg, és minden héten feltesszük rá a 13 fejezet egyikét. Abban bízunk, hátha szeretni fogják az olvasók annyira, amennyire mi megszerettük: és azt is meg akartuk mutatni a közös munkánk eredményével, hogy az egyetemnek nem kell félelmet, rémületet, szorongást keltő helynek lennie. Hiszen lehet tanulni így is, együttműködve, közösségként, jó hangulatban. Olyan módon, ahogy az a tizenkét egyetemi hallgató tette, akik megérdemlik, hogy legalább itt felsoroljam a nevüket, hiszen abban állapodtunk meg, hogy az egyes fejezeteknél már nem lesznek szerzői nevek. Csamangó Dorottya, Ferencz Hedvig, Gonda Karolina Stella, Gulyás Bettina,Holecska Tünde, Kardos Dániel, Katona Alexandra, Kiss Izabella, Kónya Petra, Kovácsné Katona Andrea, Nagy Sándor, Ördög Dorka Denissza: hálás vagyok nekik, hogy tanárként megélhettem velük ezt a félévet. És márcsak annyi maradt, hogy leszögezzem előzetesen: minden hasonlóság valós eseményekkel és személyekkel csak a véletlen műve. Meg azt, hogy maradhatott azért a regényükben némi következetlenség, bármennyire törekedtünk a hibák kiküszöbölésére: arra kérjük a kedves olvasót, olvassa örömmel ezt az egyetemi krimit, izguljon együtt a hőseinkkel és velünk, de azért vegye annak, aminek szántuk. Nagyon komoly játéknak.

Szilágyi Zsófia