2023. október 18., szerda
Petőfi-épület

Reszketett a csikk parázsló vége, elfulladt, füstje szürkén sodródott a fojtogató szélben. Hollós megint a telefonjára pillantott, fiatal arca kísértetiesen fehérlett a rávetülő fényben, amúgy is őszes haja kilúgozódott. Még mindig túl korán volt. Az utcalámpák jó ideje lekapcsoltak, a hajnal hasadása mégsem akart megkezdődni, enyhe sárga helyettesítette – körtefény a Petőfi portásfülkéjéből.

Az októberi szél benyomakodott Hollós mellett, ahogy belépett az ajtón: néhány falevelet lökött be a lábtörlőre, már barnák voltak, megszikkadtak, testük ropogva porladt el a takarító örömére, mikor a férfi rájuk taposott. Hollós a portásfülkéhez lépett. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy elhagyta a szürke sálját, nem mintha annyira hiányzott volna, mindeddig a létezéséről is elfeledkezett, de félálomban  tisztán emlékezett, hogy a tanári széken maradt: lelóg a támláról, rojtos vége a padlót éri. A portás (név szerint Anita – Hollós ezt is megjegyezte, ahogy mindenkiét) először kétkedve méregette, a fülkeablakba pakolt cókmók között turkált, addig is legalább abbahagyta a körme rágcsálását. Közben azért a tekintete újra meg újra a Hollós arcán lévő halvány hegre tévedt, és ösztönösen összébb húzta magán a kötött kardigánját. Zavarta az a heg, sok mindenkit zavart, csak Hollóst nem. Végül egy féloldalas mosollyal nyerte el a teremkulcsot.

Fölfelé a lépcsőn fenyőillat csapta meg, valami olyasmi, mint a harmadikos osztálykiránduláson, tűlevelek sercegtek a talpuk alatt, letévedtek az ösvényről, közben gallyakkal kardoztak, szinte hallotta a többiek kacagását. Ahogy a teremkulcsot a kabátja zsebébe csúsztatta, ragacsos vitaminkapszulákhoz ért, egyik reggel késve ébredt, és nem volt ideje bevenni őket. Szerencse, hogy nem gurultak el. Kivett egyet és a szájába tette.

Elnyomta a fenyőillatot.

Helyette eszébe jutott az a szám, amit félévkezdet óta nem tudott kiverni a fejéből. (Put the lime in the coconut, hmm mm hmm mm hmm, such a silly woman.) Lehet, ki is hallatszott, bár remélte, hogy nem, mindenesetre fütyörészés kísérte.

Hollós a folyosó sötétjébe bámult, vakon tapogatózott a kapcsoló után, de mivel csak nem találta, befordult a sarkon. Kásás sárga világította be a folyosót, nyitva volt a terem, onnan szűrődött a fény, mintha az összes lámpát felkapcsolták volna odabent.

Megborzongott, mindig ez volt. Nos, ezért utált itt órát tartani, csak ez az egy út vezetett a teremhez, mindenképpen el kellett mennie a női mosdó előtt. Megtorpant. A dermedés az egész testére kiterjedt, bálvány volt. Szeme meredten bámulta a női mosdó feliratát. Fojtott nyöszörgés szűrődött ki odabentről, bőrredős suhogás, ultrahangos csivitelés. Obszidián szempár pillantása. Hollós megrázta a fejét, csak az agyára ment a sok horrorfilm meg a virrasztás. (Egy ideje már nem akart álmodni, nem akarta azt álmodni, már nem szórakoztatta, hogy ébredés után is emlékszik rá, el kellett ütnie valamivel az éjszakákat, a betűk hamar szétfolytak előtte, pislogás nélkül meredt a képernyő mozgolódására.) Mindenesetre rumos sütemény ízét érezte a szájpadlásán.

Valaki figyelte.

A teremajtó előtt egy sziluett tűnt fel kezében felmosófával, fél szeme kéken csillogott a homályban. Fütyörészett. Hollós üdvözlésére csak biccentett, és folytatta a takarítást: felmosófej a vödörbe, keverés jobbra, placcsanás a padlón. Szétfolyt a víz, terjedt a tócsa.

Ahogy Hollós belépett a terembe, az arca elé kapta a kezét, nem égett semmiféle lámpa, a felkelő nap sütött be az ablakon. Valami ócska színházi előadáson érezte magát, ahol a csalást a nagyérdemű megvakításával leplezik. Kilúgozás. Még akkor is káprázott a szeme, amikor szembesült az átveréssel: nem volt ott a szürke sálja, sehol sem volt.

Egyszerre már a fütyörészést sem hallotta, azért mégis a takarító után indult, hátha ő látta valahol a holmiját. Végigtocsogott a folyosón, a víz a női mosdóhoz vezetett, megint kiöntött, gondolta, az épületre tényleg ráfért volna már az a felújítás. Mindenesetre a takarítónak nyoma veszett, úgyhogy inkább lesietett a portára.

– Nem találtam ott a sálamat – mondta a portásnak, miközben visszaadta a teremkulcsot.

– A nyakában van – vetette oda flegmán, fel sem nézve a körömrágásból a portás.

Hollós csak sóhajtott, mert tényleg ott volt.

Harry Nilsson – Coconut: https://www.youtube.com/watch?v=TsSuueEGQSM