1988. szeptember 2., péntek
JATE BTK

Ahogy kilépett az épületből, azonnal könnyebben lélegzett. Mintha az Ady-épület falai mind őrá nehezedtek volna, összeszorítva mellkasát. Pedig olyan egyszerű dolga volt, minden ment a maga útján. Minden egyes diák képes beiratkozni az egyetemre, mindenki, aki elvégzi majd, és az is, aki kibukik később. Nem ez a trükkös része, ennél sokkal nagyobb kihívások várnak rá. Mégis, egy felvont szemöldök, egy sürgető hang elég volt hozzá, hogy újra a Tömörkény folyosóin találja magát. Hiába mondogatta magának, hogy itt most valami egészen más kezdődik. Egy új fejezet. Minél többet ismételgette ezt, annál hamisabban csengett, mintha egy rossz film egyetlen kockáját játszaná le újra meg újra.

Nem is értette magát, az elmúlt évben úgy érezte, teljesen helyrejött. Ezt most talán csak az épület tette. Igen, bizonyos, hogy ez volt az oka. Végigpörgette magában, hogyan viselkedett, minden egyes kis részletet, oda és vissza. Belépett, megrémült a tömegtől, nem tudta, hova üljön, kire nézzen. Köszönt azért, egy kicsit bizonytalanul, de szinte biztos, hogy nem feltűnően, és egyébként is, nem mintha sokakat érdekelt volna. Meghallgatta az utasításokat, elővette az iratait, papírokat töltött ki, nem látta, hol kell aláírnia, zavarba jött. Hirtelen még a nevét is majdnem elrontotta, aztán mégis leírta: Czeglédi Antal. Beszéltek hozzá, válaszolt. Izzadt a tenyere. Lassan beszélt, erre tisztán emlékszik, gyönyörűen forgatta a szavakat. Történelem szakra, igen, igen, köszönöm, igen, legyen szíves, még egyszer köszönöm, viszontlátásra. Azt inkább nem hozta szóba, hogy őt valójában a filozófia érdekli, azt szeretne tanulni. Elmagyarázták neki már korábban, hogy oda nem engednek be egy gimnazistát, csak később veheti fel, B szakként. Pedig ő azt akarja tudni, hogy mi az élet értelme. Kibotorkált, félig-meddig eltévedt az egyik lépcsőházban. Más nem történt, minden rendben ment. 

A biztonság kedvéért végigment rajta egymás után háromszor, ez volt a módszere, addig ismételte ugyanazt az emlékdarabkát, amíg egészen ki nem lúgozódott, és el nem tűnt. Néha könnyebben ment, néha nehezebben. Ez a mostani hamar háttérbe húzódott. Hirtelen, mint aki álomból riad fel, észrevette magát, hogy ott áll a járdán, félig még a kapuban, a szokatlanul meleg szeptemberi napfény a szemébe tűz, és zúg a feje. 

Az elmúlt fél óra most egészen távolinak érződött. Egy pillanatig csak meredt maga elé, aztán megindult a pár lépésnyire lévő DÉLÉP irányába. Ez az épület nem nyújtott éppenséggel szívderítő látványt, szürkén, fenyegetően tátongott az utca túloldalán, mint egy lélektelen ásítás. Mégis otthonosabbnak érezte, mint az egyetemet, ha tehette volna, inkább ide jár. Ezt a helyet ismerte, többször várt Ferire a lépcsőin. Egyszer-kétszer be is vitte őt a bátyja, körbevezette. Akkor mindig úgy érezte, ez Feri felségterülete, itt nem érheti baj. 

Ma Ferit már odakinn találta, háttal állt neki, a lépcsőkorlátnak támaszkodva szívta a cigarettáját. Nem értette, miért van kint, bent szokott dohányozni, az irodájában. Tóni észrevette rajta a feszültséget, talán a válla merev vonalából, vagy abból, hogy gyorsabban, idegesebben fújta ki a füstöt, mint máskor. 

– Na, mi van? Nem dolgozunk?

– Tónikám – Feri megfordult, megölelte, de a nevetése valahogy zavart volt. – Beiratkoztál?

Tóni válaszul meglobogtatta az aláírt papírköteget, meg az indexét, ami már nedves lett az izzadt tenyerétől. Jó lesz letenni.

– Dolgod van még benn? 

– Mára végeztem – nyomta el Feri a cigarettáját. 

Elindultak a Petőfi sugárúton, ki a Dugonics tér felé. Mostanra Tóni megnyugodott, minden borús gondolata tovatűnt, tökéletesen könnyűnek érezte magát, gondtalannak, és csak beszélt, beszélt, bármiről, ami eszébe jutott, a beiratkozásról, a terveiről, a költözésről. Mindenről, ami félelemmel töltötte el, most úgy mesélt, mintha már véghez vitt hőstettek volnának. Feri pedig hallgatta, az inge kézelőjét dörzsölgette, keze öntudatlanul újabb cigaretta után tapogatózott. Mire kiértek a már majdnem tíz éve, a szegedi nagyárvíz századik évfordulójára átadott szökőkút elé, Tóni kezdte furcsállni a testvére szótlanságát. Mintha valahol máshol járna, sehol egy feris poén, még csak nem is hümmögött.

– Valami baj van, Feri? Mi van veled?

Feri nem válaszolt azonnal, egy pad felé kalauzolta magukat, gondterhelt csendben leültek, aztán hadarni kezdett. 

– Nem akartam eddig mondani, mert féltem, hogy lennél olyan hülye, és meggondolnád magad a továbbtanulásról. A vállalat... szóval csődbe fog menni. Gyakorlatilag már csődbe is ment. Bonyolult ügy, azt mondják. Mindenki sejti már egy jó ideje, de, persze, mi pontosan nem tudunk semmiről, csak várunk, hogy mi lesz, mennek a pletykák meg a híresztelések. Nem tudom, meddig húzzák a dolgot, néhány hét, néhány hónap, csak a jó ég tudja, de ez a helyzet, és… – itt mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szavakat – nem tudom, hogyan fogunk boldogulni.

Tóni a Kárász utca felé siető nőt nézte, aki ideges mozdulatokkal rendezgette a kontyát, amely minden próbálkozására egyre jobban kibomlott.

– Boldogulni fogunk – mondta végül. – Eddig is boldogultunk, ezután is fogunk. Mindig segítettünk egymáson, nem igaz? Miattam nem kell aggódnod, én megleszek. És te is hamar találsz majd munkát. A Szekeres Antal is talált. Emlékszel még Antira? Tudod, melyik az, a legnagyobb balek, akit a föld a hátán hordott, aztán nézd meg, hol van most. Te pedig, Feri, neked mindig minden sikerül, nem igaz?

„Nem igaz?” Feri fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Tudta, hogy Tóni megerősítést vár, azt akarja hallani, hogy minden rendben lesz, mert tökéletesnek látja Ferit, elképzelni sem tudja, hogy másképp legyen. És Feri ilyenkor minden alkalommal egy kicsit tovább nyújtotta a csodát, amiben az öccse hitt, nem volt szíve, hogy azt mondja, nem, Tónikám, semmi sem lesz rendben, hát nem érted? 

Persze, hogy igaz, persze, hogy megoldják. Megoldja. Most mégis nehezére esett magára erőltetni szokásos könnyed mosolyát. Tóni bejutott az egyetemre, Tóni továbbtanul. Elsőként a családban, ez rengeteget jelent, ezért megéri tartani benne a lelket, megéri azt hazudni, hogy mindig minden rendben lesz, hiszen Tóninak szüksége van erre, szinte könyörög érte. 

– Igazad van – legyintett nevetősen végül –, nem is azért mondom, csak szerettem volna, hogy tudjál róla. Tudod, csak ennyi… Hogy vártuk, hogy minden órád között átlóghass hozzám, ha épp bent vagyok… na, ez most nem lesz. De minden más marad a régiben, emiatt egy percig se aggódj.

– Kitalálunk valamit – Tóni ezt inkább magának mondta, mint Ferinek, szinte észre sem vette, hogy a másiknak milyen nehezére esik derűlátónak maradni.

Később már csak hétköznapi témák kerültek szóba. Az ördög jobb és bal keze, augusztustól játszották a mozik, de ők még nem látták, meg egy Queen szám, a Who Wants to Live Forever, amit Tóni kritizálni merészelt, azt mondta rá, nyálas, ezzel gyilkos indulatokat váltva ki Feriből. Már esteledett, mire hazaindultak, az árnyékuk megnyúlt, Ferié kicsivel hosszabbra, mint Tónié. Nem volt semmi gond, olyanok voltak, mint bármelyik másik estén. Felszabadult nevetésüket elnyelte a forduló villamos csörömpölése.

Az ördög jobb és bal keze filmzene: https://www.youtube.com/watch?v=w_rkuWyjmr8