Tavaly specializációnk végzősei indították el ezt a blogot, és adták közre hétről hétre egyetemi krimijüket. Most ezt hoztuk el összevágva, hogy a lelkes olvasónak ne kelljen keresgélnie. Jó olvasást kívánunk!

 

1. fejezet

Elnyújtott ásítást takart el jobbkezével Rita, miközben leszállt a villamosról. A négyes vonalon közlekedő új szerelvénnyel érkezett a Vitéz utcai megállóba, mindig ezzel jön munkába. Mire az egyetem tekintélyes, neoromán stílusban megalkotott épületéhez ért, végigszívta a cigarettáját. Gyakran több levegő, mint dohány kerül az otthon töltött szálba, ami gyorsabb égést eredményez. A piros sál a nyakában összegyűjtötte a lerepülő hamut és a szélben örvénylő hópelyheket. Feri, a portás, nagy mosollyal nyújtotta át neki a kulcsokat, mintha nem is hétfő reggel lenne. Kedvelte a nőt, és nemcsak azért, mert mindig kapott tőle krimiket kölcsön. Mindketten szerettek olvasni. Még azt is megengedte, hogy Rita nála rakja le a kabátját, a többi takarítónő erről nem is álmodhatott.

Rita a földszinti kávégépből vett barnás löttyel próbálta felmelegíteni magát. Pszichológiai Intézet, olvasta a folyosó melletti táblán, mint minden reggel, amikor a bölcsészkar épületében kellett dolgoznia. A presszókávét szorongatva a radiátorra telepszik és a gondolataiba merül ilyenkor. A munka előtti rituálé nem maradhat el, ezért érkezik valamivel műszakkezdés előtt. Az épület minden részén sötét van még, csak ott kapcsolnak villanyt, ahol takarítani kell. Február elején a Nap még a horizont alatt jár hét óráig, a munkája nagyrészét addigra le szokta tudni. Az utolsó korty kávét is felhajtva beszállt a liftbe és megnyomta a hármas számmal jelzett gombot.

Az Angol-Amerikai Intézet folyosóján szokta kezdeni a takarítást. Aznap sem lett volna másképp, ha megtalálja a kocsit, amin a tisztítószerek és eszközök vannak. Pénteken az új lány dolgozhatott és rossz helyre tolta vissza. Egyre idegesebben haladt folyosóról folyosóra. Sehol nem volt a kocsi, és ráeszmélt, hogy értékes időt veszteget. Kilépett a Radnóti Kávéház harmonikaajtajához vezető lépcsőházba, majd ablakot nyitott. A párkány alatt tenyér méretű fekete folt árulkodott Rita és egy maroknyi másik ember rossz szokásáról. Rágyújtott. A szél bekavarta a havat a tetőről. A sebtében elszívott cigarettát gyors és apró mozdulatokkal a falba döngölte, majd becsukta az ablakot, és a mellényzsebébe ejtette a csikket. Vállai megrázkódtak a hidegtől, a kabátját a portán hagyta, ahogy általában. Sokkal nagyobb cúg volt, mint szokott.

A másodikon résnyire nyitva volt az erkélyajtó, egy sávban beszökött a hó a lépcsőházba. Rettenetesen hideg volt. Az ajtónak már egy ideje nyitva kellett lennie: a portás nem mászkál fent az emeleteken, Ritán kívül pedig még senki sem járt az épületben aznap. Próbálta becsukni az ajtót, de a hó miatt nem ment. Miközben erőszakosan ráncigálta a kilincset, megpillantott a szeme sarkából egy sötétkék ruhadarabot kint. Kiment volna, de aztán inkább meggondolta magát, nem tűnt ez az erkély biztonságosnak. Csak kinézett a kavargó hóba. Napok óta elvétve állt meg a havazás, a mínuszok nem engedtek még napközben sem. Igazi, mostanában már ritkán látható tél uralta a várost.

*

Hatalmas erővel vágta a helyére Feri a telefonkagylót. Belerezzent a fülke ablaka. Abban reménykedett, hogy a vonal túlsó végén a felettesének a dobhártyája megsajdul majd tőle. Feri ingerlékenyebb volt, mint szokott. Nem szerette a hideget. Ráadásul alig kezdődött el a munkaidő, máris extra feladatot varrtak a nyakába. Senkit sem tudtak küldeni aznap, aki ellapátolta volna a havat a belső udvarokon, így őt kérték meg erre a fontos, ám kevéssé hálás feladatra. Magában dünnyögött és a kabátját igazgatta, amikor Rita bukkant fel az ajtóban egy elázott ruhadarabbal a kezében. Feri nem tudta mire vélni a dolgot, de a takarítónő hamar magyarázkodni kezdett.

– Valaki majd biztos keresni fogja – libbentette meg a sálat – ott volt a második emeleten. Tudja, a hátsó lépcsőnél, ott, ahol, ki lehet menni az erkélyre, ha valaki nagyon bátor. Gondoltam, hagyom a fenébe, de aztán mégis behoztam.

– Arra gondol, ami a büfénél van? – kérdezte Feri ugyanazzal az ingerültséggel, amivel letette a telefont. Most még Rita sem tudta felvidítani, egy kicsit sem.

– Arra. Hát maga meg hova készülődik? – mérte végig Rita a férfit, akire már a sapka és kesztyű is felkerült.

– Senki se jön havat lapátolni, most szóltak, hogy csináljam meg. De minek? Bagózzanak az utcán! – vágta oda. Rita összevont szemöldökkel csóválta meg a fejét.

– Az ész megáll! – sóhajtotta a nő, majd a lift felé vette az irányt.

Feri leoltotta a villanyt a fülkében és bezárta az ajtaját. Jobbra indult, hogy felvegye a hólapátot a Szlavisztika Tanszék előterében. Elgondolkozott rajta, hogy kesztyű nélkül vajon hozzáfagyna-e valamelyik ujjperce a lapát fém nyeléhez. Netán a tenyere? Talán jobb nem megtudni a választ. Mélyről jövő, bosszús sóhajtások kíséretében tárta ki a roppant faajtót, és látott neki a munkának. A makulátlan hó szinte világított a sötétben. Öt óra ötvenöt perc volt.

*

- Szonja! Nem fogod elhinni, mi történt! – robbant ki a Magyar Irodalmi Tanszék irodájának ajtaja.

Az asztalnál éppen iratokat rendezgető, szemüveges, hosszú barna hajú nő riadtan nézett fel a hozzá berohanó férfira, a tanszék egyik oktatójára. Alig múlt fél nyolc, és a vérnyomása már az egekben. Kellett neki még otthon kávéznia is...

- Ezzel a belépővel neked bármit elhiszek– tette le az asztalra az utolsó, kezében maradt mappát. – Ne kímélj.

A férfi még mindig nem engedte el a kilincset.

-  Ezt inkább látnod kell. Annyira... szóval nem lehet szavakba önteni.

-  Ha te mondod, Béla – zárta be vonakodva a tanszéki adminisztrátor az irodája ajtaját. – De ne legyél már ennyire rejtélyes!

- Nézd meg magad. De én előre szóltam – elindultak a Juhász Gyula szobor felé. Az ugyanolyan volt, mint bármikor. Aztán rögtön az első ablaknál megálltak, és a férfi az udvarra mutatott. Szonja némán a szája elé kapta a kezét.

 

2. fejezet

-  Jézusom – suttogta Szonja. – Ez csak nem a…?

-  De. Ez szerintem a Horváth Laci. Nézd meg a sapkáját, csak ő hord ilyet.

Szonja falfehéren Bélához fordult.

-  Te voltál már lent?

-  Nem még… most láttam meg az egészet az ablakból.

-  Akkor lejönnél velem? Hogy megtudjuk, mi történt pontosan… és megvigasztalni azt a szegény lányt – bökött a nő a fejével a bölcsészkar belső udvarára.

A helyet, ahol általában a cigarettázó diákok és tanárok, illetve a kávézó vendégei üldögéltek, teljes békében, most ellepték a rendőrök és a helyszínelők. Az egyik közülük éppen a még arccal lefelé forduló, de már körberajzolt holttestet vizsgálta, amikor a Magyar Tanszék két dolgozója megjelent a helyszínen. A holttesttől kicsit távolabb, a földön ülve hisztérikusan zokogó lány ekkor emelte fel a fejét először. A hóesés éppen elállt.

- Szonja – nyöszörögte erőtlenül, a tanszéki adminisztrátor felé nézve. – Kérlek, mondd meg nekik! Mondd meg, hogy ő nem… ő sosem ölte volna… meg magát… Mondd meg nekik… - fulladt el végleg a lány hangja, az újabb feltörő zokogásrohamban.

Szonja odament hozzá és magához vonta.

- Annyira sajnálom, Évi – ölelte át. Ettől a lány még jobban elkezdett sírni. – De hát mi történhetett? – nézett először egy civil ruhás férfira, aztán az egyenruhás rendőrökre tanácstalanul.

- Ma reggel találtak egy holttestet – állt fel egy idősebb, cserzett arcú férfi a holttest mellől. – A kishölgy segítségével azonosítottuk a fiatalembert. Bár az arca némileg roncsolódott a feltehetően kétemeletnyi zuhanástól, mégis úgy néz ki, ő Horváth László Koppány egyetemi hallgató. Azt valószínűsítjük, hogy a haláleset már jóval korábban, akár napokkal hamarabb bekövetkezett, de a hideg miatt egyelőre nehezen tudjuk megállapítani, hogy mikor.

- És mikor találták meg? – kérdezte Szonja.

- Hat után kicsivel - válaszolta Éva szipogva. – A portás akkor ment ki havat söpörni. Tőle tudtam meg én is, mi történt, amikor beértem, lett volna még egy uv-nk, és nem találtam Lacit sehol.

- Reggel hatkor? – kerekedett el Szonja szeme. – Ez nagyon furcsa… hiszen az épület is csak akkor nyit. Ezek szerint Laci hajnalban besurrant volna valamiért? De ilyen korán?

- Ezt mi is különösnek találtuk – érkezett meg melléjük az egyik helyszínelő is. - De volt már rá példa a világtörténelemben, hogy valaki nem akarta, hogy megmentsék.

- Arra céloz, hogy öngyilkos lett? - nézett Éva barátságtalanul a helyszínelőre. Mielőtt az megszólalhatott volna, Szonja is hozzátette:

- Ezt nekem is nehéz elhinni. Hiszen itt volt neki a szeretett barátnője – nézett a mellette szipogó lányra -, mindjárt meglett volna a diplomája…

- Egyelőre nem zártuk ki az idegenkezűséget sem – sóhajtott a helyszínelő, miután végre szóhoz jutott és befejezte a holttest fotózását. – De lehet, hogy a kishölgy beszámolójából más derül majd ki.

A síró lány elhúzódott Szonjától, és megtörölte a szemét, amikor odalépett hozzájuk egy kék egyenruhás rendőr.

- Jó napot, hölgyeim. Kovács Péter nyomozó vagyok, a helyszínelés kirendelt vezetője. Feltehetnék Önöknek néhány kérdést?

- Hogyne – bólintott Szonja és Éva egyszerre.

- Köszönöm. Megtudhatnám a nevüket, és azt, honnan is ismerik az elhunytat?

- Ő Pető Éva, végzős amerikanisztika szakos hallgató, én pedig Szépvölgyi Szonja vagyok, a Magyar Irodalmi Tanszék adminisztrátora. Évi a fiú barátnője volt, én meg a magyar szakról ismertem Lacit. Mindketten kreatív írás specializációra járnak, illetve jártak, az is hozzám, illetve a mi tanszékünkhöz tartozik… Jaj, ez olyan borzasztó – beszélt Szonja kettőjük helyett is.

- Rendben. Tudnak esetleg arról, az elhunytnak voltak-e ellenségei? Vagy rossz viszonya valakivel?

- Lacinak? – húzta el a száját Szonja hitetlenül. – Nem, nem hiszem. Nagyon kedves fiú volt, rengeteget segített a tanszéki programoknál is mint kreatívos, bár a tárgyfelvétellel sok baja volt, de ez a rendőrséget nyilván nem érdekli... Szerintem a legtöbben kedveltük.

- Azért nem mindenki. – Éva a rámeredő két szempár kereszttüzében elvörösödött, de folytatta.

- Tudják, azzal a tanárnőjével, akihez szombat délelőtt be kellett jönnie felelni, sok volt a konfliktusa. Laci éjszakákat virrasztott át a vizsgája miatt, hogy most már sikerüljön végre, harmadszor próbálta meg. Közben viszont rengeteget dolgozott a munkahelyén is, ugye, a szűkös egyetemista megélhetés… Nagyon ideges volt mostanában, sokszor aludni sem tudott rendesen. Szombat délelőtt írt egy sms-t, hogy megbukott, és inkább hazautazik Csongrádra, gondolkodnia kell, ne is keressem. Kicsit megijedtem, de nem gondoltam, hogy azért nem vette fel utána a telefont, meg nem válaszolt az üzeneteimre, mert… mert…

- Mikor beszéltetek utoljára? – kérdezte Szonja.

- Péntek este, olyan tíz körül.

- Az elég sok idő… ̶  tűnődött a tanszéki adminisztrátor.

- Tudja valamelyikük, hogy hívják a tanárnőjét, akinél vizsgázott?

- Érdy Ibolya… azt hiszem, róla beszélt annyit – gondolkodott el Éva.

- Miért emlegetnek engem? – hangzott fel mögülük hirtelen egy ércesebb, idősebb női hang. A kis társaság megfordult, és a hang tulajdonosára nézett: egy elegáns kosztümös, sovány nőre, akinek a magassarkú csizmája feléjük kopogott. – Mi folyik itt?

- Egy rendőrségi helyszínelés, asszonyom – lépett hozzá a nyomozó. – Ön tehát Érdy Ibolya?

- Igen. De még mindig nem tudom, miért kérdezi?

- Ön látta utoljára itt az egyetemen az elhunyt Horváth László Koppány egyetemi hallgatót? – mutatott a nyomozó a háta mögötti, már letakart holttestre.

A tanárnő elborzadva meredt a hullazsákra.

- Akkor ezért volt olyan feldúlt a portás… - motyogta sápadtan. Aztán újra a nyomozóra nézett, riadtan. – Jézusom… ki tehette ezt?

- Egyelőre semmit sem tudunk, hölgyem. És egy szóval sem mondtam, hogy felmerült volna az idegenkezűség gyanúja. Ha megengedné, önnek is feltennék néhány kérdést.

A tanárnő arca kiismerhetetlen maszkba merevedett. Csak a szája szeglete rándult meg kissé.

- Állok elébe, amennyiben elkerülhetetlen. De csak az idejét pazarolja, nyomozó - mondta fensőbbségesen, ahogy odébb sétált a rendőrtiszttel.

Szonja és Éva nézték egy ideig a távolodó alakját, aztán Szonja a remegő lányhoz fordult.

- Haza tudsz menni egyedül, Évi? Vagy jönnek érted?

- Jönnek – mondta Éva halkan, és összébb húzta magán a kabátját. - A szüleim, kocsival. Egy óra múlva itt lesznek. De… addig velem maradnál?

- Hát persze. Gyere, melegedjünk meg az irodában – karolt a lányba Szonja, és elindultak a régi, a ráragasztott cetli szerint csak indokolt esetben használható lift felé. Szonja úgy döntött, ez most az.

 

3. fejezet

Egy hónappal később a Magyar Irodalmi Tanszék második emeleti folyosóján apró léptek sűrű kopogása visszhangzott, de Juhász Gyula másfélszeres életnagyságú, festett gipszből készült fülein kívül más befogadóra nem talált. Alig múlt hét óra, a Nap sugarai még szórtan hatoltak be a vékony ablakokon. Szonja kedvenc részéhez csak később, valamikor a délután folyamán jutnak el a fotonrészecskék direkt módon. A színes ólomüvegen megtörő fény hosszú percekig tarkítja a középső lépcsőfordulókat. Reggelenként csak az oszlopfők megmunkálását és a márvány erezetét vizsgálja, újra felfedezi a rózsaszín épület összes részletét, amiket más figyelmen kívül hagy napról napra. Amikor szerelembe esett a szegedi bölcsészkarral, még gólya volt, de azóta sem tudta elhagyni. Tanszéki adminisztrátorként hasonló módon próbál befogadni mindent, ami körülötte zizeg. Így tudja legjobban végezni a munkáját.

Csend. Megszűnt a kopogás. Szonja nem ment be az irodájába, minden reggel el kellett zarándokolnia a folyosó végéig. Most ért az erkélyre vezető, bezárt ajtóhoz. Nem erről az erkélyről esett le Laci, de ez a rész tartozott a magyar tanszékhez, így itt lett emlékhely pár nap alatt. A tucatnyi mécsesből már csak kevés égett, a gyertyák helyét viaszkupacok jelölték. Nem tudott a fotókra nézni. Meggyújtott pár használható mécsest, és egy nagy sóhaj kíséretében visszaindult az irodájába. Őt különösen lesújtotta a tragédia, és nem hagyta nyugodni, hogy senki nem tud biztosat. Úgy érezte, újra el kell olvasnia az összes eddigi cikket az ügyről. Valami megmagyarázhatatlan gondolat fészkelte be magát a fejébe. Az nem lehet, hogy…

A rendőrség már közölte velük az ítéletét: öngyilkosság történt. Az ügyet lezárták. Kovács Péter nyomozó azért a névjegyét nála hagyta, és azt mondta, hívhatja bármikor, de láthatólag nem gondolta komolyan. Szonja nagyon elégedetlennek érezte magát. Nem tudta igazán eldönteni, miért. Azért-e, mert valami sántít neki az egész ügyben, vagy csak szimplán a tény zavarta, hogy a rendőrség ennyire kézenfekvőnek veszi: diákok ugrálhatnak ki a BTK ablakaiból, ha rosszul sikerül egy-egy vizsgájuk.

Később kiderült: meglátásaival nincs egyedül.

- Te elhiszed ezt, Szonja? – tette elé Évi a következő héten a halottkémi jelentést. – „Köröm és körömalj: tiszta, karcolás vagy dulakodásra utaló jel: nincs, cranium: horpadt, protuberantia mentalis: törött…”

Az adminisztrátor úgy döntött, itt az ideje megszakítani a latin szavak áradatát.

- Hogy jutottál hozzá?

- Laci szüleitől. Ideadták, nézzem meg én is, de hát nem értek orvosul. De nem is ez a lényeg – nézett rá a lány elszántan. – Szonja, te el tudod hinni, hogy Laci öngyilkos lett? Rendben, értem én, hogy feszült volt mostanában… de hogy ír egy sms-t, aztán leugrik az erkélyről a belső udvarra…

Szonja hirtelen rádöbbent, mi zavarta idáig a legjobban.

- Hát persze… az sms! Ki ír ma már sms-t? Ti nem messengeren szoktatok beszélni? Ez egyszerűen nem vall rá.

- Ugye? De a nyomozást lezárták… legalábbis hivatalosan.

Évi közelebb hajolt Szonjához.

- Kérlek… legyél a „nemhivatalos” nyomozás vezetője. Ismersz itt szinte mindenkit, és, szerintem, még ha nem is Érdy tanárnő lökte ki, de valaki innen jöhetett, belülről. Laci egy életvidám srác volt, soha nem dobta volna el magától az életet. Hiszen… már közös életet terveztünk – hajtotta le a lány a fejét szomorúan. – És most… mindennek vége. Én viszont nem nyomozhatok, velem nem sokan állnának szóba, és így nem bosszulhatom meg a halálát.

- Azt ugye tudod, hogy amúgy sem tehetnéd meg?

- Tudom. De… kérlek. Azt akarom, hogy élete végéig börtönben rohadjon az a szemét, aki elvette őt tőlem. Bármi áron.

Évi reményvesztett, kétségbeesett dühét látva Szonja torka összeszorult. Az eset felidézett benne valamit, amiről már azt hitte, sikerült elfelejtenie.

Végül nagyot sóhajtva bólintott:

- Rendben, Évi. Segítek, mert nekem is nagyon gyanús ez az egész, és mert szegény Laci megérdemli, hogy kiderítsük az igazságot. Viszont – tette mindkét kezét hirtelen az asztalra - , lenne egy feltételem.

- Nagyon köszönöm! Én annyira hálás vagyok most. Mondhatsz bármit, teljesítem – mosolygott rá a lány halványan. Szonja viszonozta.

- Nagyszerű. Segíts nekem mindenben, kérlek. Úgy kell intéznünk, hogy senki se jöjjön rá itt az egyetemen, hogy nyomozunk.

4. fejezet

Szonja ujjait a meleg papírpohárra kulcsolva lépett ki a Radnóti Kávézó udvarra néző ajtaján. Igyekezett mereven előre, a boltívre fókuszálni, de képtelen volt egyetlen pillantás nélkül tovább állni. A helyszínelés nyomai már régen eltűntek a makacsul zuhogó hó alatt. Mintha még az időjárás is azt akarná mondani, hogy reménytelen a vállalkozása. Ígéretet tett Évinek és szándékában is állt betartani, de, ha őszinte akart lenni magához, igazán kevés nyomon indulhattak el.

Szorosabbra húzta magán a szövetkabátot, ahogy átvágott az udvaron. A hátsó lépcsősoron át a Klemm Antal szeminárium felé vette az irányt. Igazi „diákokrémálma” volt a hely, neki magának is három évbe telt megjegyezni, hogyan találhat oda. Elég egyetlen emeletet elhibázni és örökre eltűnhet az épület labirintusában. Cipője visszhangot vert a kísérteties csendben. Beleborzongott. Régen biztosan az futott volna át az agyán, hogy milyen jólesik egy kis magány az épület zaja után, de ma nem. Ma csak arra tudott gondolni, hogy az a szegény fiú talán pont ugyanezen az útvonalon sétált végig, mielőtt lezuhant volna. Vajon egyedül volt? Mit érezhetett? Csalódott volt a vizsga miatt, vagy egyszerűen csak dühös volt? Mi történt addig, amíg átért az épület túloldalára, onnan – ide?

Szonja akkor érte el a tantermet, amikor a hallgatók kitódultak rajta – helyesebben, inkább kiszédelegtek, a nyelvészeti kurzusok nem kifejezetten népszerűek. Félreállt és belekortyolt a kávéjába, amíg várakozott. Évivel sokat gondolkoztak, hogyan is kellene elkezdeni a nyomozást, és a szálak mindig Érdy Ibolyához vezettek vissza. Az utolsó emberhez, aki itt az egyetemen életben láthatta Lacit. Ki kellett valamit találnia, miért is keresi: gyorsan átszaladt a nyelvészeti tanszékek adminisztrátorához, és elkért tőle egy keresetkiegészítési papírt, hogy majd ő aláíratja a tanárnővel. Rebeka nem csodálkozott, pedig csodálkozhatott volna, de már annyira ellepték a papírok, hogy még örült is, egy aláiratnivalóval kevesebb. Készségesen meg is mondta, hogy a tanárnő a Klemm Antalban fog végezni az órájával, perceken belül.

- Jó reggelt, tanárnő! – csukta be maga mögött az ajtót halkan Szonja.

Az idős professzorasszony a papírjait rendezgette az asztalon, és csak félszemmel pillantott a nőre. Nem lepte meg ez Szonját különösebben, sohasem voltak jóban. Nagyon ritkán futottak csak össze, és Ibolya mindenkit azzal a furcsa, rideg tekintettel méregetett.

- Magának is, Szonja!

- Elnézést, hoztam egy keresetkiegészítési papírt, gyorsan alá kellene írni, hogy még ma be tudjam adni a gazdaságira. Valahogy a mi papírjaink közé keveredett, gondoltam, idehozom, a lépésszámlálómat úgyis etetnem kell… - azt gondolta, a tanárnőnek fogalma sincs, mi az a lépésszámláló, de legalább ezzel eltereli a figyelmét, és nem kezd gyanakodni.

- Most olvastam egy cikket arról, hogy a napi 10 000 lépés elmélete már megdőlt – mondta Érdy Ibolya kioktatóan és ridegen, ahogy mindig is beszélt, mindenkivel, legyen az hallgató, adminisztrátor, kolléga, helyszínelő.

Szonja meghökkent, de aztán úgy döntött, inkább nem folytatja a lépésszámlálós csevegést, elég volt belőle ennyi.

- Amúgy sem szeretek a saját folyosónkon végigmenni, ha kinézek az ablakon, mindig Horváth Laci jut eszembe… persze, egyébként is rengetegszer…

Érdy tanárnő továbbra sem nézett rá, de Szonjának nem kerülte el a figyelmét, hogy a mozdulatai görcsösebbé válnak, és kerüli a tekintetét. Majdnem lesodorta a mappáját, amibe eddig nagy műgonddal pakolta be a jegyzeteket.

- Szörnyű, tényleg, de már mindent elmondtam a rendőrségnek – jelentette ki hűvösen.

- Miért hívta be szombaton vizsgázni? – Szonja erőszakosabban tette fel a kérdést, mint ahogy eredetileg tervezte. Nem akart ő követelőző lenni, de úgy tűnt, Ibolya gondolkodás nélkül ott hagyja a teremben, ha nem ragadja meg valamivel a figyelmét. Márpedig ez az egy esélye volt.

- Nem mintha magára tartozna, de Laci kifejezetten kérte, hogy még azon a héten ejtsük meg a vizsgát – húzta ki magát a nő és szorosan a mellkasához ölelte a mappáját. – Azt is mondta, szeretne velem beszélni egy elég kényes ügyben.

- Kényes ügyben?

- Igen. Volt az a kislány, aki nem került be az egyik szemináriumomra. Azóta is Lacit hibáztatta.

Erről Szonja is hallott. A lányt Bányai Rékának hívták, és már az előző két félévben is ott kopogtatott a titkárság ajtaján, hogy valahogyan juttassák be bizonyos kurzusokra, ahol betelt a létszám. Úgy tűnt, az univerzum nagyon nem szerette volna, ha Réka megszerzi azt a magyar BA diplomát. Idén valóban összezördültek Lacival, ott, az irodájában.

- Laci megkérte, hogy vegye fel Rékát az egyik kurzusára? – ezt viszont Szonja már tényleg nem értette. Mit tehetett az a lány, hogy a fiú már Érdy tanárnőhöz fordult?

- Igen. Nagyon lelkiismeretes fiúnak tűnt, még akkor is, ha a Szövegtan és a Kognitív nyelvészet nem az erőssége – bólintott egy aprót a professzor. – Ezért akart még azon a héten bejönni, én pedig hétfőtől néhány napig már nem voltam az egyetemen. Épp csak reggel szaladtam be néhány könyvért. Szóval felajánlottam neki, hogy szombaton meghallgatom. A szemináriumi jegye már megvolt szövegtanból, de még egy vizsgajegyet is meg kellett szereznie.

- Éva, a barátnője, azt mondta, hogy nagyon csalódottnak tűnt az sms-e alapján, amit a vizsga után írt.

Érdy Ibolya megvonta a vállát, és Szonja mellett az ajtóra lesett. Bizonyára borzalmasan elege volt már ebből a beszélgetésből.

- Nos, erről nem tudok mit mondani. A vizsgája egészen jól sikerült, de azzal a Réka-üggyel nem tudtam mit kezdeni. Kurzust nem bővítek ki, évek óta ezen a létszámon fut. A nyelvészeti szemináriumokon 12 emberrel lehet optimálisan dolgozni, és nem érdekel, hogy azt mondják, változtassunk a módszereinken, mert megváltoztak a hallgatók. Hagyjanak már békén a reformokkal. Laci feldúltnak tűnt, amikor elment, de szerintem egészen más gondja lehetett, ezt elmondtam a rendőrségnek is. Most pedig, ha megbocsát, órát kell tartanom.

Nagy lendülettel indult meg az ajtó felé, de Szonja döbbenetében ott maradt, ahol volt. Kevésen múlt, hogy nem tarolta le a tanárnő.

– Na de Szépvölgyi kisasszony! Nem állna arrébb?

- Azt mondta, jól sikerült a vizsgája?

- Igen, hármast kapott – erősítette meg. – Ha engem kérdez, ez nagyon jó jegy ahhoz képest, hogy már harmadszorra vette fel a tárgyat.

A tanárnő nem várta meg, hogy Szonja reagálhasson. Gyors léptekkel megkerülte, szinte már menekült a szobából, mielőtt az odaszúrhatta volna, hogy „Csak még egy kérdés!”. Valójában nem is tervezte.

Eddig mindannyian abból indultak ki, hogy Érdy tanárnő vizsgája miatt keseredett el Laci annyira, hogy kiugorjon az emeleti erkélyről. Ha pedig nem így történt, akkor nyilván a rendőrség is arra fogta, amire Ibolya. A nagy nyomás, a stressz, „valami miatt feldúlt volt”. Szonja nem tudott megelégedni a magyarázattal.

*

- Én ezt az egészet nem értem, Szonja! – Évi összevont szemöldökkel nézett az íróasztal túloldaláról a nőre. – Ha Érdy tanárnő nem buktatta meg, akkor miért írta azt az sms-t?

Szonja nem szerette volna felizgatni a lányt, vagy bogarat ültetni a fülébe, de muszáj volt feltennie a kérdést. Évi azt kérte tőle, hogy nyomozzon, ő pedig éppen ezt tette.

- Lehetett valami, amiről nem beszélt neked?

- Nem – olyan hirtelen vágta rá a választ, mint akinek tényleg nem kell gondolkodnia. – Mindent megosztottunk egymással. Emlékszel, amikor az a fura férfi itt kereste, akkor is együtt jöttünk be.

Most, hogy a lány említette, Szonjának is eszébe jutott. A vizsgaidőszak kezdete előtt nem sokkal történt, hogy egy középkorú, zilált férfi berobbant az irodájába, és azt kérte, hogy adja ki neki Horváth László órarendjét, mert most azonnal meg kell tudnia, hol van a fiú. Úgy nézett ki, mint akinek ez élet-halál kérdés.

- Az apja munkatársa volt, nem? – Évi bólintott.

- Volt valami vitájuk, de nem tudom, Laci hogy keveredhetett bele. - A lány szeme tágra nyílt. – Gondolod, hogy esetleg… belopózott az egyetemre szombaton, hogy megkeresse Lacit? – fejezte be a gondolatot Szonja kissé szkeptikusan. – Nem hiszem, szombatonként senki sincs itt.

- Csak Érdy tanárnő – mutatott rá dacosan a lány.

Ezen már Szonja is sokat gondolkodott. Mekkora az esélye, hogy bárki más az épületben tartózkodott éppen akkor? Mekkora az esélye, hogy valaki követte Lacit csak azért, hogy ártson neki? Ezeket a kérdéseket tehette fel a rendőrség is, és nem jutottak velük semmire.

Szonja előredőlt ültében és két kezét összekulcsolta az asztallapon. Pillanatról pillanatra biztosabb volt benne, hogy ez a nyomozás reménytelen. Mégis! Ha Laci nem bukott meg, akkor mi oka lett volna ugrani?

-    Évi, láttad már Érdy tanárnőt. El tudod képzelni, hogy egy olyan nő, mint ő, képes lett volna átlökni Lacit azon a korláton teljesen egyedül? – vonta fel a szemöldökét. – Nem egy súlylökő alkat.

Évi nem szólt semmit, csak mereven a nő mögötti ablakot figyelte. Úgy tűnt, nagyon elgondolkozott valamin, Szonja pedig nem akarta megzavarni. A számítógépére pillantott, ahol a halálesettel kapcsolatos cikkeket nézte át éppen. Nagyon keveset mondtak, semmi olyasmit, amit ő már ne tudott volna. - Szonja, nekem eszembe jutott valami – szólalt meg kissé bátortalanul a lány. A nő felé fordult és kivárt. – Két héttel Laci… halála előtt voltunk azon a bulin, a JATE-ban. Ott volt az exbarátom is, és nagyon csúnyán összekaptak.

- Ezt nem mondtad el a rendőrségnek?

- Nem, mert azt hittem, hogy nem fontos. Csak egy alkalom volt, de mi van, ha neked van igazad, és én sem tudtam mindent? – a hangja egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy belelovalta magát a történtekbe. – Majdnem összeverekedtek, és inkább hazavittem Lacit, nehogy valakinek komoly baja legyen.

Szonja maga elé húzott egy rózsaszín post-it tömböt.

- Ő is itt tanul a karon?

- Igen. – biccentett a lány. – Nagy Szabolcsnak hívják, magyar mesteres.

 

5. fejezet

Évi kijött Szonjától, és nem tudta, mit is csináljon most. Az utóbbi napokban szinte sosem tudta, az is gyakran előfordult vele, hogy fogalma sem volt, hogy is került oda, ahol éppen van. Szétnézett a második emeleti folyosón. Szemben vele egy tábla, rajta nagybetűkkel: Tanulmányi Osztály. De nem a táblát nézte, hanem az előtte ácsorgó és vidáman nevetgélő évfolyamtársait. Mindet ismerte, legalább látásból. Elfogta a méreg.

Vidámak voltak. Nevettek. Bár kicsit zavarba jöttek, ahogy őt meglátták.

Évi megindult dühösen, de nem feléjük indult, hanem a lépcsősorhoz, ami felvezetett a harmadikra.

Miért olyan vidámak? Nem tudják felfogni, milyen tragédia történt?

Nem. Az ő életüket nem érinti.

De miért nem? Hiszen ők is ismerték Lacit. Lacit, aki olyan sok örömet tudott okozni órákon vagy órák között a Nyugiban. Miért nem értik meg, hogy micsoda tragédia történt itt. Egy EMBER halt meg, akit ismertek vagy még szerettek is. Legalábbis azt mutatták…

Miért csak az én életemet változtatta meg ez az egész? Csak én érzem úgy, hogy ez a nyomorult világ a feje tetejére állt? – egy pillanatra még hátrasandított a válla fölött. Mintha semmi sem történt volna, halad minden a maga medrében, ahogy szokott.

Megtorpant egy pillanatra, még mielőtt fellépett volna a lépcsősorra.

Miért is jövök erre?

Hirtelen egy pár lépett el mellette, kézenfogva. A lány kicsit odabújt a fiúhoz, majd hangosan felnevetett.

Jó nekik. Ők még együtt vannak… de meddig élvezik még? Meddig tart ez? Megbecsülik az együtt töltött időt? – megállt. – És én megbecsültem? – Továbbindult. Lépett egyet, újabb lépcsőfok. – Honnan tudhattam volna, hogy csak ennyi lesz? Miért nem figyeltem jobban. Észre kellett volna vennem valamit? Olyat, ami majd kiszúrta a szemem, de én mégis elsiklottam felette? Az sms… Miért nem én vettem észre, hogy ez furcsa? Annyira kézenfekvő, hiszen korábban sosem írt sms-t. Persze, Szonja sem tudja, miért gyanús ez, csak annyit mondott, hogy furcsa… de hát itt már minden furcsa.

Én meg egyszerűen ráfogtam arra, hogy biztos kifogyott a netből – wifi meg nincs az épületben, még mindig.

De hát az sem igaz, hogy nem volt net! Emlékeznem kellett volna. A vizsga előtt még írt messengeren.

Miért nem vettem észre előbb? Ha talán odafigyeltem volna erre az apróságra, akkor lehet, minden máshogy történik. Talán nem is ő írta az sms-t?

De ha meg ő írta, akkor miért írt mást, mint ami valójában történt? Pedig már minden olyan jól alakulhatott volna, hiszen végre átment azon a rémes vizsgán. Nem volt már sok órája, hamarosan végeztünk volna az egyetemmel, lediplomázunk és…

Odaért a lépcsőfordulóra.

Miért erre jöttem? Mászkálok itt összevissza.

Továbbindult felfelé.

Nem lehetett öngyilkos. Egyszerűen nem. Átment. Igen, átment, azt mondta Szonjának Érdy Ibolya tanárnő… Érdy… – mély levegőt vett. – Nem hibáztathatom a tanárnőt. Laci átment. Nem a tanárnő a hibás. És nem ő volt a barátnője, akinek jobban kellett volna figyelni rá. Én vagyok… én voltam a barátnője, nekem kellett volna figyelnem. Nem a vizsga miatt volt olyan, amilyen. Más oka volt, amit én nem láttam.

Vagy…

Nem bízott bennem. Nyomta valami a lelkét, de nekem nem merte elmondani. Nekem, a barátnőjének, akiben mindenkinél jobban meg kellett volna bíznia. Ha elmondja, másképp történt volna. Nem ez lett volna a vége…

Vagy mégis, mindenképp ez lett volna a vége? Mert mi van, ha mégis öngyilkos lett… Mióta meghalt, már rengeteg cikket elolvastam a szuicid hajlamú fiatalokról. Az egyikben azt írták, hogy gyakran az életvidámnak tűnő, mosolygós személyek, akik a saját társaságukban központi szerepet játszanak, hajlamosak az öngyilkosságra. De azért kell valamilyen utolsó csepp. Nyilván Lacinál is volt ilyen.

Talán pont a kapcsolatunkkal volt baja. Nem látott benne jövőt, vagy éppen az a jövő zavarta, amit látott. Félt a vizsgáktól, a ránehezedő terhektől, és összecsaptak a feje felett a hullámok, nem látott más kiutat. De hát ezek csak közhelyek, nem? Ennyire közhelyesek vagyunk?!

Viszonylag egyszerűen megoldódott volna minden probléma.

De miért nem beszélt velem?

Sok a „miért”. Túl sok. És ettől érthetetlen minden.

De amúgy meg, tényleg, miért csak magamat hibáztatom? Hogy tehette meg velem, hogy egyedül hagy? Vagy mégis elvette őt valaki tőlem?

Az sms, Érdy tanárnő, a vizsga… minden érthetetlen.

Ahogy felért a harmadik emeletre, ismét meglátta azt a párost, akik nemrég eljöttek mellette. Ott ültek a Szádecky-Kardoss Samu terem mellett, kicsit egymáshoz bújva. Egymásra mosolyogtak. Boldognak tűntek, igazán szerethették egymást. Évinek elszorult a szíve. Majdnem elsírta magát, amikor egy kedves női hangot hallott meg:

- Kedvesem, ne haragudjon, annyira sajnálom, ami a barátjával történt… nem hiszem, hogy ismer, Rita vagyok, az egyik takarítónő, a portás mesélte nekem, hogy… szóval nagyon sajnálom.

Évi egy szót sem tudott kinyögni, annyira meglepte, hogy az évfolyamtársai nem mondanak semmit, egy ismeretlen meg… De csak egy könnyes mosollyal tudott válaszolni, tovább is ment, mintha sietne valahova.

Mi az istennek vagyok én ezen az emeleten? Ráadásul megint őket kell néznem… utálom a boldog párokat. Elvesztettem életem szerelmét… Vagyis igazából nem tudhatom, hogy Laci életem szerelme lett volna-e. Megfosztottak tőle, hogy kiderítsem.

Legszívesebben üvöltenék, vagy hazamennék, bekuporodnék a sarokba, és csak sírnék, és sírnék… Rosszul vagyok ezektől az emberektől. Ők boldogok, és nem változott meg az életük. És mi van velem?

Nem tudok enni, aludni, órákra járni.

Miért változott meg minden? Miért pont most?

A benne kavargó zűrzavar szinte elvakította Évit, oda sem figyelt arra, mi történik körülötte, ezért szinte elállt a szívverése, amikor lenézett a lépcsőn. Exbarátját, Nagy Szabolcsot látta meg, jóval lejjebb, de nem tévedhetett, biztosan ő volt.

Azt mesélte valaki, hogy egyéni tanrendet kért, és Pesten dolgozik ebben a félévben. Akkor meg mit keres itt?

6. fejezet

Évi mindenáron el akart tűnni Szabolcs elöl, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant le a harmadikról, futott volna be a mindig menedéket nyújtó tanszéki irodába, és csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a másodikon valaki térdel a közösségi könyvespolc előtt. Sipos Béla volt, Évi ismerte, járt hozzá kreatív írásra.

̶  Jaj… a túróba…

̶  Megütötte magát, Tanár úr, segíthetek?

̶  Oh, igazán kedves! Nem estem olyan nagyot, köszönöm. Ebben a fránya cipőfűzőben botlottam el már reggel is a lépcsőn, úgy látszik, ahogy kiteszem a lábam a szobámból, máris történik velem valami. Pedig csak ide igyekeztem, az irodába.

Szonja mindeközben az irodában a papírjait rendezgette, és már a következő feladatra koncentrált. Munkájában megbízható és pontos volt, ezt még otthonról hozta, anyukája szoktatta rá felső tagozatos korában, a folyamatosan betegeskedő osztálytársak leckéjének jegyzetelésével.

Az ügyintézésre váró, illetve a továbbküldeni szükséges iratokhoz, valamint a kezelése alá tartozó két tanszékhez különböző színű és mintájú post-it-eket használt. Emiatt a szeptemberi beiratkozáskor és a vizsgaidőszakokban színkavalkádban úszott az asztala. Imádta ezeket használni. Ahogy a cigaretta másoknál kelléke minden ruhadarabnak, úgy tartozott Szonja kardigánjához is a post-it és a toll.

̶ Elnézést, Szonja, nem zavarok? – nyitotta meg Béla a tanszéki iroda ajtaját, még sántítva kicsit az esés után. Évi csalódottan úgy döntött, inkább iszik egy kávét a Radnótiban, addig úgysem tud Szonjával nyugodtan beszélni, amíg a tanár úr bent van.

̶  Nem, gyere csak nyugodtan! - mondta Szonja. A legtöbb tanár úgysem kérdezte meg soha, zavar-e, vagy sem. Jöttek, és mondták a magukét: de Béla mindig tisztelte őt.

 ̶ Két dolgot akarok csak, pontosabban egyet, mert a másik nagyon személyes... De először a fontosabbik: lenne egy magyar minoros történészünk, Dávid Zsolt, azt mondja, hogy nem tudja felvenni a régi magyar II. szemináriumát, mert x-es kódon van csak, neki pedig MAGIT-os kellene. De lehet, hogy nem is szeminárium, hanem előadás? Én nem nagyon értettem, mit mond, csak bólogattam, hogy el ne menjen a kedve, gondoltam, te majd úgyis rájössz. Tudunk neki segíteni, ugye?

̶  Hát, az igazat megvallva, még nem tudom, de többen is vannak így, a rendszeren múlik a dolog, elméletileg igen, de gyakorlatilag kiszámíthatatlan. Jöjjön be, hogy pontosítsunk! Már bőven benne vagyunk a szorgalmi időszakban, azért jó lenne, ha ilyenek hamarabb jutnának a hallgatók eszébe.

̶ Mondtam neki, hogy keressen meg, mert te tudsz „beszélni” a Nagy Testvérrel, a Neptunnal. Számíts rá, hogy be fog futni délután.

̶ A hallgatóknak délelőtt van fogadóóra. Már mondtam párszor. Kiírtam. Kiemeltem szövegkiemelővel. De jöjjön…

Míg Béla beszélt, Szonja azonnal felírta a nevet a monitor peremén függő egyik post-itre a másik hét hallgató mellé. A színes jegyzetek úgy várakoztak elintézésre, mint az amerikai gyorsétkezdékben használt csipeszes körforgón a pincérek rendelései.

̶  A másik… Laci esetéről hallottál valami újabbat? Nem volt bent az édesanyja, hogy megnézze ezt a szép emlékhelyet, amit a hallgatóink csináltak a folyosón, vagy…?

̶  Csak annyit tudok, amit még múlt hét elején beszéltünk, de nem volt bent az anyukája. Tényleg… biztosan be fog jönni valamikor…

̶  Több félévben járt hozzám Laci… jó eszű gyerek volt… De volt is honnan örökölnie  ̶  csusszant ki Béla száján.

̶  Mármint? - kérdezte Szonja kedvesen, nehogy tolakodónak vagy túl kíváncsinak tűnjön.

̶  Ismerem az édesanyját, vagy ismertem… hogy is mondjam. Még innen az egyetemről  ̶  húzta emlékeket idéző mosolyra a száját Béla.  ̶  Nem is gondoltad, ugye?

Szonja nem is tudta hirtelen, mit is kellene erre válaszolnia. A szobára ráülő csendben  ̶ ami hétfőnként ritka volt – inkább továbbra is várakozó figyelemmel nézett Bélára, remélve a folytatást. Mások megfigyelésében, meghallgatásában már többéves tapasztalata volt, tudta, mikor jó csendben maradnia. Annyiféle hallgató, oktató osztotta meg vele gondjait, személyeseket is, hogy profi lélektapogatónak is hívhatta volna már magát.

̶  Nem szoktam és most sem akarok elérzékenyülni, és titkolnivaló sincs benne, de Laci édesanyja, Dalma volt életem nagy szerelme.

Szonja csak egy megnyugtatónak szánt mosolyt és egy csodálkozásra felhúzott szemöldököt engedett meg magának, nehogy most, a legizgalmasabb résznél maradjon félbe a történet. Pedig eléggé meglepődött rajta, hogy volt Bélának életenagyszerelme – legutóbb épp azt hallotta a tanulmányi osztályon, hogy a tanár úr az egyik takarítónőbe, Ritába van belezúgva.

̶ Ahogy az előbb is mondtam, itt, az egyetemen ismerkedtünk meg, ő angol-magyar szakos volt, én magyar-történelem szakra jártam. A magyar kurzusok voltak a közös találkozási pontjaink. Azonnal rokonszenvessé vált kritikus, mindent megkérdőjelező természete. Képzeld, Béninek hívott!

Szonjából erre kitört egy apró nevetésféle, de ezt idejében egy suta köhögésre változtatta, vigyázva, nehogy Béla udvariatlanságnak vélje. Tudta róla, hogy érzékeny, többször beszélgettek már családi dolgokról, bár ilyen mélységig soha nem jutottak.

 ̶  Okos volt és mutatós, igazi jelenség!

Szonjának elég volt ennyi, hogy gondolatban visszaugorjon egy pillanatra az időben, és férje vőlegénykori udvarlását lássa maga előtt: alig volt olyan nap, hogy ne bókolt volna – gondolt vissza a több évvel ezelőtti időkre. Egy vicces jelenet is felidéződött Szonjában, de Béla egy felemelt hangsúlya kizökkentette merengéséből, és a kép elillant. Pislogott párat, és azonnal visszahelyezkedett a jelenbe. Béla ebből a „távolmaradásból” mit sem érzékelve folytatta múltjának részleteit:

̶  … és ahogy a nagykönyvben meg van írva: még az egyetemi évek alatt összeköltöztünk, és a jövőnket terveztünk… Volt három boldog évünk.

Szonja érezte a szünet jelentőségét, de nem tudta, hogy feltép-e valamilyen fájó sebet, ha beszúrja a sztori folytatására ösztökélő kérdését. Kockáztatott.

̶  Mi történt?

̶ Megértettük egymást, természetesen, de sok mindenben nem értettünk egyet, viszont mindig találtunk közös nevezőt. A fő gond az volt, hogy ő a tudománynak élő típus volt, én meg szentimentális, aki az egyetem után családot akartam minél hamarabb. Ő meg akarta hódítani a világot, én gyerekre vágytam. Ilyen jövőképpel álltunk a házassági terveink előtt. De nem kerülöm ki a kérdésedet… jött a soron következő tanszéki szakest, és azzal jött Koppány is! Ő Laci apukája. Végzett pszichológus, már akkor óraadó volt a tanszékén, számtalan kutatásban vett részt, nagy jövőt jósoltak neki… Dalma meg akkor párhetes állapotos, még biztosak sem voltunk benne, akkoriban nem lehetett minden drogériában terhességi tesztet venni. Aztán biztos lett, de ő meg végül úgy döntött, hogy elveteti, mert amíg lehet, kutatással szeretne foglalkozni. Legalábbis ezt mondta. Én megpróbáltam ezt elfogadni, de valójában képtelen voltam rá. Szétmentünk. Ő meg gyorsan beleszerelmesedett Koppányba, akit azelőtt pár héttel ismert meg, azon az átkozott szakesten. Ezért hívnak engem hiába a szakestekre azóta is. Na, a lényeg, hogy tőle már akart gyereket, hirtelen mégsem számított a karrier… A nevet nem felejtem el: Dr. Horváth Koppány. Ezért is volt ismerős a Neptunon azonnal a Horváth László Koppány név.

A történet megállt, és Béla egyenesen Szonja szemébe nézett.

- Ismersz annyira, hogy tudd rólam: agglegény vagyok… nincs gyerekem… nincs családom… ennek a meg nem született gyermeknek tudtam volna átadni a tudásom, meg amit apámtól, anyámtól kaptam, szóval mindenemet.

Szonja nem mondta ki, ami a fejében járt: ezek szerint Laci akár Béla gyereke is lehetett volna. Bár ez a Rita nem látszik olyan öregnek, akár tőle lehetne még gyereke – de ezt nem merte volna hangosan is kimondani, azt sem tudta, igaz-e ez a Ritás pletyka, vagy sem. Azt viszont érezte, hogy most mondania kellene valami bátorítót, de nem jött semmilyen gondolat segítségére. Valahol hálát adott a telefoncsörgésnek és a nyíló ajtónak, a kettő egyszerre szakította félbe a beszélgetésüket. A belépő két fiatal Bélát kereste a megbeszélt 10.30-as találkozójuk miatt, és mintha Szonja férje is megérezte volna, hogy a felesége segítségére kell sietnie. A beszélgetés a megüresedő szobában hagyta a hangulatát, ebbe a hangulatba Szonja is beleszorult. A neonszínben pompázó jelzőcsíkok és ragacsok nem tudták gondolatait a jelenre fókuszálni. Forgószékével hátat fordított asztalának, és kinézett az ablakon. A hópelyhek lomhán szállingóztak az égből, súlytalanul megpihenve a párkányon, a fákon, az ablakok peremein. A táj fehérsége, a monoton hóesés megnyugtató látványt nyújtott. Most nagyon hálás volt ezért a csöndért és zavartalanságért. Felidézte a kilenc évvel ezelőtti beszélgetést a férjével, amikor közöttük is felmerült, hogy megtartsák-e a babájukat vagy elvetessék. Éppen akkor akart érkezni, amikor még építkeztek, és akkor vesztették el mindketten az édesanyjukat, szörnyű volt, hogy majdnem egyszerre. Nem érveltek sokáig, alig merült fel pár pillanatra a megszakítás gondolata, szinte mindvégig azt erősítették, hogy megtartják. Az sem baj, ha csak Tomi apukájánál laknak majd, és Tomi is biztosan talál munkát, hogy a kis családot fenntartsák. Micsoda veszteség érte volna őket, ha Zozi nem született volna meg. Ekkor már az ablakot is kinyitotta, hogy érezze a tél frissességét, a hideget az arcán, a hajszálai között, hogy hagyja egy kissé kihűlni meleg testét.

A hideg levegő józanítóan hatott Szonjára, tíz perc a tárt ablakok előtt elég volt, hogy új gondolat fogalmazódjék meg a fejében.

Nem volt ideje mélázni, mert Évi dugta be a fejét az ajtón.

̶  Elment végre Sipos tanár úr? Van időd eljönni ebédelni? Teljesen kivagyok, a volt pasimat láttam az előbb, pedig Pesten kéne lennie… Tudod, Szabolcs, már meséltem róla…

̶ Hm, igen – nézett az órájára – de majd csak egy óra múlva, és ha nem a Lovas utcába megyünk, ott sokat kell várni. Neked jó így?

̶  Még belefér… mehetünk a Soup and Pastaba is…

̶ Rendben, akkor egy óra múlva találkozzunk a portán! Még egy pillanatra, Évi!... De be tudnál hozzá lépni ide az irodába? Ne haragudj… ̶  halkította le hangját.

Amíg Évi a félig nyitott ajtót becsukta maga mögött, addig Szonja is megindult felé az íróasztala mögül, mintha nem beszélhetne úgy, ahogy szokott. Mintha a falnak is füle lenne. De inkább volt ez a kegyelet és a Laci halálát körüllengő titokzatosság keveréke, amiből magától értetődően következett a halkabb eszmecsere.

̶ Visszajuttatták már a rendőrök Laci telefonját a szülőkhöz? Feltétlenül bele kellene néznünk, ha lehetséges… laptopja volt?... vagy asztali gépe?…

̶ A telefonját el tudom kérni a szüleitől, azt már visszakapták… majd kitalálok valamit, hogy a közös, szerelmes fotóinkat akarom leszedni róla. Amúgy asztali gépet használt, épp most akart laptopot venni… Telefonálok egyet, és ebédkor elmondom, mire jutottam…

Évi fülére helyezve telefonját lépett ki a folyosóra. Szonja keze alatt égett a munka, mindennel végezni akart, hogy tényleg el tudjon menni ebédelni. Az íróasztalán pakolászni kezdett, az ajtaját már nyitva is hagyta, mert folyton jött valaki az irodába. A rózsaszín jelzések a kukában landoltak, és a helyükre újak, zöldek és tevés mintájúak kerültek. Az asztalon heverő telefon lágy zenét hallatott, a 13 órát jelezte. Mennie kellett a találkozóra. Mire a második zárat is bezárta, Béla lépett a háta mögé.

̶  Ne haragudj, a délelőtthöz még annyit, hogy mindez maradjon köztünk.

Lépkedtek a lépcsőház felé, és Szonjának már igazán sietnie kellett volna, ha vissza akart érni fél kettőre, ahogy kiírta, de Béla folytatta:

̶ …mert az, hogy Dalmának lett egy gyereke, engem viszont megfosztott tőle, az az én bánatom, szomorúságom, és mondhatom, hogy a végzetem. Ez engem megviselt, lelkileg tönkretett, még mindig kiborít, de nem tartozik senkire… mindenesetre örültem, hogy ez a fiú már végzős lett, és nemsoká végre nem kell találkoznom vele hetente legalább egyszer, hogy a jelenléte emlékeztessen arra, hogy… Pedig mindig próbáltam a távolból védeni, segíteni, hiszen Dalma fia, csak belül haltam bele minden alkalommal, amikor megláttam.

Béla ekkor vette csak észre, hogy nagyon elragadtatta magát. Gyorsan elköszönt, Szonja pedig kettesével vette a lépcsőket lefelé, hogy Évit még a portán találja.

̶  Szia, azt hittem, mégsem jössz! Megvan a telefon, épp bent járt Szegeden Laci apukája, előadtam neki, hogy nem bírom tovább a közös fotóink nélkül. Szerencsére a jelszót is meg tudta adni, a rendőrség már feltörte a telefont, és megadta nekik. Rohanjunk, hogy még ezt is át tudjuk nézni!

7. fejezet

Réka vagyok, kérlek, hagyj üzenetet.

Évi fejében újra és újra elindult a lány hangja, egyre gyorsabban követték egymást a szavak, a végén már majdnem felcserélték a helyüket. Vidám hangon üzentek a hívó félnek, a megszokott robot hangja helyett. Tizenkét telefonhívás, ennyit mutatott Laci telefonja. Az összes csak azon a péntek estén, és ezek közt kimenő hívás is volt. Ha nem tudta volna, hogy a tárgyfelvétel problémái kötötték össze a két embert, egész másra következtetett volna. De még így is erős és rosszalló gondolatokat kezdett egymásba fűzögetni, mikor Szonjával Réka hangját hallották a vonal túlsó végéről. Szégyellte, ami eszébe jutott Laciról és Rékáról. Most már minek féltékenykedni? A szám nem volt elmentve, ezért döntöttek úgy, felhívják, csak hogy megtudják, ki szól bele. Nem csengett be, hangüzenetre kapcsolt.

A hangüzenet egészen a földszintig kísérte. A büfébe igyekezett. Ha szorosan a fal mellett haladt, már látta az első Radnótit ábrázoló képet, az elkanyarodó folyosó ölében bújt meg. A folyosó végén lassított, valójában eddig sem kellett volna sietnie, gondolta, a megbeszélt időpontnál korábban érkezett. Üres volt mindegyik asztal, a középsőt választotta. Itt nem látszanak majd a folyosóról – bár nem is tudta, ezt miért tartja ennyire fontosnak – és a lány sem hallja őket a pult mögül. Előszedte az órarendjét, sorra vette a tárgyakat, miből mit kellene olvasni. Az órákra gondolt, ahol nem nyomtattak végül új katalógust a tanárok – persze, akik használtak egyáltalán. Egyetlen H betűs név volt, még csak nem is húzták át.

Hirtelen nyikordult a szék és mozdult hátra mellette. Szabolcs lassú és határozott mozdulattal helyezkedett el, csak azután köszöntötte a lányt.

*

– Szóval azt mondod, az a férfi, aki olyan hirtelen felbukkant az irodában, és Lacit kereste, szintén pszichológus? – Szonja jó ideje csak kérdezett, hol megszakítva a lány beszámolóját, hol tovább biztatva ezzel a beszédre.

– Igen. Én sem tudtam. Nem voltunk együtt sokáig, ritkán voltam náluk, meg nem is Szegeden laknak a szülei, de egyszer, amikor ott töltöttem a hétvégét, láttam egy közös fotót Laci apjáról és erről az emberről, fiatalok voltak, itt álltak a Pszichológiai Intézet tábla előtt. Megkérdeztem, ki az, akkor mondta Laci, hogy valamilyen Frigyes, és az apja kollégája, annak idején évfolyamtársak voltak. Ez ugyanazon a hétvégén volt, amikor hallottam egy ideges telefonálást. Valaki annyira kiabált Laci apjával, hogy kihallatszott a mobilból. Aztán Laci apja lerakta, káromkodni kezdett, és mintha közben a Bányai Réka nevet is hallottam volna, meg valami pszichoterápiát is emlegetett, de nehéz volt ezt kihámozni a sok káromkodás közül.

– Jesszus, tényleg az egyik ajtón még kint is van a Pszichológiai Intézet folyosóján a dr. Tóth Frigyes névtábla! Mindig tetszett nekem a Frigyes név, főleg úgy, hogy Frici, ezért is tűnt fel, majdnem Zozinak is ezt a nevet adtuk, csak a férjem nagyon ellenállt. De ez most nem tartozik ide, mindenesetre ezért emlékszem a táblára. Persze, a mi tanszékünkön is több évtizedes névtáblák vannak kint, ebben nincs semmi furcsa...

Szonja visszaidézte a férfi arcát, ahogy az ajtóban álldogált, esetlen mozgását. Határozatlan mozdulatokkal kérdezett. Mint aki eltökélten indult el, de odaérkezve teljesen meggondolta magát. Az adminisztrátor úgy tudta, az irodát elhagyva a férfi végül nem kereste tovább Lacit, távozott.

Évi a nő válla fölött a tél – talán utolsó – csendes havazását figyelte. Nem bambult, szemei inkább mintha sorra követték volna mindegyik hópehely mozgását, ahogy ő maga a múlt eseményeivel is ezt a próbát tette. Szonja az asztalon egymás mellé helyezte a két rózsaszín post-itet. Bányai Réka és az ismeretlen csongrádi pszichológus. Frigyes. Azon gondolkodott, van-e értelme egy lapra írni a két nevet, most, hogy talán kapcsolódnak. Aztán meg azon, hogy mindezzel az új információval együtt egyáltalán vissza kell-e őket ragasztani a helyükre.

– Laci épp nem volt otthon, elszaladt boltba, amikor ez az ingerült telefonbeszélgetés lezajlott. Engem meg nem érdekelt különösebben. Szerinted ez a Réka pszichológushoz járhatott? És melyikhez, Laci apjához, vagy ehhez a másikhoz? De miért Csongrádra?

Szonja hosszan nézte a fiatal lányt. Kezét súlytalanul helyezte a karra, mely megfáradtan pihent az asztal túloldalán.

– Szeretnél hazamenni? Holnap végigvehetjük még egyszer, amit megtudtunk.

– Nem.

Évi válasza még mindig a hópelyhek közül érkezett. Tekintetét lassan emelte Szonjára.

– Vegyük át most, már tudom, és később is csak ennyire fogom tudni. És ugyanígy fogom érezni magam. Haladjunk, hátha kitaláljuk, hogyan tovább.

– Tehát. Szabolcs újra akarta veled kezdeni?

– Igen. – Évi felidézte a fiú arcát a Radnóti kávézó asztala mellől. Nyugodt volt, nem rejtett bűntudatot, sem félelmet, de erős agressziót sem. Tekintetét a teljes közöny uralta, miközben a lány az sms-ről kérdezte, melyet a JATE-s éjszakát követő napon küldött Laci telefonjára.

– De miért Lacit zaklatta ezzel? Miért neki írt smseket?

– Szerintem nem is engem akart már, csak a hiúságát bántotta, hogy Lacit választottam. Laci meg azt javasolta neki, keressen egy terapeutát, mert nem normális, hogy nem tud engem elengedni. Pszichológusok közt nőtt fel, neki ez természetes volt, de Szabolcs azt gondolta, lehülyézték. Ma is ezt magyarázta nekem. Hogy ő nem őrült.

Évi újra az ablakot nézte, közben Szabolcs arcát látta, nem kellett erősen koncentrálnia, hogy újra pontosan előszedje délelőtti emlékeiből. Dühös volt a fiú közömbös arcára, mialatt ő szenvedett. Dühös volt rá azért is, hogy Lacit belekeverte a hülye dolgaiba.

– Talán Lacin vezette le az egész képtelen szituációt, de nem gondolom, hogy mindezért valóban bántotta volna. Nem tudom róla elképzelni.

Szonja közben felírta egy papírra Szabolcs nevét, aztán összegyűrte, majd mégis visszatette az asztalra. A többi közé azonban nem ragasztotta vissza.

– Menjünk. Még egyvalakivel szóba kellene majd állnunk.

– Tudom. – Évi még egyszer lejátszotta magában a hangrögzítő szavait, ezután teljesen alámerült a csendben, melyet a lehámozott rétegek és az alattuk érlelődő új infók szültek. Valamint a félelem, hogy még mindig vannak lefejtésre váró rétegei ennek a történetnek. És hogy beszélniük kell ezzel a Rékával, még ha nincs is hozzá kedve.

Csendben lépkedtek a Bölcsészkar folyosóján, már sötétedett, a villany viszont még nem mindegyik folyosón égett. A két egymást karoló figura egyre kisebbnek tűnt, ahogy távolodtak a tanszéken álldogáló üvegajtós szekrényektől.

*

Legutóbbi beszélgetésük óta Béla óvatosabb volt, többet érdeklődött, de kevesebbet jött az irodába. Szonja arra gondolt, a férfi szégyelli magát, hogy így feltárta magánélete részleteit. Általában konkrét intéznivaló miatt jött, s már csak közben kezdett egyébről beszélni. Szonja ezalatt a papírokkal foglalkozott, nem kellett egymásra nézniük, a férfi nyugodtan beszélhetett. Az adminisztrátor hamar felismerte: a férfi számára valahogy Laci volt az az élet, melyet valójában nem élhetett.

–  Szóval kérlek, hirdesd meg ezt a kurzust úgy, hogy csak neki. Lehet ilyet? Sajnálom, még mindig nem értek ehhez. Csak kérlek, oldd meg, szegény lánynak ez az egyetlen megoldás, hogy ne csússzon még többet. És igazán nem felelőtlen, megérdemli, hogy ezt megtegyük érte. Már ebben a félévben végezni akart, de most már ez biztosan nem fog menni, azt mondta, még erre a félévre be kellett iratkoznia.

Szonja inkább nem mondta, hogy ilyenkor már egyáltalán nem lehetne kurzusokat hirdetni. Meg hogy nem ez az egyetlen MAGIT kódos, régi magyaros problémája. Nem akarta, hogy a férfi még rosszabbul érezze magát. Közben azt várta, mikor beszélgetnek egyébről. A napokban sokat gondolkodott rajta, hogy talán Bélának is be kellene számolnia a magánakcióról, melyet Évivel folytatnak.

– Szonja, ne haragudj, de a minap egy szakdolgozati konzultációm volt, és eszembe jutott valami.

– Nem sikerült felvenni a hallgatónak a Neptunban? – Szonja úgy tette fel a megszokott kérdést, hogy valójában észre sem vette.

– Mi? Jaj, nem, felvette, felvette. Ez, hogy is mondjam, Lacival kapcsolatos. Aznap, azon a szombaton, tudod, amikor… szóval akkor is konzultációm volt, csak a TIK Caféban. Tudod, van egy kutatószobám, ott dolgozom, így inkább ott szoktam konzultálni is a hallgatókkal.

– Szombaton is? – Az adminisztrátor úgy érezte, semmit sem tudott eddig a Bölcsészkar szombatjairól.

– Igen, olyankor is be szoktam jönni kicsit dolgozni, délelőtt. Bányai Réka meg remekül halad, a hétfői konzultáció ellenére mindenképp akartunk még beszélni a munkáról azon a héten. Telegdi Kata levelével foglalkozik, nagyszerűen. Na, mindegy is. Az aznapi konzultáció után is egyből hazaindultam, így együtt sétáltunk el a sarokig, és onnan visszakanyarodott ide, az egyetem felé. Azelőtt viszont mindig együtt mentünk még a Dugó térig. Ez jutott eszembe. Meg az, hogy ha ő az egyetemre ment utána, ott még láthatott is valamit. Vagy találkozhatott Lacival, és akkor nem is Érdy Ibolya látta utoljára az egyetemen – életben…

A nő a kiragasztott rózsaszín post-itekre pillantott. Csendben nézte őket, majd a Bányai Réka feliratot átragasztotta Érdy tanárnő alá. A tizenkét hívásra gondolt. A férfi mintha zavarában megérezte volna Szonjáét is, mely teljesen más forrásból csörgedezett. Magyarázkodni kezdett.

– Nem arra célzok, hogy bármi másképp történt volna, mint ahogy a rendőrség megállapította. Egyáltalán. Csak arra, hogy valaki még volt az épületben és ő nem lett kikérdezve, nem is tudtuk, hogy itt volt. Talán látott valamit. Ez jutott eszembe.

– Köszönöm – Szonja halk volt és gyors. Nem most fog Bélának beszámolni, gondolta, előbb Évivel kell beszélnie. Felállt, rendezgetett, közben szólt, meg van hirdetve az óra. Béla érezte a nő hirtelen feszengését, nem akarta tovább zavarni.

– Akkor én megyek is… a temetésen találkozunk.

8. fejezet

A buszon még nagy volt a mozgolódás. A legtöbben a névsorolvasás közben nem vették le a kabátjukat, így indulás közben bajlódtak ezzel. A hangulat nyomottsága izzott a levegőben. A pára az ablakon elszigetelte őket a külvilágtól. A különjáratot az egyetem intézte el nekik, hogy mindenki, aki szeretne, részt vehessen a temetésen, Csongrádon. A nagyjából egyórás út túl rövidnek tűnt ahhoz, hogy feloldódhasson a hangulat. Senkinek nem volt kedve csevegni.

Évi Szonja mellett foglalt helyet. Laci telefonját nézegette még mindig, nem tudott tőle elszakadni. Laci szüleit meg nem izgatta a telefon, nem kérték vissza. Már hetek óta nem pihente ki magát rendesen. Rémálmok gyötörték, ha aludni próbált, de legtöbbször még addig sem jutott el. Érezte, hogy eluralkodik rajta a fáradtság, majd a következő pillanatban Szonja vállára billent a feje, és nyugtalan álomba merült.

A jármű enyhén csúszósan fékezve megállt. A köztemető melletti Rigó Sándor utcában várta, hogy utasai leszálljanak. A változatos társaság kisebb csoportokba verődve indult el az út túlsó oldalára, a szertartás helyszínére. Az egyetemről többen eljöttek részvétet nyilvánítani a családnak, és búcsút venni Lacitól. Hallgatók, professzorok, a fiú barátai, közelebbi ismerősei, mindenki, akinek fontos volt Szegeden.

Szonja ránézett a kiírásra, “hamvasztás utáni búcsúztatás: Horváth László Koppány”, megborzongott, de aztán gyorsan összeszedte magát, és odalépett Horváthékhoz. A gyászoló szülők már a ravatalozó mellett álltak, éppen a pappal tisztázták az utolsó intézendőket. Odalépett hozzájuk, megérintette a nő vállát.

– Őszinte részvétem. Szépvölgyi Szonja vagyok az egyetemről. Most érkezett a buszunk.

Dalma, láthatóan minden erejét összeszedve, rámosolygott. A vékony nő földet söprő, sötét ruhát viselt, amitől még vékonyabbnak látszott. Haját feltűzte egy fekete csattal, kezében pedig egy játékot tartott.

– Jaj, kedvesem. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ennyien eljöttek. Nem is hittük, hogy… De nem is fontos ez. Köszönöm, hogy itt vannak. Jól utaztak? – beszéd közben gyűrögette a plüss tigrist. Ahogy észrevette, hogy Szonja ezt nézi, rögtön magyarázkodni kezdett. – Tudja, kiskorában nagyon sok dologtól félt az én kis Lacim. Ezt az apróságot azért kapta, hogy majd megvédi őt mindentől, vagy felvidítja, ha szomorú. Évekig sehova nem ment nélküle, aztán egyszer csak kinőtte. Most elhoztam neki. Mellé szeretném majd tenni, hogy örökké vele legyen. Hiszen itt a legvégén is nagyon szomorú lehetett. Vagy félt. Szüksége lehet rá. És én semmit nem vettem észre ebből. Milyen anya vagyok?

Dalma elveszítette az eddig olyan erősen tartott önkontrollját, és könnyekben tört ki. Férje rögtön magához vonta és csitítani kezdte lágy szavakkal. Szonja jelezte a férfinek, hogy magukra hagyja őket.

Évi egyedül álldogált, amikor Szonja odalépett hozzá.

– Képzeld, volt pofája nem eljönni. Itt tette nekem a szépet, hogy mennyire sajnálja Lacit, és most nem képes megjelenni a temetésen.

– Kiről beszélsz? – Szonja sejtette, de azért megerősítést várt.

– Szabolcsról. Azt mondta, itt lesz. Legalább tiszteletből.

– Értem. Most ne foglalkozz ezzel. Később megbeszéljük, de ne lássák rajtad az idegességet Laci szülei – intett a fejével a közeledő Dalma felé.

– Szonja, kedves. Csak szeretném mondani, hogy lassan kezdenénk. És még annyit, nem tudja, Béni, mármint Sipos Béla el fog jönni?

Szonja aprót mosolygott a becenév hallatán.

– Ő autóval jön. Nem tudom, merre járhat. Lehet, hogy a forgalom miatt késik egy kicsit. De itt lesz.

Ahogy a pap befejezte a szertartást, bejelentette, hogy az egyetem nevében Sárközy György, a Kar előző dékánja szeretné néhány szóval elbúcsúztatni a hallgatójukat. A férfi egy mappával a kezében lépett a tömeg elé. Látszott rajta a megrendültség, ahogyan végigfuttatta ujjait ősz haján. Végül nem vette ki a papírjait, csak elkezdett beszélni.

– Laci örökké az egyetemünk egyik mintatanulója marad. Sokunk szívébe zárta magát céltudatosságával, példamutató kitartásával. Személyesen is volt szerencsém megismerkedni ezzel a kedves és önzetlen fiúval, aki amikor csak tudott, segíteni akart másokon. Egyik szemináriumomat töretlen lelkesedéssel hallgatta. Tanult, felvilágosult elme volt, akivel bármilyen téma kapcsán élvezetes diskurzusba léphetett az ember. Mély seb egy ilyen személy elvesztése mindenki számára. Mélyen együtt érzünk a családdal a gyászban.

Mialatt a dékán úr beszélt, Szonja a tömeget figyelte. Évi mellette bámulta a cipőjét. Az egyetemi hallgatók mély csendben álltak egymás mellett. Látta Rékát is, aki zokogva tördelte az ujjait. Lehet, hogy Évi gyanúja helyes volt, és valójában szerelmes volt Laciba? Eszébe is jutott, hogy meg kellene nyugtatnia a lányt.

– Egy idézettel szeretnék Lacihoz szólni, ahogy Berzsenyi Dániel A halál című versében mondja: Rabláncok a földi szenvedések, / Mellyeket csak a halál szakaszt.

Szonja ismerte a verset, örült, hogy csak ezt a két sort idézte Sárközy. Továbbra is a tömeget kutatta, igazából Bélát kereste, de a tanár még mindig nem érkezett meg. Majd a ceremónia végén felhívja, hogy merre jár. Látta, hogy Dalma is felnéz néha, és olyankor a könnyein keresztül az egybegyűlteket kémleli. Férje mellette állt, egymásba karolva hallgatták a búcsúbeszédet. Egy másik férfi is volt velük. Szonjának valahonnan ismerős volt. Már biztosan látta őt korábban, de nem tudta pontosan hova kötni.

– … Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

Sárközy György Kosztolányi-idézettel zárta le a búcsút. Visszalépett a helyére, és ezzel a szertartás is a végéhez ért. A jelenlévők halk társalgásba kezdtek. Szonja látta, ahogyan Érdy Ibolya elindul a szülők felé. Ő is csatlakozott.

– Őszinte részvétem. Érdy Ibolya vagyok, tanítottam Lacit az egyetemen. Nagyon jó képességű fiú volt. Igazán büszkék lehetnek rá.

– Köszönjük szépen. Azok vagyunk – Laci édesapja megtörten kezet rázott a nővel.

Szonja nagy meglepetésére Réka is odalépett Dalmához. Még mindig idegesen babrált a kezével. Laci apja egészen elfehéredett, ahogy meglátta a lányt, nyilván most fogyott el az ereje, gondolta Szonja.

- Üdvözlöm. Bányai Réka vagyok, együtt tanultam Lacival az egyetemen. Csak szerettem volna őszinte részvétemet kifejezni. Annyira hirtelen volt az egész. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Igazán nagyon sajnálom.

– Köszönöm, kedvesem – Dalma megsimította a lány karját. – Szegény teremtés – mondta a férjének, aki rendkívül feszültnek tűnt. A férfival beszélt, akit Szonja már látott valahol. De hol?

De nemcsak Laci apja, az a másik férfi is nagyon feszültnek látszott. Ideges szóváltásba mélyedtek, észre sem véve, hogy Szonja fülel, bár csak foszlányokat kapott el a beszélgetésükből.

– Mondtam, hogy majd megtárgyaljuk, de ennek nem a fiam temetésén van a helye. Személyes sértésnek veszem, hogy őt külön felkerested Szegeden, de ezzel sincs időm és kedvem most foglalkozni. Majd hétfőn a rendelőben megbeszélhetjük, ha bejössz.

– Értem, persze, teljesen igazad van. De ez az életem. Nekem ez egy nagyon fontos kérdés. Nem praktizálhatok tovább, ha mindenféle híresztelések terjednek el rólam.

– Te tehetsz róla, ha így lesz.

– De ezzel véget vetsz a karrieremnek. Etikai bizottság elé kell mennem. Lászlót azért kerestem fel, hogy esetleg ő tudna beszélni veled. Csak hogy meghallgass. Nem akartam felzaklatni őt. Nem tudtam, hogy ennyire sok gondja lenne. Hogy ennyire maga alatt volt a fiú.

– Nem érdekel, hogy sajnálod. Majd hétfőn beszélünk, most viszont kérlek, menj haza. Ez egy temetés. Nincs helye sem karriernek, sem praktizálásnak, sem semmi ilyesminek. Szeretnénk békés, nyugodt körülmények között elbúcsúzni a kisfiunktól. Te mint pszichológus szakember ezt biztosan megérted. Köszönöm. Viszlát, hétfőn.

Ezzel le is zárta a beszélgetést. A férfi feldúltan távozott a temetőből. Szonja már tudta, honnan volt ismerős neki ez az alak. Ő akarta megtudni tőle, hogy Lacinak hol és mikor van órája, merthogy sürgősen beszélnie kellett volna vele. És ő az, akiről Évi beszélt: Frigyes. De milyen konfliktus lehet a két férfi között? Mi az, amitől kettétörhet egy pszichológus karrierje? Csak nem…?

Ő is elbúcsúzott a szülőktől. Neki is indulnia kellett, hiszen a különbusz sofőrje már a bejáratnál várt rájuk.

9. fejezet

„Minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.”  ̶  elmélkedett Béla, miközben lépteinek csoszogó hangja egészen a Radnóti Kávézóig visszhangzott. Új nap, de a BTK-n ebből csak annyit tapasztalhat, hogy az ablakok jobban megvilágítják a teret. Ha komponálna a halálnak egy zenét, azt hasonlóan csoszogó ütemekkel írná meg. Ilyen egyszerűen és véletlenszerűen, ahogy a helyzet megkívánja. Béla mégis keveset gondolt az elmúlásra. Laci halála óta viszont egyre többet.

Ilyen gondolatok között sétált a folyosón nagykabátban, fagyot zilálva, a Radnóti Kávézóig, hogy kérjen egy forró kávét. Megnyugtatta, hogy van, ami nem változik soha. Mindig feketén issza a kávét. Úgy tűnik, a mattszürke napok az embert sosem lesznek képesek szokásaiban is megváltoztatni. Mindent lépésről lépésre csinált. Letette a kabátját, magához ragadta a csészét. Egy korty, egy gondolat. Az ijesztette volna inkább meg, ha egyáltalán nem is kívánta volna a kávét ilyenkor, vagy ha az első kortynál nem gondolt volna ugyanúgy Ritára, aki szintén feketén issza. Első korty. Volt idő, amikor Dalmán kívül nem gondolt más nőre, ám egyszer mindenki kiheveri élete szakítását. Második korty. Sok dolog közös bennük: mindkettejük kedvenc színe a zöld, mindketten jobbkezesek, mindketten rettentő édesszájúak, de mindketten cukorbetegek. Harmadik korty. Nem tudja, hogy a hasonló jellem vagy a szolidaritás volt a szimpátia záloga, de akkor lenne a leginkább őszinte, ha egyszerre mindkettőt állítaná. Negyedik korty. Minden csendesebb, mint egy héttel ezelőtt. A kávé ma kifogott a halálon. Utolsó korty. Visszateszi a csészét a pultra.

A visszautat a PhD szobáig felesleges bonyolítani, sosem izgalmasabb, mint az odaút. Újra felcsendült lábának csoszogó zenéje. A halványvöröses színű lépcsők fel-fellökdösték Béla lábait a második emeletre. Az utolsó lépcsőfoktól mindig meg szokta számolni lépéseit a PhD szoba ajtajáig. Most 15. Tegnap 14 volt. Öregszik. Keze meglökte az ajtót, átlépte a küszöböt, felkapcsolta a villanyt, leült az egyik székbe. Ez a szoba elég kicsi ahhoz, hogy a fontosabb gondolatait itt szedje össze. Vajon tényleg öregszik? És ha igen, holnap már 16 lépés kell ahhoz, hogy ideérjen? Le kéne töltenie egy lépésszámlálót? Mi az a lépésszámláló? Mi az a letöltés? Hallott valamit erről a büfében, mikor néhány diák beszélgetett erről meg valami Tiktokról. Nem volt benne biztos, hogy nem titkokról beszéltek. Freudi elhallás vagy mi lehet ez. Akkor is a kávét kortyolta és Rita nevét ismételgette magában, szóval csak fél füllel hallgatta a diákokat. Vajon Rita is számolja a lépéseit felmosáskor? Mi az a Tiktok? A Rita szebb név mint a Dalma? Ezek miért fontos kérdések?

Hirtelen becsukódott az ajtó, kattant a zár. Az ajtónyikorgás és a kulcsforgás hangja közt túl kevés idő telt el, hogy azt két külön ember tehesse meg két külön időben. Noha Béla még nem hessegette el furcsa kérdéseit, a helyzetet mégis egyre komolyabban vette, miután többszöri kiabálásra sem nyitották ki neki az ajtót. Legszívesebben kitépte volna a helyéről, és amíg ezen morfondírozott, megbizonyosodott róla, hogy a PhD szoba ajtaját tényleg csak kívülről lehet bezárni, ha viszont bezárták, akkor bentről kinyitni nem lehet. Ez a péntek ma nem csendes. Ez a péntek a hétfőknél is hangosabb. Ezen a pénteken a BTK épülete Béla hangján kiabált.

Felhívhatna valakit, hogy engedje ki. Vagy pusztán meg is kérdezhetné attól, akit felhívna, hogy mi van vele. Szereti hallgatni, ahogy az emberek magukról beszélnek. Milyen jó találmány a telefon! De Béla ma nem volt szerencsés. Ő a szokások rabja, és jó szokásához híven a kabátját sokadjára felejtette lent a kávézó egyik székén. Bal zsebében telefonja, jobb zsebében inzulinos fecskendők. Felkészültségének nyomait őrzik ezek az apró jelek. Mivel Béla jobbkezes, a jobb zsebében vannak az injekciós tűk, hogy azonnal elérhesse őket. A telefonhoz nem igazán értett, azt akár a cipőjében is hordhatta volna. Ha viszont kikiabál az ablakon, másodpercek alatt kinyitja neki valaki az ajtót. Ha szerencséje van, az épület előtt lesznek emberek. Ha nincs, akkor azok az emberek a saját kollégái lesznek, akik jól kiröhögik, amiért bezárta magát.

Felállt, tagjaiban már érezte az enyhe egyensúlyvesztést. Mindent lépésről lépésre tett, egyiket a másik után. Mi lesz, ha meg fog itt halni? Vajon mit mondanának a kollégák, ha itt találnák őt holtan? Megrémülnének? Kinevetnék? Első lépés. Végülis ki ő, hogy egy diák halálára a sajátjával licitáljon? Egyáltalán, miből gondolnák majd, hogy a két halálnak nincs köze egymáshoz? Második lépés. Eszébe jutottak a kedvenc filmjei, és rájött, hogy a legkedveltebb karakterei mind életüket vesztették. Most ő lehetne Piton professzor. Még halálában is szereti Dalmát, aki egy gyűlölt személyhez ment hozzá, de a gyereküket segíteni akarta mindig és titokban. Piton professzor is meghalt, Alan Rickman is. Sorsszerű, hogy neki is meg kellene. Vajon ő milyen karaktert játszana a saját filmjében? Forgatnának róla filmet egyáltalán? Meghalna a filmjében? Esetleg van olyan szerencsétlen, hogy a rendező halna meg a forgatás előtt egy nappal? Harmadik lépés. Eszébe jutott a kávé és Rita. Legszívesebben elvette volna feleségül. Még új öltönyt is vett volna külön az alkalomra. Negyedik lépés. Az időpont viszont jó választás. Ha most meghal, kollégáinak még csak le sem kell vetniük fekete ruháikat a következő temetésig. Ötödik lépés. Ez hülyeség, mindenki beleizzadna. Sértésnek venné, ha egyedül a pap használt volna dezodort a temetése előtt. Hatodik lépés. Azért élni sem rossz, de várjuk ki a végét. Mind tudjuk, hogy a Béni nem a Bélából jövő becenév, hanem a bénából. Béla nem volt ügyes, és pechjére rímelt a neve a bénára. Lehet, hogy ezért mégsem lenne jó Piton. Hiszen ő nem csak Dalmát szereti. Már nem. Hetedik lépés.

*

Azt mondják, az ember élete lepörög az utolsó pillanataiban. Mintha ez hatványozottan igaz lett volna akkor Bélára. Megbotlott, és még csak nem is volt olyan nagy botlás. Nem is egy tárgyban, hanem a saját cipőfűzőjében. Pedig mennyiszer szólt rá az anyukája, kösd meg, kisfiam, el fogsz esni. Azt nem mondta, hogy bele is fogsz halni. És pont a hetedik lépésnél! A hét a legszebb meseszám. A hétfejű sárkányt is hétszer kell megölni, Bélának mégis elég egy botlás. Kivételesen most nem volt „Béni”, egyszerűen csak elszédült a betegsége miatt. Elesett, fejét a tőle pár centire lévő asztal sarkába verte. Szeretett volna pár szót mondani még, hogy eldöntse, melyik szót lehet a legszebben kimondani a halálunk előtt, de ez már nem volt kivitelezhető. Viszont, ahogy a finom meleg, vörös érzés szétáradt fején, úgy érezte, a „vér” egy ilyen szó. Kimondani meg minek? Úgyis látni fogja mindenki.

Vérének színe, mint a vörös szőnyeg, amin kedvenc színészei sétáltak át. Mintha csak arra lett volna teremtve, hogy rálépjenek. Halála ennyire volt elrendelt. Ilyen egyszerű és véletlenszerű, ahogy a helyzet megkívánja. Az utcán senki sem volt akkor, a diákok és tanárok már úton voltak a temetésre. Béla csoszogását innentől valaki másnak kell már megtanulnia. A nap hátralévő részében csendes volt az épület. No nem Béla halála miatt. Egyszerűen csak minden péntek csendesebb, mint egy héttel előtte.

10. fejezet

Feri a portán bosszúsan rakta le a telefont. A pénteki nap volt az egyik kedvence. A hallgatók nagy része már csütörtökön hazament, akik pedig maradtak, azok közül sokan úgy érezték, egy ilyen kimerítő hét után az egy-két óra nem éri meg azt a fáradságot, hogy bemenjenek az egyetemre. Ilyenkor, ahogy most is, Feri bele tudott temetkezni a könyvekbe, amelyeket általában a második emeleti „Vigyél el egy könyvet, hozz helyette egy másikat” feliratú közösségi könyvespolcról kölcsönzött, vagy Ritától kapott. Így tett most is, amíg meg nem csörrent a fülkében a telefon. A vonal másik végén egy dörmögő hang feszülten magyarázta neki, hogy az egyik vendégelőadó „valahol az irodalom tanszéken” elhagyta a pendrive-ját, és őt bízták meg a feladattal, hogy találja meg. Feri, ha csak tehette, nem rohant fel azonnal a másodikra, általában ilyenkor feltelefonál a tanszékre, ők mégiscsak otthonosabban mozognak a termeikben. De tudta, hogy ma hiába tenné, szinte mindenki a temetésen van. Beleborzongott, ahogy eszébe jutott az a reggel, amikor megtalálta szegény fiút.

A fából készült, fémakasztós kulcstároló dobozhoz fordult, hogy levegye róla a Magyar Irodalmi Tanszék termeihez tartozó kulcsokat. Mintha nem lett volna elég, hogy két emeletet kell lépcsőznie – a klausztrofóbiája és a BTK épületében szinte már műemlékjelleggel létező rozoga lift ezt az egy lehetőséget hagyta neki –, még azon is bosszankodhatott, hogy a PhD szoba kulcsát alig találta. Biztos figyelmetlen volt, és rossz helyre akasztotta fel. Mióta visszajött dolgozni, ez gyakran előfordult vele.

Ahogy a lépcsőfokokat egymás után maga mögött hagyta, próbálta ezt tenni azzal a hideg, havas reggellel is. Hiába volt otthon táppénzen két hétig, hiába kezdett el járni egy ottani pszichológushoz, hogy újra tudjon aludni, még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történteket. Mikor újra visszaállt a munkába, azt vette észre, hogy gyakran jár a belső udvar felé, de valamiért sosem mert benézni, mintha félne attól, hogy a fiú holtteste még mindig ott fekszik a kövön. Nem tudta megérteni, hogy miért akarhatott ilyen fiatalon véget vetni az életének, főleg így. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy már soha többé nem fog ilyen szörnyűséget látni. Akkor még nem tudta, mekkorát tévedett.

Felért az emeletre. Már kezdett sötétedni, de nem találta a villanyt, így a félhomályban próbálta meg kibetűzni a termek nevét, és megkeresni a megfelelő kulcsokat. Sorban haladt, Sík Sándor irodalmi olvasó, Dézsi Lajos szeminárium, PhD szoba. Ahogy az utóbbiba belépett, az agya először nem volt hajlandó befogadni a szeme elé táruló látványt.

*

Szonja a BTK előtt sietve szállt ki a buszból, ami hazahozta őket a temetésről. Elköszönt Évitől, mondván, hogy gyorsan felszalad az irodába egy-két fontos papírért, de valójában csak ürügyet keresett arra, hogy az asztala fölött lógó neonszínű post-iteket újra végignézze. A temetés, a család fájdalmának a látványa, és a felismerés, hogy Laci igazából, végérvényesen halott, nem engedte Szonjának, hogy megnyugodjon. A végére akart járni ennek az egész ügynek.

Ahogy belépett a kar épületébe, a portást nem találta a fülkéjében, azonban ahogy túljutott a belső lengőajtón, meglátta Ferit, aki abban a pillanatban mászott ki remegő lábakkal a rozoga liftből. Ahogy Szonja az ősz férfira nézett, biztos volt benne, hogy a régi szerkezet használata sosem volt még annyira indokolt, mint most.

*

Már kiértek a nyomozók, amikor Szonja össze tudta szedni magát annyira, hogy elgondolkodjon, vajon a két haláleset között lehet-e valamilyen összefüggés. Közben a rendőrök a második emeleti folyosó végén éppen a sokkos állapotban lévő portást hallgatták ki, aki még mindig görcsösen szorongatta a kezében lévő kulcsokat. Ezek szerint hiába próbált szegény visszamenekülni a fülkéjébe, újra fel kellett jönnie a rendőrökkel a másodikra. Miután kikérdezték, hogy mi okból, mikor, kivel nyitotta ki egymás után a Magyar Irodalmi Tanszék termeit, illetve, hogy „látott-e valami gyanúsat”, meg végignézték vele újra a helyszínt, a fiatal rendőrtiszt belátta, hogy nincs értelme tovább kínoznia a férfit, és a mentők gondjaira bízta a még mindig remegő portást. Előtte természetesen kikérdezték Szonját is, mint a haláleset bejelentőjét. Őt régi ismerőse, Kovács Péter hallgatta ki. Ugyanezeket a kérdéseket tették fel neki is, ő pedig automatikusan válaszolt rájuk: pár papírért jött, négy óra után egy kicsivel, egyedül, miután a portás értesítette a történtekről, és nem, nem látott semmi gyanúsat az egyetem egyik termében fekvő holttesten kívül.

Szonja még nem tudta teljesen felfogni a történteket, még nem sújtotta le teljesen a gyász, így úgy döntött, kihasználja ezt az időt arra, hogy információkat gyűjtsön az eseményekről. Hogy elterelje figyelmét a folyton rátörő hányingerről, a portás kezében szorongatott kulcscsomót vizsgálta. Két kulcs. Hallotta, ahogy Feri elmondta a rendőröknek, hogy sorban nyitotta ki a termeket: Sík Sándor, Dézsi Lajos, PhD szoba. De hol a harmadik kulcs? Szonjába szinte belenyilallt a felismerés – amikor felrohant az emeletre, hogy utánajárjon a portás zavaros szavainak, a félig nyitott ajtó zárjában ott volt a kulcs! Tehát az ajtó zárva volt, de ebben nem lehetett biztos. Meg kellett kérdeznie a portást. A férfit egyedül ült a folyosó végén, kezében ital, a vállára pokrócot terítettek. Még mindig nem múlt el a remegése.

- Ne haragudjon, kedves Feri, tudom, hogy nagyon felkavarták az események, főleg, hogy múltkor is… - itt gyorsan elharapta a mondatot. – Feltehetnék még pár kérdést? Csak szeretném megérteni a történteket. Tudja, a tanár úr a barátom volt… - mondta elcsukló hangon.

A portás némán bólintott. Szonja úgy döntött, egyből a lényegre tér.

- Maga nyitotta ki a PhD szoba ajtaját?

Bólintás.

- Biztos benne, hogy az ajtó kulcsra volt zárva?

Bólintás.

- A kulcs a helyén volt a portán, vagy a zárban?

- A portán, de rossz helyen. Gondolom, én tettem oda, néha megesik, mióta visszajöttem azután, hogy…

Szonja úgy döntött, gyorsan közbevág, mielőtt a férfi a múltbéli trauma hatására újra összeomlik.

- Nincs senki, aki ma a fülkében járt volna, esetleg segítséget, útbaigazítást kért Öntől?

A férfi összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.

- Volt pár elsős, de ők nem jöhettek be. Meg egy lány, aki megkért, hogy szóljak ki a busznak, amelyik a temetésre ment, hogy várják meg, csak fennhagyta a sálját és visszaszalad érte.

Szonjának egy pillanatra kihagyott a szívverése. Próbált nyugodt maradni.

- És esetleg felismerné, ha látná?

- Ismerem, nem csak itt láttam. Egyszer túl korán érkeztem a pszichológushoz Csongrádon, tudja, muszáj volt járnom, és az ajtóban találkoztam ezzel a lánnyal. Ezt egyébként nem szabadna, mármint, hogy a betegek találkozzanak, de néha megesik. Nagyon mérgesnek tűnt, a doki meg úgy köszönt el tőle, hogy „Ne gyere ide többet, Réka. És ez maradjon köztünk, jó?”

11. fejezet

Horváth Koppány eközben hazaért a temetésről. Próbált a munkába menekülni, átnézte, milyen páciensek jönnek a jövő héten. Sokkal több munkája volt két évvel ezelőttig, amikor még a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének oktatója és az egyetem pszichológusa is volt, Tóth Frigyessel együtt.

Csongrádot szerette, a legbékésebb és legmegnyugtatóbb volt számára az egész környezet, gyakran látogatta meg a Tisza holtágát. Reggel a rádió 13 fokot dörmögött, a nap utolsó sugarai bágyadtan ragyogták be az egész tájat. Ilyenkor úgy érezte, Laci is vele van. Nem engedhette meg magának, hogy a fájdalom ismét elvegye minden erejét, most már nem. Dalmában is neki kellett tartania a lelket.

Két évvel ezelőtt ugyanezen a napon történt valami. Valami, amit jobb lenne elfelejteni. Azt hitte egészen addig, hogy most már könnyedén tud uralkodni magán. És akkor meglátta azt a gyönyörű lányt az Intézet előtti Oázisban. Kétségkívül az volt az egyik leghangulatosabb hely a BTK-n. A hely tehetett az egészről. Meg a télvégi napsütés. Meg az, hogy a lány annyira hasonlított a fiatal Dalmára. Aki annyira szenvedélyesen szerette őt, nem úgy, mint az a később, hideg, kimért Dalma.

 ̶  Szervusz! - ült le hozzá az Oázis egyik rozoga székére. – Ne haragudj, ha zavarlak. Csak észrevettem, hogy sokat időzöl itt, akár be is jöhetnél az egyik előadásomra. Nyílt beszélgetéseket tartok diákoknak, akik tanulási- vagy beilleszkedési nehézségekkel küzdenek. Természetesen nem kell felszólalnod sem, ha csak ott ülsz csöndben, akkor is a segítségedre lehetünk... – mosolygott a lányra szelíden. A lehető legtanárosabbnak szánt mosolyával.

Érezte, hogy a lány rendkívül zavarba jött a közeledésétől.

 ̶Valamelyik tanárom küldte magát? Vagy a szüleim?? Úristen… biztos valamelyik évfolyamtársam akar megszívatni, igaz? Tudom, hogy utálnak, de ez már rohadtul nem vicces… - bőszült fel, majd rohamtempóban kezdte el összeszedni a cuccait. Egész testében remegett. Tökéletes teste volt. Rengeteg réteg ruha mögé rejtve. Ő meg azonnal reagált. Hiszen ez volt a foglalkozása.

 ̶  Semmi baj, engem senki sem küldött. Sőt, rossz szándék sem vezérelt. (Most hogy visszagondolt, szinte már nem is értette, hogyan mondhatott ilyeneket?! Annyira átlátszó duma volt. De elvakította a napsütés. Meg a már örökre elveszettnek hitt fiatal Dalma szemének ragyogása.) Viszont térjünk is vissza rád. Gondolom, igyekszel minél távolabb lenni azoktól, akik ismerhetnek. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy végre levethetnéd ezt a hatalmas sálat, amit magad köré bugyolálsz, és szabadon lehetnél egy közösség tagja?

A lány megállt egy pillanatra. Nézte őt, majd visszahuppant a székre. Látszott, hogy erősen gondolkodik, és átrág minden egyes szót, amit hallott, de közben mintha nem ugyanabban az idősíkban mozogna.

Egy hét múlva a szokásos keddi nyílt óráját tartotta. Az asztalon ült, épp egy Foucault idézetet olvasott fel, mikor csikordult az ajtó, és a gyönyörű, ismeretlen, most is sálba bugyolált lány lépett be rajta. Felnézett, majd ugyanazzal a meleg félmosollyal fordult a lányhoz, mint legutóbb. Erre sem reagált, csak csendben leült hátul.  Az óra végén viszont, miután mindenki elköszönt, odasétált az asztalához.

 ̶  Tanár Úr, én… azt hiszem, ez nem nekem való. Mármint ez a csoportos dolog. Köszönöm a lehetőséget, de jó lesz nekem minden úgy, ahogy eddig volt.

Végig lesütött szemmel mormolt, ő pedig megrémült, hogy nem látja többet. Belül remegett, de lazán próbálta feltenni a kérdést:

 ̶  És kettesben lenne kedved beszélgetni? Most van egy kis időm a következő órámig. Habár itt egy kollégám tart félóra múlva előadást, de talán annyi idő is elég lesz.

A lány hezitált pár percig, majd beadta a derekát. Ő meg átforgatta a termet, és máris egy rögtönzött, kissé hangulatosabb „rendelőt” alakított ki számukra. A lány még mindig nem mozdult, a kabátját sem vette le, látszott, hogy még mindig nem döntött, fusson-e el vagy maradjon.

 ̶  Vegyük le a kabátod, egyikünk sem akarja, hogy még tüdőgyulladásod is legyen.

Majd rögtön mögötte termett, és igyekezett lesegíteni a lány fekete dzsekijét, ami teljesen indokolatlan ruhadarab volt bent az épületben. – Tudod, nagyon csinos lány vagy ám, nem kellene mindig ilyen hatalmas, sötét ruhákba bújnod.

Ekkor kopogtattak az ajtón. Mindketten összerezzentek. Ahogy nyílt az ajtó, a lány kirohant, majdnem fellökve a kint várakozó Fricit, aki épp a következő órája miatt jött kicsivel előbb a teremhez.

Frici belépett, majd meredten, kissé nyitott szájjal bámulta a homlokát dörzsölgető férfit. Kicsivel beljebb lépett.

- Ne haragudj, Koppány, hogy ezt kérdezem, de... bántottad ezt a lányt?

 

Most, két évvel később, még mindig gyakran eszébe jutott az eset. Fricit a történtek után próbálta továbbra is barátjaként kezelni. Együtt újították fel ezt a csongrádi rendelőt, ő tette bele a több pénzt, ezzel megvette Frici hallgatását. Szorongásai között az elmúlt napokban az is előkelő helyen állt, hogy Fricihez járt az egyetemi portás, aki megtalálta a fiát. Igyekezett minden alkalommal elkerülni őt, tudta, ha meglátja, azonnal visszazuhan a fájdalomba, és képtelen lesz ellátni a munkáját.

Egyszer csak csörgött a telefon a rendelőben. Az egyetemről telefonáltak – azt kérték, szóljon Fricinek, menjen be Szegedre, annak a szerencsétlen portásnak sürgős pszichológiai segítségre van szüksége, annyira kikészült, hogy nem tud Csongrádra utazni. Talált egy újabb holttestet az épületben. Úristen, mi jöhet itt még?

12. fejezet

Feri kikérdezését követően Szonja még nem indult haza. Az események után úgy érezte, szüksége van egy kávéra, pontosabban az Angol-Amerikanisztika Intézet kávéautomatájából valami cukros löttyre, egyébként elájul. Amikor minden kötél szakad, átszalad ide, de nem csak az italért: megrögzötten gyűjtötte az ötforintosokat, és itt legalább el tudja őket használni. Most is így tett, de kivételesen ráérősen sétált át a másik szárnyba. Hiába voltak forrók a radiátorok, fázott, és úgy érezte, belül üres. Miért vág gyomron ennyire ez az egész? Először Laci, most meg szegény Béla; Feriről nem is beszélve  ̶  ő hogy fogja ezt feldolgozni? Két halottat megtalálni…

Odaérve az automatákhoz, már nyitotta is a kék csíkos, külön az ötforintosainak szánt pénztárcáját, és elkezdte egyesével bedobálni a tejeskávéhoz szükséges 120 forintot.  

5 Ft, 10 Ft. Azóta is gyűjtöm az ötforintosokat. Megszállottjuk lettem, sosem felejtem el, ahogy azt mondod róluk, hogy „olyan aprók, mégis úgy csillognak, akár a gyöngyszemek”. Annyira irigyeltelek, sokkal több volt neked, mint nekem. De te mindig adtál párat, csak ne legyek szomorú. 15 Ft, 20 Ft. Ez a mániád középiskolásként sem maradt abba, amikor a zalaegerszegi Kölcseybe mentél. Mókásnak tűnt, de nem teljesen értettem, miért is ragaszkodsz ennyire néhány pénzérméhez. Nagyobbakra is cserélhetted volna, szerintem például az 50 forintosok sokkal szebbek. Erre te azt mondtad, hogy sokkal szebb tíz ötforintos, mint egy ötvenes.

25 Ft, 30 Ft. Nem csak ez az egy furcsaságod volt. Amióta az eszemet tudtam, néptáncoltál és ragaszkodtál is egyes kellékeihez, különösen a fonott, szalagos hajviselethez. Nagyon jól állt neked. Még a suliban is így hordtad. A fiúk meg szüntelenül téged néztek. Amikor az iskolába kerültem, te már felső tagozatos voltál. Minden szünetben találkoztunk, és még ha nagy tömeg is volt, a szalagokról mindig megismertelek. Reggel is te keltettél, te csináltál reggelit, iskolába is együtt mentünk. 35 Ft, 40 Ft. A gimi első évében minden rendben volt. Ugyanúgy keltettél, reggeli, habár suliba kedden és pénteken nem kísértél el. Korán reggel korrepetálásod volt a matektanárral. Nekem már akkor is furcsa volt, hogy miért pont kora reggel kell neked bejárni.

45, 50. Egy idő után már nem fontad be a hajad, nem raktál bele szalagokat. Nem jártál már néptáncra sem. Ugyan felkeltettél, de már nem mosolyogtál. Csináltál reggelit, de te nem nagyon ettél. Már suliba se mentünk együtt, minden reggel korrepetáláson voltál. De hát azt mondták anyuék, nem megy a matek. 55, 60. Egyik éjjel nagyon sírtál, ezért megkérdeztem, mi a baj. Nem meséltél semmit. De utána minden éjjel hallottam a sírásod, és ez lett az új altató a mese helyett.

65, 70. Nem keltettél. Nem mosolyogtál. Nem csináltál reggelit. Nem ettél. Nem beszéltél hozzám. Amikor hetedikben bekerültem ugyanabba a gimibe, ahol te tanultál, nem találkoztam veled a szünetekben. Szinte sose láttalak. Aztán egyszercsak meghallottam az ismerős sírást a lánymosdóban. Kopogtam, de csak annyit mondtál „kopj le”. Haragudtam rád. Ezt te is tudtad, és este bocsánatot kértél.

75, 80. Egy nap arra értem haza délután, hogy anyáékkal veszekszel. Nem akartam hallgatózni, de azt ordítottad, hogy mennyire nem szereted a matekot. Persze, anyáék csak tinédzser hisztinek tudták be. A tanár úr is megmondta: szükséges a mindennapos gyakorlás, máskülönben megbuksz. Ami azt illeti, én se szerettem a matekot. 85, 90. Mindennap azt vártam a legjobban, hogy hazaérj, mert órák után mindig dumáltunk, együtt tanultunk, megnéztük a naplementét. De te egyre később értél haza. Mindig sápadt voltál és komor. Már csak Mici, a macska maradt társaságomnak otthon.

95, 100. Nem mosolyogtál. Nem keltettél. Nem találkoztunk. Nem jöttél. Nem néztük meg a naplementét. Nem beszéltünk. 105, 110. Egyik délután időben hazajöttél. Nem mosolyogtál, nem beszéltél. Kimentünk a kertbe megnézni a naplementét, és az őszi szellő társaságában forrócsokiztunk. Titi, azóta se tudok olyan jót főzni, mint amilyet te készítettél nekem.

115. 120. Ahogy Szonja bedobta az utolsó ötforintost, mintha valami reccsent volna. De csak ő hallhatta, amint egy láthatatlan seb ismét felszakadt. Míg a műanyag, barna pohárban keveredett az automata híg kávéja némi tejporos vízzel, gyorsan letörölte a szeme sarkában kibuggyanni készülő könnycseppet. Visszacsukta az ötforintosokban gazdag tárcát, kivette a kávénak korántsem nevezhető folyadékot, majd visszaindult az irodába. Kivételesen nem sietett. Annyi év után, bármennyire nem szerette felidézni a múltat, Laci és Béla halála, Évi vágya, hogy a bűnös börtönbe kerüljön, valamint Dalma önvádoló kérdése arról, hogy milyen anya ő, hogy nem látta, mi folyik a háta mögött… Muszáj volt végigmennie a saját kisfilmjén.

Aznap este különösen édes volt a csoki. Még mindig érzem az ízt a számban. Miközben a kerti székekben ülve, pokrócba burkolva iszogattunk, egyszer azt mondtad: „Az élet nem olyan édes, mint ez a forró csoki. Sokkal inkább olyan, mint egy krumplicukor vízben oldva.” Aznap este már nem beszéltünk. Még éjszaka hallottam, hogy valaki motoszkál a házban, de gondoltam, Mici az. Nem mentem utánad. Szonja belépett az irodába, becsukta maga mögött az ajtót. Reggel anyáékkal arra ébredtünk, hogy egy levelet hagytál az asztalon. A kézírásod se volt a régi: a gyöngybetűkből EKG jelek lettek. Csak annyit írtál, hogy ne keressünk többet. Se hosszú monológ, se bocsánatkérés, se körülmények, semmi. Anyáék másnapig nem is tettek semmit, gondolván, ez is csak valami tinédzser hiszti. Szonja nem bírta tovább, le kellett ülnie. Másnap a kórházból telefonáltak, hogy találtak egy 17 éves lányt, aki a diákigazolványa szerint Szépvölgyi Natália, és jobb lenne, ha bemennének.

Szonja beleivott a kávéjába. Enyhén keserű volt és vizes. Igazából nem akarta tovább folytatni a kutatást az emlékekben, de úgy érezte, végig kell mennie rajtuk, még egyszer, utoljára. Elővett a fiókjából egy apró, négyzetrácsos füzetet, majd kinyitotta. Anyáék sápadtan érkeztek haza. Apa sírt, anya vigasztalta. Titi nem jön haza többet – mondták anyuék – Titi…

Szonja oda lapozott, ahova az első újságcikket rakta: „Felakasztotta magát egy 17 éves lány Zalaegerszegen. A hatóságok szerint öngyilkosság lehetett.” Szonja tovább lapozott: beragasztotta a nővére által hagyott levelet; az egyik fonószalagot használta jelölőnek. Először nem hittem el. Minden nap az ablakban ültem Micivel, és vártam, hogy hazagyere. Vártam, hogy reggel felkelts, hogy mosolyogj és reggelit csinálj. Kerestelek a folyosókon, az utcán, a kertben, a szobádban. Ott utoljára. Akkor találtam meg a matekfüzeteket, amikre az volt írva: KORREPETÁLÁS. Üresek voltak.

Továbblapozott. Nem tudtam, miért hagytál el engem minden szó nélkül. Tudni akartam, ki a felelős érte, mit tett veled, hogy ezt tedd magaddal. Sose voltam rossz matekból, még ha nem is szerettem, de tettettem a hülyét, így elküldtek korrepetálásra. Szeberényi tanár úr először tök normális volt, aztán egyre furcsább lett. Egyre többször ért hozzám, kereste a tekintetemet. Megfogta a kezem, a vállam. Megsimította az arcom, a hajam. Aztán egy nap nem akartam bemenni. Napközben megkeresett, megszorította a karom, és azt mondta, megbukok, ha nem járok el korrepetálásra.

Szonjának fel sem tűnt, hogy leragadt az egyik oldalnál, és a semmibe bámult. Ő bántott téged. Ezért jártál mindennap hozzá, mert megzsarolt. De miért nem kértél segítséget? Amikor másodjára se mentem be, ismét megkeresett. Dühös voltam rá, mert miatta haltál meg. Kiabáltam vele és megfenyegettem, hogy elmondom az igazgatónak, hogy engem és Téged is zaklatott. Enyhült a szorítása és csak ennyit mondott: „Szonja, ez maradjon köztünk, jó?”

13. fejezet

Szonjának összeszorult a torka, miközben a Klemm Antal szeminárium előtt várakozott. Sokadszorra dörzsölte egymáshoz a két tenyerét, hogy megszabaduljon a rájuk tapadt izzadtságtól, mégis egyre hidegebbnek és nyirkosabbnak érezte a kezét. Mély levegőt vett, és megnézte a mobilján, mennyi az idő. 15 óra 30 perc. Érdy tanárnő hamarosan elengedi a hallgatókat az óráról. A terem ajtaja kinyílt, és néhány hallgató sietett ki a teremből. Eltartott egy darabig, amíg Szonja meglátta azt, akire várakozott. Réka utolsóként jött ki a teremből. Rebekától tudta, hogy itt lesz a lány, valaki az utolsó pillanatban leadta Érdy tanárnő szemináriumát, és a lány, végre, fel tudta venni.

̶ Réka, van egy perced? Beszélhetnék veled?  ̶ az elsőre meglepettnek tűnő lánynak egy sötét árnyék suhant át az arcán.

̶  Persze, Szonja. Megkérdezhetem, hogy miről?

Szonja készen állt a válasszal.

̶  A segítségedet szeretném kérni, egy bizalmas és személyes ügyben. Egy csongrádi pszichológus zaklatta az egyik betegét, de a lány vallomásán kívül semmilyen bizonyíték sincs ellene. Véletlenül a fülembe jutott, hogy te is abba a rendelőbe jársz, ahol Dr. Horváth Koppány és Dr. Tóth Frigyes praktizál. Arra lennék kíváncsi, hogy esetleg tapasztaltál-e valami gyanúsat a kezelések során?

Réka arcán szemmel látható volt a megrendülés.

̶ Valóban, középiskolás koromban engem is ott kezeltek, de az már nagyon régen volt. Már ne haragudj, de ha tapasztaltam is valamit, nem értem, ehhez neked mi közöd van.

̶  Személyesen érintett vagyok az ügyben. A lány, akit zaklattak, az unokahúgom.

Szonját is meglepte, hogy milyen könnyedén áradt belőle a hazugság. Réka lesütötte a szemét, és némán indult utána az irodába. Csendesen haladtak egymás mellett, és Szonja attól tartott, a lány észreveszi, hogy remeg. Fojtónak érezte a nyomást, ami ránehezedik. Ha ügyesen hat a lány érzéseire, akár azt is elérheti, hogy bevalljon mindent. Csendesen kattant a tanszéki iroda ajtaján a hevederzár. Beengedte a lányt maga előtt. Réka vele szemben foglalt helyet, és Szonja a szemébe nézett. Várta, hogy Réka megszólaljon. A lány idegesen ropogtatni kezdte az ujjait, aztán belevágott.

̶ Minden középiskolás koromban kezdődött. Beszéd- és viselkedészavarok miatt utaltak be a pszichológushoz. A doktor úr eleinte rendkívül figyelmes és kedves volt. A szorongásaimról beszéltünk, a céljaimról. Sokszor mesélt személyes történeteket magáról, hogy éreztesse velem, mennyire hasonlóak vagyunk. Egyre gyakrabban kérdezett a fiúkról és a szexualitásról, de mindig a terápia keretein belül, és minden kérdést meg is indokolt. A bizalmamba fogadtam, egyre korábban érkeztem hozzá, és egyre később távoztam a beszélgetések után, ezekért az extra időkért sosem kért pluszpénzt. Aztán olyankor is találkoztunk, amikor nem volt időpontom, és az is előfordult, hogy teljes délutánokat töltöttünk együtt.

Szonja figyelmesen hallgatta. Minden úgy van, ahogy gondolta. Tóth Frigyes zaklatta Rékát, és sosem felelt érte. Elöntötte a harag.

̶  Igazán nem volt nehéz dolga, azzal, hogy beleszeressek. Azt mondta, ő is szeret engem, és rég elköltözött volna otthonról, csak attól fél, hogy a felesége örökre eltiltja tőle a fiát, ha elhagyja őket. Természetesen számomra is világos lett, hogy hazudik, mégsem tudtam ebből a kapcsolatból kilépni. Nem voltunk elég óvatosak, és teherbe estem. Nehéz lett volna eltitkolni egy abortuszt, ezért felírt nekem egy gyógyszert. Nem esemény utáni tablettát, pszichológusként azt nem is tehette volna meg, ráadásul mire rájöttem, hogy terhes vagyok, már kifutottunk az időből. Pszichés zavarokra való szer volt, de nagyon erős. Elvetéltem tőle. Nem szóltam senkinek, mert azzal tönkretettem volna. Koppány jó orvos, a betegeinek szükségük van rá. De nem hallgatok tovább, ha nem én vagyok az egyetlen, akit bántott.

Szonjának nehezére esett uralkodni magán. Lehajolt az asztala fiókjaihoz, mintha keresne valamit, biztos volt benne, hogy a döbbenet kiült az arcára. Hiszen a válasz ott volt a szeme előtt. Koppány??? De akkor mégis mivel tartotta sakkban Frigyest? És akkor mégsem úgy történt minden, ahogy eredetileg gondolta… Gyorsan át kellett magában alakítania a sztorit, amit eddig összerakott.

̶  Végeztünk? Elmehetek?

̶  Nem egészen. Valljuk be, elég sajátos módját választottad a bosszúnak.

Réka arcán ismét megjelent az árnyék. Szonja megijedt, hogy elrontotta. Csak arra tudott gondolni, hogyan tartja szóval a lányt addig, amíg ideér a rendőrség. Mielőtt elindult volna a Klemm Antalhoz, felhívta Kovács Pétert - teljesen elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta.

̶  Elmondom akkor, szerintem mi történt. Laci volt az élő bizonyítéka annak, hogy valaki kihasznált és átvert. Kerülted, de nem akartad bántani. A dolog akkor változott meg, amikor ugyanaz az ember sodorta veszélybe a diplomádat, aki miatt a szerelmed nem hagyta el a feleségét. Rengeteg bajotok volt a tárgyfelvétellel, és Laci sokadszor tűnt rátermettebbnek és gyorsabbnak, mint te.

Réka elpirult, Szonja úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy ökölbe szorult a keze. Minden pillanatban készen állt a lány támadására.

– Megzsaroltad, hogy nyilvánosságra hozod az apja kapcsolatát veled, ha nem engedi át neked a helyét a kurzuson. De Lacinak pont úgy szüksége volt a kurzusra, mint neked, ezért megpróbálta megbeszélni Érdy tanárnővel, hogy bővítse a kurzust. Bármely tanár engedett volna a kérésnek, Érdy tanárnőt azonban régóta kezelik pánikrohamokkal, azt a kevés biztonságérzetét pedig úgy igyekszik megtartani, hogy nem változtat semmin, például évről évre ugyanazon a létszámon hirdeti meg a kurzusokat. Ezt Rebeka mondta el nekem, a nyelvész adminisztrátor, én meg láttam a tanárnőnél egy erős antipszichotikumot, ilyet szedett az egyik barátnőm is nemrég. A gyógyszer hatásának tudható be az is, hogy Ibolya semmit nem vett észre abból, hogy ti hangosan veszekedtek Lacival az egyébként üres épületben, szombaton, már a Klemm Antal előtt is, nyilván. A többi részletkérdés. Gondolom, amikor Laci nem akarta leadni a vizsgát, megpróbáltad kicsavarni a kezéből a mobilját, azon volt megnyitva a Neptun. Valójában nem is a Kognitív nyelvészet vizsgán ment a vita, azt az órát már egy kreditátviteli kérelemmel megoldottad, abba is belenyugodtál, hogy a Szövegtan szeminárium erre a félévre marad, de volt még egy vizsga, az első félévről mindkettőtöknek elmaradt Filozófiatörténet, aminek az utolsó vizsganapján az utolsó helyet Laci vitte el előled. Ezt a Tanulmányi Osztályon sikerült kiderítenem. Már megint Laci nyert, ezt már nem bírtad tovább. A rendőrség nem talált dulakodásra utaló jelet, nem is találhatott, hiszen mindketten kabátban és kesztyűben voltatok. Laci talán engedett neked és feloldotta a telefonján a biztonsági zárat. Bízott benne, hogy ő úgyis kidumál egy limitemelést bármelyik tanárnál. De rájöttél, hogy ez neked kevés. Rájöttél, hogy ez még nem elégtétel, sem azért, amit az órákon éreztél miatta, sem a sértéseiért, sem azért, amit az apja tett veled. És ekkor kilökted az erkélyről.

̶ Nem!  ̶  üvöltötte a lány. Szonja észre sem vette, hogy amíg beszélt, Rékának folyni kezdtek a könnyei.  ̶  Nem így történt!  ̶  Réka alig tudta visszafogni a zokogást. De a mondanivalója fontosabb volt annál, hogy elgyengüljön.

̶  Nem akartam zsarolni, még azt sem akartam, hogy tudomást szerezzen arról, hogy viszonyom volt az apjával. Ő talált meg, hogy ne merjem bemocskolni az apját. Valakitől megtudta, hogy mi volt köztünk, és újra elmentem az apjához Csongrádra.

Szonja a feldúlt férfira gondolt, akinek mindenképpen beszélnie kellett Lacival. Tehát Frigyes nem azért kereste fel a fiút, hogy a saját ügyet egyengesse, hanem azért, hogy figyelmeztesse a fiút, lehet, hogy nem is egyetlen alkalommal. De az is lehet, hogy ő mondta el Lacinak, hogy mi történt Koppány és Réka között, aztán viszont megijedt attól, mit tett. És akkor valójában Koppány volt az, aki meg akart szabadulni egy rágalommal Frigyestől, mert félt tőle, hogy a kollégája bármikor leleplezheti. Erről vitatkozhattak a temetésen is, amikor véletlenül kihallgatta őket.

– Laci megfenyegetett, hogy megöl, ha elmondom bárkinek.  ̶  A lány keserűen elmosolyodott. ̶ Alma a fájától... Ezt már nem engedhettem. Én is megfenyegettem őt, hogy egyenesen a rendőrségre megyek, ott mesélem el, hogyan lépett szexuális kapcsolatba egy kiskorúval a köztiszteletben álló pszichológus, ha ezek után nem engedi nekem át azt a helyet a vizsgán. Azt mondta, beszéljük ezt meg személyesen, találkozzunk. Megírta, hogy itt vizsgázik szombaton. A Klemm Antal előtt vártam, de azt mondta, menjünk át a Radnóti kávézóba. Elfelejtettük, hogy szombaton nincsenek nyitva, ezért a hátsó lépcsőn elindultunk felfelé, a másodikra, azt terveztük, leülünk egy automatás kávéval a magyar tanszéken, csak közben egyre jobban összevesztünk. Laci elmondta, hogy semmire sem jutott Érdyvel. Én meg, hogy már Érdy nem is érdekel. Megpróbáltam megértetni vele azt is, hogy az ő szülei tudják még támogatni egy plusz félévig, nekem viszont elfogytak az államilag támogatott féléveim, és ösztöndíjat sem kapok, ahogy ő. Ha nem tudom letenni azt a vizsgát, passziváltatnom kell, hogy megkeressem rá a pénzt. Azt mondta, ez nem az ő problémája. Ekkor már az erkélyen voltunk, mert közben rágyújtottunk mindketten. Dulakodni kezdtünk. Nem tartott sokáig, hogy elessek, akkor már könyörögtem. Fel is oldotta a zárat, aztán az arcomba röhögött, és otthagyott volna. Elég homályosan emlékszem, de felpattantam, utánanyúltam, kikaptam a kezéből a telefonját, őt meg meglöktem dühömben. Megcsúszott, havas és jeges volt az erkély. Kizuhant. Le sem mertem nézni, elrohantam. Lefelé vettem észre, hogy a kezemben maradt a telefon, rajta megnyitva Laci Neptunja. Leadtam a vizsgát, mintha még ő tenné, aztán írtam egy sms-t a barátnőjének. Úgy volt beírva, hogy Édesem, gondoltam, csak ő lehet. Azt akartam, hogy ne keresse, legalább egy darabig. Utána beléptem a saját telefonomon a saját Neptunomba, felvettem a vizsgát.

 ̶ És Béla?  ̶  Réka lesütötte a szemét.  ̶  Csak attól tartottam, hogy a temetésen akar majd lebuktatni. Mert az ő konzultációjáról jöttem vissza szombaton az épületbe. Azt hittem, mindent összerakott, de úgy látszik, egy 16. századi titkosírást könnyebben fejtett meg, szegény, mint egy ilyen esetet… Én nem akartam, hogy meghaljon. Azt hittem, ha bezárom, nyerek egy kis időt, amíg kitalálok valamit. És az a borzasztó, hogy aztán annyira összeomlottam, hogy nem is tudtam elmenni filotöriből vizsgázni. Most már minden mindegy…

Közeledő léptek hallatszottak, majd olyan határozott kopogás, hogy mindketten összerezzentek.

̶  Rendőrség, nyissák ki az ajtót!