Nem csak nekünk kell szembenéznünk a változásokkal, félelmekkel és tünetekkel, amiket a koronavírus hozott magával. Több mint egy évszázada annak, hogy a spanyolnátha letarolta a világot és több áldozatot követelt magának, mint az első világháború. De hogy élte át mindezt Kosztolányi Dezsőné és családja? Rövid beszámolójából megtudhatjuk.   

Kosztolányi Dezsőné: Változások

"Jó barátaink máról holnapra meghalnak, fiatal férfiak, fiatal nők. Karinthy felesége, Judik Etel, Dide fiatalkorának egyik kedves emléke. És Kaffka Margit. Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk, s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.

Kaffka Margitot temetik délután. Kosztolányi Dezsőnek kell felette gyászbeszédet tartani. Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban. Ádámot egy barátnőnk viszi magával. Két ápolónővér veszi át az uralmat. Két hadiápolónő. Reggeltől estig azt halljuk tőlük, hogy hány betegük pusztult már el a szörnyű betegségben, s hogy milyen kevesen épültek fel belőle. Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára. Azután lassan lábadozni kezdünk. Én leghamarább. Kivánszorgok az ágyból, körülnézek. Az udvarunk akár a szemétdomb, a konyhánk földjét vastagon borítja a kiloccsantott zsír, a kamránk üres. Jóságos ápolónőink mindent elhordtak, s két hét alatt húsz liter rumot elfogyasztottak. Ádám is hazakerül, soványan, sápadtan, megnyúlva, és valami egészen idegen, cérnavékony, szemrehányó hangon szól hozzánk. Távol tőlünk átesett a betegségen, s mi nem is sejtettük. Az uram hónapokig nem bír aludni a súlyos fertőzés után. Álmatlanságban szenved, szaglását tökéletesen elveszített, a nyálkahártya-gyulladás nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.

A harcvonalak teljesen felbomlanak. A tapadós, vészes sárga köd úgy sistereg körülöttünk, mint a kiömlött kénsav."

(Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Holnap, 1992, 192.)