2023. szeptember 12., kedd
SZTE BTK

Zselyke a falnak dőlve állt, és az óra kezdetére, na, meg Dávidra várt. A telefonján görgette az Instagram feed-et. Csak a szokásos bejegyzések a nagy nyárvégi nyaralásokról, nyárzáró bulikról, #balatoninyar meg #horvatorszag, kinek mi, elvétve néhány bikinis vagy kockahasú híresség hajón nyaralós képével. A kijelző tetejére pillantott, 13:57 volt. Úgy döntött, ráír Dávidra, merre jár, de még csak megnyitnia sem kellett a Messengert, mert abban a pillanatban jött Dávid üzenete: „Hol leszünk?” 

Zselyke elmosolyodott, és visszaírt neki: „Földszinten balra, folyosó vége.” Azzal lezárta a telefonját, a kantáros nadrágja zsebébe süllyesztette, és a bejárat felé lesett. Széles mosoly ült ki az arcára, mikor meglátta Dávidot, rögtön felvették a szemkontaktust, Zselyke még intett is neki, mire Dávid viszonozta a mosolyát.

– Szia! – köszöntötték egymást, majd Dávid gyengéden megfogta Zselyke derekát, és egy diszkrét puszit nyomott az arcára. 

– Pontos vagy…

– Mint mindig, tudod – vigyorgott Dávid, majd egy mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadságcseppeket. – Neked is biztosan jó lesz ez az időpont? Még van egy másik is.

– Tuti. A másiknál óraütközésem lenne. Szerintem itt is van a tanár – mondta halkan Zselyke. Dávid nem fordult meg, hanem megvárta, míg a tanár elsétál mellette a terem ajtaja felé. 

– Ki van ám öltözve – jegyezte meg Dávid csak úgy mellékesen, amint végigmérte a magas, fiatalos, inget, élére vasalt nadrágot és elegáns bőrcipőt viselő tanárt, aki két gyors mozdulattal kinyitotta a terem ajtaját, majd elállt az útból, és kezével intett a hallgatóknak, hogy be lehet menni.

– Én még nem is voltam ebben a teremben – súgta oda Zselyke Dávidnak, miközben középtájt  helyet foglaltak az ablak mellett. 

– Üdvözlök mindenkit! Foglaljanak helyet! – kezdte a tanár, miközben aktatáskájából kivette az órához szükséges papírokat és a laptopját, amit villámgyorsan beüzemelt és összekötött a vetítővel, majd lassan végigpásztázta tekintetével a termet. – Jól van, látok azért itt ismerős arcokat is. Akikkel viszont még nem találkoztam… Engem Jávorcsik Gábornak hívnak, én tartom maguknak ezt a csodálatos szemináriumot, meg majd a későbbiekben sok más tárgyat is itt, a kommunikáció mesterszakon, úgyhogy fogunk még találkozni. Ez most csak egy rövid óramegbeszélés lesz, illetve ismerkedés, nem vagyunk sokan, szeretnék mindenkit megismerni. Kérem, hogy mindenki mutatkozzon be, azok is, akiket esetleg jól ismerek, hiszen lehet, hogy maguk viszont nem ismerik egymást. Azt is mondják el, ki melyik alapszakról jött, kíváncsi vagyok, mennyire vegyes a társaság. A többit magukra bízom. De előtte még megbeszéljük a tematikát, amit kivetítve láthatnak, ezen mindjárt végigmegyünk, de, gondolom, magukat legjobban az érdekli, hogyan lehet teljesíteni a tárgyat. 

Néhányan derűsen bólintottak, és vidám moraj hallatszott a padsorok közül.

– Mivel ez egy szeminárium, a félévet zh-val zárjuk majd az utolsó előtti órán, illetve az utolsó órára egy kreatív feladatot is be kell adniuk.

Zselyke szeme felcsillant. Egész addig az ablakon át nézte az utca túloldalán lévő ház nyitott ablakát, és azt, milyen érdekesen csillan meg rajta a napfény. 

– Egy cikksorozatot kell írniuk, a téma bármi lehet, de fogok megadni néhány opciót, azokból lehet választani. Bár nem kötelező, lehetnek még nálam is kreatívabbak. Nem egyéni munka, párokban vagy maximum háromfős csoportokban gondolkodjanak.

Ez utóbbi volt az a mondat, ami mindig is megosztó volt és az is lesz a hallgatók között. Halk fészkelődés vette kezdetét: akiknek nem volt ismerősük a szakon, tanácstalanul körbenéztek, néhányan hátrafordultak, hogy felmérjék a terepet. Voltak páran, akik még az óra előtt gyorsan összeismerkedtek, ők kérdőn egymásra néztek, és természetesen olyanok is akadtak, akik egyértelműen egymást választották. Ilyen volt Zselyke és Dávid is, akik azonnal vigyorogva egymásra néztek, sőt, még a kezüket is összekulcsolták a pad alatt. 

– Ezt még bőven van idejük kitalálni, ahogyan a témát is – folytatta a tanár –, nem kell most eldönteniük. Persze, ha már óra végére kiforr a dolog, az szintén rendben van – mondta, majd a laptopján ütött egy szóközt, így másik diára váltott. Megjelentek a falon a javasolt témák.

Azonnal lendültek a levegőbe a telefonok, hogy lefotózzák a listát, mire a tanár úr szinte automatikusan, egy félmosollyal hozzátette:

– Ne aggódjanak, fel fogom tölteni CooSpace-re mindazt, amit ma megbeszélünk. Itt láthatják a lehetséges témákat, lehet ezeket használni vagy inspirálódni belőlük, vannak köztük általánosabbak és specifikusabbak is, mindenkinek szíve joga. Amíg emésztik a látottakat, hallottakat, körbeadom a katalógust, kérem, hogy a nevük mellé a Neptun-kódjukat is írják fel.

– Ez tök jól hangzik. Mit gondolsz? – kérdezte halkan Dávid, a harmadik opcióra mutatva, miközben mindketten Zselyke telefonja fölé hajoltak.

– Cikksorozat a Petőfi-épületről? Mi lehet azon olyan érdekes? – grimaszolt Zselyke. – Egy régi szocialista épület, amire igencsak ráférne a felújítás.

– Na, pont ez az! Az a hír járja, hogy elkezdik felújítani, elvileg a télen. 

– Komolyan? És te ezt honnan tudod?

– Vannak forrásaim… – vigyorgott Dávid, mire Zselyke felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Na, jó, a portástól hallottam. Épp erről faggatta az egyik tanárt, mikor tegnap megálltam az aulában, hogy megnézzem, hol lesz az órám.

Zselyke elismerően nézett a szerelmére, majd mindketten a tanár felé fordították a fejüket, aki belekezdett a tematika ismertetésébe.

– De ha csak a télen kezdik a felújítást, miről írhatnánk több cikket is? Mire elkezdik, nekünk már be kéne fejezni a feladatot – gondolkodott Zselyke.

– Írhatnánk a múltjáról. Itt állhat egy ideje, lehet, hogy nem mindig egyetemi épület volt. Biztosan találunk róla egy-két cikket, amit fel tudunk használni.

– A felújításról meg megkérdezhetnénk a dékánt. Hátha van ideje két lelkes és kíváncsi hallgatóra…

Mindketten lehajtották a fejüket, úgy nyomták el a feltörni készülő nevetést.

– Ja, simán – folytatta Dávid. – Máris van egy csomó ötletünk, nem lesz ez olyan vészes.

*

2023. szeptember 26., kedd
Nyugi Kert

– Mit szólsz egy Nyugihoz? – vetette fel Dávid az óra végeztével.

– Benne vagyok – vágta rá Zselyke, miközben sietősen pakolt el a táskájába. – Eddig nem is olyan rossz ez az óra, tök sok jó dolgot tanulunk, amit fel tudunk használni a cikksorozatunk megírásához. Tényleg, sikerült elolvasnod a cikket, amit tegnap átküldtem? – hadarta. – Szerintem tök érdekes. Ki hitte volna, hogy egy építőipari cégé volt régen a Petőfi-épület. Különben…

– Te kávéztál? – tette fel a kérdést Dávid finoman, barátnője arcát fürkészve, aki jobban pörgött a kelleténél. Ismerte már eléggé, és tudta, hogy csak a kávé képes így felpörgetni, a zöld tea nem, amit helyette iszik.

Zselyke értette a célzást és lassított a beszédtempóján:

– Dehogy, tudod, hogy csak zöld teát szoktam inni – mondta, miközben lehajtott fejjel sétált barátja mellett a folyosón, a kijárat felé. Egy kósza tincset a füle mögé simított, és Dávidra nézett, aki a folytatást, tulajdonképpen az igazat várva nem vette le a barátnőjéről a szemét. – Na, jó, csak egyet! – vallotta be, miközben Dávid nevetve megrázta a fejét. – Pedig jócskán felöntöttem tejjel, azt hittem, nem fog ennyire felpörgetni.

– Miért nem volt elég a zöld tea?

– Éjszaka nem aludtam semmit – sóhajtott. – Nagyon belelendültem a cikkek keresgélésébe, aztán, gondoltam, pihenésképp megnézek egy-két részt az Agymenőkből, amiből nem egy-két rész lett, aztán eszembe jutott, hogy interjút akarunk kérni a dékántól a felújításról, és elkezdtem fogalmazni az emailt. Paráztam, mert tudtam, hogy berág a vesszőhibáktól. Aztán reggel lett. Ittam egy zöld teát, de majdnem elaludtam fogmosás közben, úgyhogy muszáj volt bevetnem a kávét.

– Biztos jól eshetett a fogkrém után…

– Hahaha… Természetesen nem egyből utána ittam – válaszolt Zselyke tettetett nevetéssel, miközben kinyitották a BTK hatalmas ajtaját és kiléptek a napfényes szeptemberi délutánba.

A Nyugiban rengetegen voltak, ami nem meglepő, hiszen félév eleje volt, méghozzá szép idő, így sok hallgató választotta a korsó sört és a jó társaságot kikapcsolódásképp. Dávid és Zselyke kézenfogva álltak be a hosszú sorba.

– Egyébként elküldted az emailt? – kérdezte Dávid.

– Ja, nem, előbb meg akarom neked is mutatni, hogy jó lesz-e.

– Nekem is? – nézett kérdőn Zselykére, kihangsúlyozva az is-t.

– Igen, Alexnek is elküldtem. Több szem többet lát. Mellesleg ő több emailt írt a tanároknak, mint én.

– Azt tudom. Egyébként hogy van?

– Az ő szavaival élve elképesztően fantasztikusan. Nagyon tetszik neki a város, ismerkedett már emberekkel, azt mondja, jó a társaság. Persze, nagyon-nagyon hiányzik, tudod, mennyire összenőttünk a három év alatt, testvéremként szeretem, de mindig arra gondolok, hogy egy álma vált valóra azzal, hogy Budapesten tanulhat. 

– Azóta is küldi reggel az outfitjeit?

– Hát hogyne, minden reggel! Ma például azt a felsőt vette fel, amit én kötöttem neki – ujjongott Zselyke.

– Aha, szívem, pontosítanál? Szerintem vagy húsz felsőt kötöttél neki, és ez csak az, amiről tudok.

– Mindjárt mutatom… – gyorsan feloldotta a telefonját, majd megnyitva a Messengert, rákoppintott a beszélgetésükre, és elkezdte keresni a képet. – Meg is van! – rányomott a képre, és Dávid felé fordította.

– Jól néz ki! Ez nem az, amit a szülinapjára kötöttél?

– De-de. Kitalálta, hogy mivel elég szellős az a felső, és igaz, hogy a nyáron a fesztiválon csak úgy magában hordta, azért az egyetemre mégsem akart úgy bemenni, így alávett egy egyszerű fehér inget, amit sikerült is feldobnia vele.

– Hát tényleg nagyon ütős lett!

Közben szépen lassan araszoltak a sorban, és végre ők következtek. Zselyke egy limonádét, Dávid egy sört kért.

– Ú, ott felszabadult egy hely! – kiáltott fel Zselyke.

– Rohanj, én viszem az italokat!

Azzal Zselyke sebesen megindult a kis asztalka felé, ami pont tökéletes volt kettőjüknek. Nagy lendülettel vágódott le a székre, amire többen odakapták a fejüket a szomszéd asztaloktól, de ő nem foglalkozott velük.

– Alex köszöni, hogy megdicsérted a szettjét – mondta Zselyke, mikor pár perc múlva Dávid megérkezett az italokkal. – És küldött egy képet, hogy épp kocsmában van a szaktársaival.

– Küldünk neki mi is egyet?

– Már küldtem.

– Úgy értem, olyat, amin mindketten rajta vagyunk.

– Jaa, persze – nevetett Zselyke, nyakát behúzva, és megvárta, míg Dávid elhelyezkedik a széken, majd lőttek egy képet.

– Te, az ott nem Lídia? – kérdezte Dávid, miután nagyot kortyolt a söréből.

– De igen! Szinte meg sem ismerem ilyen rövid hajjal.

– A diplomaosztó óta nem láttam, és nem is beszéltünk. Na, nem mintha azelőtt annyit csevegtünk volna.

– Amúgy ő is maradt mesteren.

– Honnan tudod?

– A múlt héten találkoztunk a vécében. Nem sokat beszéltünk, csak annyit, ki mit csinál most. Azt mondta, orosz nyelv és irodalom mesterre ment. Az a tavalyi nyomozás sok önbizalmat adott neki. Hihetetlen, hogy mennyi minden történt azóta.

– Szegény Érdy tanárnő… Nem kedveltem, de azért mégis… Nem érdemelt ilyen halált.

– Senki sem érdemel ilyen halált. Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy kollégája képes volt őt megölni, sőt, hogy egyáltalán képes volt ölni, és így – Zselyke nagyot kortyolt a limonádéjából.

– Biztos, hogy jó ötlet most ezt felhozni, kicsim? – fürkészte Dávid a barátnőjét, miközben kezét a kezére tette, és lágyan megsimította. – Tudom, hogy nagyon megviselt.

– Igazad van, beszéljünk másról! – rázta meg a fejét, mintha csak ki tudná rázni belőle a rossz emlékeket. – Tudsz valamit Ákosról? Ő is maradt mesteren? 

– Annyit tudok, hogy továbbtanul, méghozzá Londonban.

– Nem mondod?!

– De bizony! És a képekből ítélve, amiket Instára pakolgat ki, még mindig nem tett le arról az álmáról, hogy egyszer megtáncoltatja a Buckingham-palota őreit.

– Ez most komoly? – nevetett fel Zselyke.

– Teljesen. Figyeld! – Azzal Dávid megnyitotta az Instagramot. Nem is kellett rákeresnie Ákos profiljára, mert az első poszt, amit az algoritmus feldobott, pont az ő képe volt, ahogy szelfizik a palota őreivel. Mindössze néhány perce tette ki, képleírásként pedig csak annyit írt: „They’re still not dancing…” és egy szomorú, majd egy sírós emoji.

Zselyke nem tudta abbahagyni a nevetést, miközben lapozgattak a képek között. Dávid, látva a barátnője mosolyát, azonnal megkönnyebbült. Zselyke pedig tudta, hogy mit tett most érte a barátja, és hálás volt ezért nagyon. 

feladó: abonyizselyke@gmail.com
címzett: dekan@sztebtk.hu
dátum: 2023. szeptember 26. 17.30
tárgy: interjú

Tisztelt Sárközy György Dékán úr!

Abonyi Zselyke vagyok, a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció és média mesterszakos hallgatója. Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy a közeljövőben szánna-e rám és hallgatótársamra, Brezovszky Dávidra egy kis időt egy interjú elkészítéséhez a Petőfi-épületről. Nagy tisztelettel fogadnánk. Az interjú egy cikksorozat részeként jelenne meg, amely az egyik tárgyunk teljesítési feltétele. 

Az előre megbeszélt időpont hasznos lenne számunkra, így ha válaszlevelében felajánlana pár időpontot, annak nagyon örülnénk. Természetesen igazodunk az Ön javaslataihoz. 

Válaszát előre is nagyon köszönjük! 

Tisztelettel: 

Abonyi Zselyke

1988. szeptember 2., péntek
JATE BTK

Ahogy kilépett az épületből, azonnal könnyebben lélegzett. Mintha az Ady-épület falai mind őrá nehezedtek volna, összeszorítva mellkasát. Pedig olyan egyszerű dolga volt, minden ment a maga útján. Minden egyes diák képes beiratkozni az egyetemre, mindenki, aki elvégzi majd, és az is, aki kibukik később. Nem ez a trükkös része, ennél sokkal nagyobb kihívások várnak rá. Mégis, egy felvont szemöldök, egy sürgető hang elég volt hozzá, hogy újra a Tömörkény folyosóin találja magát. Hiába mondogatta magának, hogy itt most valami egészen más kezdődik. Egy új fejezet. Minél többet ismételgette ezt, annál hamisabban csengett, mintha egy rossz film egyetlen kockáját játszaná le újra meg újra.

Nem is értette magát, az elmúlt évben úgy érezte, teljesen helyrejött. Ezt most talán csak az épület tette. Igen, bizonyos, hogy ez volt az oka. Végigpörgette magában, hogyan viselkedett, minden egyes kis részletet, oda és vissza. Belépett, megrémült a tömegtől, nem tudta, hova üljön, kire nézzen. Köszönt azért, egy kicsit bizonytalanul, de szinte biztos, hogy nem feltűnően, és egyébként is, nem mintha sokakat érdekelt volna. Meghallgatta az utasításokat, elővette az iratait, papírokat töltött ki, nem látta, hol kell aláírnia, zavarba jött. Hirtelen még a nevét is majdnem elrontotta, aztán mégis leírta: Czeglédi Antal. Beszéltek hozzá, válaszolt. Izzadt a tenyere. Lassan beszélt, erre tisztán emlékszik, gyönyörűen forgatta a szavakat. Történelem szakra, igen, igen, köszönöm, igen, legyen szíves, még egyszer köszönöm, viszontlátásra. Azt inkább nem hozta szóba, hogy őt valójában a filozófia érdekli, azt szeretne tanulni. Elmagyarázták neki már korábban, hogy oda nem engednek be egy gimnazistát, csak később veheti fel, B szakként. Pedig ő azt akarja tudni, hogy mi az élet értelme. Kibotorkált, félig-meddig eltévedt az egyik lépcsőházban. Más nem történt, minden rendben ment. 

A biztonság kedvéért végigment rajta egymás után háromszor, ez volt a módszere, addig ismételte ugyanazt az emlékdarabkát, amíg egészen ki nem lúgozódott, és el nem tűnt. Néha könnyebben ment, néha nehezebben. Ez a mostani hamar háttérbe húzódott. Hirtelen, mint aki álomból riad fel, észrevette magát, hogy ott áll a járdán, félig még a kapuban, a szokatlanul meleg szeptemberi napfény a szemébe tűz, és zúg a feje. 

Az elmúlt fél óra most egészen távolinak érződött. Egy pillanatig csak meredt maga elé, aztán megindult a pár lépésnyire lévő DÉLÉP irányába. Ez az épület nem nyújtott éppenséggel szívderítő látványt, szürkén, fenyegetően tátongott az utca túloldalán, mint egy lélektelen ásítás. Mégis otthonosabbnak érezte, mint az egyetemet, ha tehette volna, inkább ide jár. Ezt a helyet ismerte, többször várt Ferire a lépcsőin. Egyszer-kétszer be is vitte őt a bátyja, körbevezette. Akkor mindig úgy érezte, ez Feri felségterülete, itt nem érheti baj. 

Ma Ferit már odakinn találta, háttal állt neki, a lépcsőkorlátnak támaszkodva szívta a cigarettáját. Nem értette, miért van kint, bent szokott dohányozni, az irodájában. Tóni észrevette rajta a feszültséget, talán a válla merev vonalából, vagy abból, hogy gyorsabban, idegesebben fújta ki a füstöt, mint máskor. 

– Na, mi van? Nem dolgozunk?

– Tónikám – Feri megfordult, megölelte, de a nevetése valahogy zavart volt. – Beiratkoztál?

Tóni válaszul meglobogtatta az aláírt papírköteget, meg az indexét, ami már nedves lett az izzadt tenyerétől. Jó lesz letenni.

– Dolgod van még benn? 

– Mára végeztem – nyomta el Feri a cigarettáját. 

Elindultak a Petőfi sugárúton, ki a Dugonics tér felé. Mostanra Tóni megnyugodott, minden borús gondolata tovatűnt, tökéletesen könnyűnek érezte magát, gondtalannak, és csak beszélt, beszélt, bármiről, ami eszébe jutott, a beiratkozásról, a terveiről, a költözésről. Mindenről, ami félelemmel töltötte el, most úgy mesélt, mintha már véghez vitt hőstettek volnának. Feri pedig hallgatta, az inge kézelőjét dörzsölgette, keze öntudatlanul újabb cigaretta után tapogatózott. Mire kiértek a már majdnem tíz éve, a szegedi nagyárvíz századik évfordulójára átadott szökőkút elé, Tóni kezdte furcsállni a testvére szótlanságát. Mintha valahol máshol járna, sehol egy feris poén, még csak nem is hümmögött.

– Valami baj van, Feri? Mi van veled?

Feri nem válaszolt azonnal, egy pad felé kalauzolta magukat, gondterhelt csendben leültek, aztán hadarni kezdett. 

– Nem akartam eddig mondani, mert féltem, hogy lennél olyan hülye, és meggondolnád magad a továbbtanulásról. A vállalat... szóval csődbe fog menni. Gyakorlatilag már csődbe is ment. Bonyolult ügy, azt mondják. Mindenki sejti már egy jó ideje, de, persze, mi pontosan nem tudunk semmiről, csak várunk, hogy mi lesz, mennek a pletykák meg a híresztelések. Nem tudom, meddig húzzák a dolgot, néhány hét, néhány hónap, csak a jó ég tudja, de ez a helyzet, és… – itt mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szavakat – nem tudom, hogyan fogunk boldogulni.

Tóni a Kárász utca felé siető nőt nézte, aki ideges mozdulatokkal rendezgette a kontyát, amely minden próbálkozására egyre jobban kibomlott.

– Boldogulni fogunk – mondta végül. – Eddig is boldogultunk, ezután is fogunk. Mindig segítettünk egymáson, nem igaz? Miattam nem kell aggódnod, én megleszek. És te is hamar találsz majd munkát. A Szekeres Antal is talált. Emlékszel még Antira? Tudod, melyik az, a legnagyobb balek, akit a föld a hátán hordott, aztán nézd meg, hol van most. Te pedig, Feri, neked mindig minden sikerül, nem igaz?

„Nem igaz?” Feri fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Tudta, hogy Tóni megerősítést vár, azt akarja hallani, hogy minden rendben lesz, mert tökéletesnek látja Ferit, elképzelni sem tudja, hogy másképp legyen. És Feri ilyenkor minden alkalommal egy kicsit tovább nyújtotta a csodát, amiben az öccse hitt, nem volt szíve, hogy azt mondja, nem, Tónikám, semmi sem lesz rendben, hát nem érted? 

Persze, hogy igaz, persze, hogy megoldják. Megoldja. Most mégis nehezére esett magára erőltetni szokásos könnyed mosolyát. Tóni bejutott az egyetemre, Tóni továbbtanul. Elsőként a családban, ez rengeteget jelent, ezért megéri tartani benne a lelket, megéri azt hazudni, hogy mindig minden rendben lesz, hiszen Tóninak szüksége van erre, szinte könyörög érte. 

– Igazad van – legyintett nevetősen végül –, nem is azért mondom, csak szerettem volna, hogy tudjál róla. Tudod, csak ennyi… Hogy vártuk, hogy minden órád között átlóghass hozzám, ha épp bent vagyok… na, ez most nem lesz. De minden más marad a régiben, emiatt egy percig se aggódj.

– Kitalálunk valamit – Tóni ezt inkább magának mondta, mint Ferinek, szinte észre sem vette, hogy a másiknak milyen nehezére esik derűlátónak maradni.

Később már csak hétköznapi témák kerültek szóba. Az ördög jobb és bal keze, augusztustól játszották a mozik, de ők még nem látták, meg egy Queen szám, a Who Wants to Live Forever, amit Tóni kritizálni merészelt, azt mondta rá, nyálas, ezzel gyilkos indulatokat váltva ki Feriből. Már esteledett, mire hazaindultak, az árnyékuk megnyúlt, Ferié kicsivel hosszabbra, mint Tónié. Nem volt semmi gond, olyanok voltak, mint bármelyik másik estén. Felszabadult nevetésüket elnyelte a forduló villamos csörömpölése.

Az ördög jobb és bal keze filmzene: https://www.youtube.com/watch?v=w_rkuWyjmr8

2023. szeptember 8., péntek
SZTE BTK

A falinaptár már szeptembert mutatott, az augusztusi napraforgómező képét felváltotta egy színes levelű fákkal szegélyezett szőlőbirtok, az időjárás viszont még mindig nyárias volt, s a hőség rátelepedett az egész városra. Feri gyöngyöző homlokkal lépett ki a portásfülkéből, zsebéből kihalászott egy már használt zsebkendőt, és letörölte vele az izzadságcseppeket.

– Kész is vagyok, itt vannak a kulcsok! – nyújtotta oda Rita Ferinek néhány terem kulcsát, ahol az imént takarított. 

– Dögmeleg van! – fújt egyet Feri, miközben szépen felakasztgatta a kulcsokat a helyükre.

– Ne is mondd! Reggel még majd’ megfagytam, most meg mindjárt megsülök – legyezgette magát a kezével Rita. 

– De legalább még nyugi van. Jövő héttől indul az őrültek háza.

– Az semmi nem lesz a decemberhez képest. Na, akkor lesz igazán nagy a fejetlenség!

– Decemberben? Hát akkorra már szinte minden gólya tudni szokta, merre vannak a termek.

– Nem azért. Te nem is hallottad? Lehet, hogy akkor kezdik felújítani a Petőfi-épületet.

– Ó, ha annyi ezresem lenne, ahányszor hallottam már ezt – nevetett Feri –, szerintem rég nyugdíjba mentem volna. 

– És én is valószínűleg a Maldív-szigeteken szürcsölgetném a koktélokat a tengerparton… De ez most komolynak tűnik. A dékáni hivatalban a titkárnőket hallottam beszélni arról, hogy még azt sem tudják, hova kellene átpakolni azt a rengeteg bútort, meg hogy a félév utolsó pár hetében a hallgatóknak már nem ott lesznek az óráik, de még arról sincs fogalmuk, hova kéne átszervezni őket.

– Ebben tényleg lehet valami – bólogatott Feri. – Idáig még sohasem jutottak, hogy szervezkedni is kelljen, mindig csak mendemonda maradt a felújítás.

– Az biztos, hogy ráférne.

– Egyszer, képzeld, már odáig fajult a dolog, hogy békés tüntetést szerveztek az épület előtt. Gyűjtötték az aláírásokat, hogy legalább egy tisztasági festést csináljanak, ha már denevérek repkednek a termekben.

– Hogy mi? Denevérek? 

– Bizony, csak úgy berepültek. Te akkor még nem dolgoztál itt?

– Nem tudom, Feri. Mikor volt ez pontosan?

– 2015-ben lehetett… Vagy inkább ’16-ban?

– Akkor még nem dolgoztam itt – szólt Rita csendesen.

Távolinak tűnt a hangja, hét év messzeségéből hangzottak azok a szavak. Fejben 2016-ban járt. Olyan fájó emlékek bukkantak felszínre, melyeket azóta minden egyes nap próbált elfelejteni. És ez még akkor sem ment, ha most már boldog volt Zsolt oldalán. Azt, hogy egyszer megvolt az esélye a családalapításra, aztán minden széthullott, egyik pillanatról a másikra, soha nem fogja tudni feldolgozni. Csak próbál nem gondolni rá.

Feri látta, hogy Rita tekintete elrévedt néhány pillanatra, de nem firtatta, miért. 

– Nem is fontos igazából, mikor volt, a lényeg, hogy nem értek el vele semmit – vonta meg a vállát a portás, miközben Ritát fürkészte. – Mármint a tüntetéssel. Említettem már, hogy dolgoztam a Petőfiben is?

– Tessék? – Ritát hirtelen rántotta vissza Feri kérdése a jelenbe.

– Na, persze akkor még nem Petőfi-épületnek hívták, hanem DÉLÉP-nek.

– DÉLÉP?

– Igen, egy építőipari vállalat volt a nyolcvanas években, ott dolgoztam mint építőmunkás. Szép idők is voltak! Építésvezetőig sikerült vinnem, de aztán a nyolcvanas évek végén csődbe ment a cég, nekem pedig odébb kellett állnom – Feri látta Ritán, hogy valami nagyon foglalkoztatja, így zavarában tovább folytatta. – De előtte még átépítéseken dolgoztunk az épületben, amikor az egyetemhez került. Na, az volt aztán a fejetlenség! Még építkeztünk, de már tartottak ott órákat, át is helyezték néhány tanár szobáját. Kőművesek, festők és tanárok járkáltak a folyosókon…

– Na, akkor nem szívesen lettem volna ott takarítónő! – sóhajtott Rita. – Mármint hivatalsegéd…

*

Békés volt a tüntetés a BTK Petőfi-épületéért: a hallgatók árvácskát ültettek
Szeged Ma, 2016. március 1., kedd

(https://szegedma.hu/2016/03/mar-egy-tisztasagi-festesnek-is-orulnenek-az-szte-petofi-epuleteben)

A hallgatók kedd délelőttre szerveztek békés demonstrációt a Petőfi sugárúti BTK épület elé az áldatlan állapotok miatt. Szerettük volna megkérdezni a diákokat, miért álltak a kezdeményezés mellé, azonban nem mindenkitől kaptunk választ. Szabó Gábor rektor azt mondta: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Nemcsak BTK-s hallgatók, más karok diákjai és oktatói is csatlakoztak a Petőfi-épület elé szervezett békés tüntetéshez, vagy ahogyan ők hívják: párbeszédhez. Szerettünk volna a demonstráción résztvevő néhány tucatnyi hallgató közül is megkérdezni néhányat arról, miért csatlakoztak a keddi rendezvényhez, mit gondolnak az erősen felújításra szoruló épületért indított kezdeményezésről, kérdéseinkre azonban nem mindenki szeretett volna válaszolni. Farkas Gabriella volt a kivétel, a négyfős baráti társaságból egyedül őt sikerült mikrofonvégre kapnunk, mert a többiek nem szerették volna sem nevüket, sem véleményüket vállalni az ügyben. Gabriella elmondta, harmadéves magyar irodalom szakos hallgató, sok órája van a Petőfi sugárúti épületben, s a petíció aláírásával azt szeretné elérni, hogy a jövő egyetemistái már egy megszépült oktatási épületben tanulhassanak.

Varga Ákostól, a BTK HÖK elnökétől megtudtuk, már 1400 aláírás felett jár petíciójuk (Erasmusos hallgatók is melléjük álltak), amivel a “szocreál hangulatú épület, a bölcsészettudomány fellegvára” felújítását, vagy legalább tisztasági festését szeretnék elérni. A hallgató hangsúlyozta, megmozdulásuk pártpolitikától független, hiszen már több mint 20 éve szükség lenne a renoválásra.

Denevérek és szennyvíz keseríti meg a BTK-s oktatók mindennapjait

A HÖK-elnök beszéde után – lévén, békés demonstrációról van szó – 24 árvácskát ültettek a lépcsőfeljáró mellé. Az akciót körülbelül 10 rendőr biztosította. A 14 óráig tartó rendezvényen később egyébként felszólalnak még a Petőfi-épületben oktató tanárok, tanszékvezetők és intézetvezetők is.

Áldatlan állapotok a mosdókban és az oktatói szobákban, denevérek repülnek be szabadon a termekbe, a menekülő útvonalak bizonyos tanszékekről teljesen hiányoznak, ráadásul olykor a szennyvízcsövek is elviselhetetlen szagokat árasztanak magukból – erre panaszkodott Csikós Zsuzsanna, a Hispanisztika Tanszék docense. Beszédét követően Plank Andrea főszervező vette át a szót, aki amellett, hogy hangsúlyozta, a keddi rendezvény inkább párbeszéd, semmint tüntetés, átnyújtotta Szabó Gábor rektornak az 1400 fő által aláírt petíciót.

“Soha nem lesz ebből tisztességes épület”

A rektor is megerősítette, tüntetésnek nem lenne értelme a BTK épülete előtt. A Szegedi Tudományegyetem fenntartásába 450 ezer négyzetméternyi épület tartozik, ezeket csak részben, apránként tudja felújítani, s főként pályázati forrásból. Szabó Gábor meglepődött, amikor azt hallotta a szervezőktől, hogy az egyetem vezetése lesöpri az asztalról a felújításra vonatkozó beadványt, ilyen megkeresést ugyanis korábban nem kaptak. A kar dékánjával viszont folyamatos az egyeztetés arról, milyen fejlesztési terveket valósíthatnának meg az épületen belül és kívül, de hozzátette: “soha nem lesz ebből tisztességes épület” – már ami a külcsínt illeti.

Korábban írtuk

Mint azt korábbi cikkünkben megírtuk, a Szegedi Tudományegyetem Petőfi sugárúti épületében olyan áldatlan állapotok uralkodnak, hogy a diákok aláírásgyűjtésbe kezdtek. Eddig több mint 1300 szignót sikerült összegyűjteniük – tudatta portálunkkal akkor Plank Andrea, az SZTE Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának tagja. Az aláírásgyűjtés nyomatékosításaképpen ma délelőtt 10 és 14 óra között békés demonstrációt szerveznek, a rendezvény utolsó három órájában a kar vezetése dékáni szünetet rendelt el. “Tudjuk, hogy nincs erre pénze az egyetemnek, de már annak is örülnénk, ha tisztasági festés lenne, mert az sem történt meg harminc éve.”

Ma este a kávéházban. Beszélgetés az ö-zésről
Délmagyarország, 1986. november 24., hétfő

Hosszú a sora a szegedi nevezetességeknek, lett légyenek azok tárgyiak (mint például paprika, papucs, szalámi, Anna-víz, a hajdani Sziráky-bicska), vagy szellemiek (matematikai, grafikai, bibliográfiai iskola, Szent- Györgyi Nobel-díja stb.), ám mintha szemérmesen hallgatnánk az ö-zésről. Bezzeg nem hallgatnak róla a más nyelvjárást beszélők, ha csúfolódó kedvükben vannak: ögyé kenyeret möggye / hanem öszöd tödd e / majd mögöszöd rögge. Mi hát az igazság az ö-zés körül?

Kitűnő nyelvészünk, Bárczi Géza azt írja A magyar nyelv életrajza című munkájában (1963), hogy a honfoglalástól a mohácsi vészig terjedő kor végére két nyelvváltozat alakult ki. Az egyik a kolostori nyelv, mely kódexeinkben rögzült. Föltűnő az ö-ző kódexek nagy száma, annak ellenére, hogy épp e nyelvjárási területek kerültek török uralom alá, tehát itt pusztulhatott el a legtöbb írott forrás. Bárczi lehetségesnek tartja, hogy a kolostori nyelvből kifejlődhetett volna az ö-ző normájú irodalmi nyelv. Az első ránk maradt szegedi ö-ző írás a városunkban született Körösi Fraxinus Gáspárnak 1555. július 4-én kelt levele Nádasdi Tamáshoz. Körösi latinul írta episztoláját, ám az együgyű szegediről és az alsóvárosi csert falábú barátról szóló anekdotát csak anyanyelvén tudta ízesen megjeleníteni. Kár, hogy a levelet mai átiratban közlő Szmollény Nándor (A középkori Szeged műveltsége, 1910.) az ö-zést (embör, megyön, igönis) nem jelzi. Ö-zött – rendszertelenül – már Tatár Benedek is (Házasságrul való dicsiret, 1541.), de ő nem volt szegedi, művében í-ző alakok is előfordulnak.

Jellemző nyelvjárásunk erejére, hogy a török elől elmenekült szegediek ö-zése ráragadt – többek között – a debreceni cívisekre is. E jelenség érdemes búvára, Papp László kimutatta, hogy a debreceni tanácsi jegyzőkönyveket 1547 és 1556 között részben, 1564 és 1569 között teljes egészében a szegedi tájnyelv jellemzi! Ugyanez elmondható a kálvinista Róma céhiratairól is. E jelenség akkor kezd megkopni, amikor a bevándorlók második nemzedéke a többségi nyelv hatására kezdi elveszíteni az ö-zés színeit.

Az 1570-es évektől egyre inkább fölismerhető az egységes nyelvre való törekvés. Az írástudók mind jobban kerülik a nyelvjárási alakokat. Szegedi Lőrinc a leveleiben erősen ö-zik, ám nyomtatott drámájában (Theophania, 1575.) már alig lelhető föl az ö-zés. Vagy ő kerülte, vagy a nyomdász javította ki az ö-ző alakokat. Az ö-zés a hódoltság után szorult vissza, amikor az újratelepítések tarka nyelvjárási képeket alakítottak ki.

Őriznünk kell az ö-zés ízét, zamatát. Bátran kell élnünk a szóváltozatok ö magánhangzós alakjaival (per-pör, seper-söpör).

Ady, Tömörkény, Juhász, József Attila, Illyés csak a föl igekötőt használta. A magyar nyelvművészet egyik bravúrja, amint Babits a visszhang érzékeltetésére az e és ö magánhangzós szóalakok ütköztetését alkalmazza: csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, / csendesen...

Erről az érdekes, nekünk, bennszülötteknek kedves témáról beszélget a Royal kávéházban ma, hétfőn este 6 órakor, az est előadója, az ö-zés titkainak egyik legkitűnőbb ismerője, Péter László, és a házigazda, aki hívja és várja a szegedieket: 

Apró Ferenc

És kész lött a Hova lött is, mondhatnám, ha ez lenne az anyanyelvjárásom, és nem érezném nagyon furcsán magam, amikor elkezdek ö-zni. Az ötödik, közös egyetemi krimiben a tájszólás, az ö-zés, a nyelvjárás miatti stigmatizálás komoly szerepet játszik – valahogy erre kanyarodtunk, amikor elkezdődött a krimiírás legizgalmasabb, később szinte visszakövethetetlen szakasza, és az egyetemi csoport, a 2023/2024-es tanév krimiírásra vállalkozó kreatívosainak csapata elkezdte összerakni a saját krimije cselekményét.

A mostani csoportnak egyszerre volt könnyebb és sokkal nehezebb dolga, mint az elődeiknek: mivel már négy közös krimit (cím szerint: Dekódolás, Lopott tollak, Indextemető, Írói véna) végigasszisztáltam, egész jól kialakult az a metódus, ahogyan célszerű ezt végigvinni. Kell egy jó szinopszis, aztán ugyanezt jelenetekre kell bontani, a jeleneteket felosztják a szerzők egymás közt, egy közös drive-ba mindezt beledobáljuk, és kavargatjuk, ízesítjük, főzzük, míg készen nem lesz. Csakhogy, és itt jön a legfőbb nehézség: mostanra egyre komolyabb feladatot jelent otthonosan mozogni Rita, Feri, Sárközy dékán és a többiek világában. Alapos olvasás és jó memória elengedhetetlen, még ha rendelkezésünkre is állnak az elődök által készített karakterleírások, az elkészült krimik mellett, persze. A korábbi négy kreatívos csapat (hihetetlen belegondolni, hogy ez már több, mint negyven egyetemi hallgatót jelent összességében) ugyanis felépített egy fiktív szegedi bölcsészkart, amelyben tanárok vannak, diákok, adminisztrátorok, portások és hivatalsegédek, nehezen megtalálható tantermek és sok-sok kávé. Idén ráadásul új, fontos helyszín társult a hűséges olvasóink számára már ismerős, Egyetem utcai épület mellé: bár a kreatívos órák általában ebben, a főépületben vannak, ha az ablakon kinézünk, azt a másikat látjuk, a Petőfi-épületet, amely ebben a tanévben története egyik fordulópontjához érkezett, jelenleg ugyanis nem folyik ott oktatás, helyette felújítás kezdődött el, kívül és belül. Épp ideje volt tehát, hogy előlépjen a homályból, kiderüljön, milyen sötét titkokat őrzött, mikor is lett az egyetemé, és milyen célt szolgált előtte. A múltba kirándulhat velünk az olvasó, a valódinál feltehetőleg kicsit regényesebb múltba, köszönhetően a minden elismerést megérdemlő csapatnak: Almási Andrea, Barkóczay Veronika, Barra-Kádár Kunigunda Beatrix, Hegyi Máté, Horváth-Barna Borka, Izbéki Flóra, Kindili Viktória, Molnár István, Móricz Virág, Otlokánné Ormódi Lora, Schmal Júlia Karola közös munkájaként született meg a Hova lött. 

Ahogy a kortárs magyar irodalmon meglátszik annak hatása, hogy remekül lehet most már az Arcanumon megtalálható újságcikkek segítségével visszamenni az időben, úgy az ötödik egyetemi krimi is sokat köszönhet a sajtótermékek mind kiterjedtebb digitalizálásának: persze, itt is játszottunk egy kicsit, a valós újságcikkek közé időnként fiktívek is vegyülnek. Ahogy a Petőfi-épület múltját is átszíneztük kicsit: Sárközy dékán legnagyobb bánatára, aki kezd már nagyon kiborulni amiatt, hogy az általa vezetett bölcsészkaron évről évre újabb hullák kerülnek elő. Sajnáljuk őt, de nincs mit tenni, hiszen minden kreatívos csapat elérkezik a krimióráig, és eddig még mindannyian átugrották azt a nem kis akadályt, hogy megírjanak együtt egy bölcsészkari krimit – a legelsők, akiknek még mindent szabad volt, ráadásul két áldozatot tettek el láb alól, ezért lett négy év alatt öt halott. Sárközy, miközben a rendőrséget várja a szobájában, épp erre gondol:

„Öt év. 

Öt halál. 

Öt tragikus sors. 

Diákok, tanárok. Most pedig ez.”

Hogy mi is az ez, az kiderül majd mindenki számára, aki követi a Hova lött sorjázó részeit.

Szilágyi Zsófia

Borítókép: Izbéki Flóra, Kindili Viktória
Csoportkép: Otlokánné Ormódi Lora

Bár a mondás úgy tartja, hogy nincs karácsony Kevin nélkül, azért nem csak a Reszkessetek betörők tudja meghozni az ünnepi hangulatunkat. A klasszikusok számunkra alapból egyfajta emelkedettebb hangulatot hoznak magukkal, amihez nem feltétlen kell az ünnepről szólnia a filmnek.

Elsőkörben kiemelnénk a legklasszikusabb regények filmadaptációit, majd a végére tartogatjuk a személyes  ünnepi kedvenceket. Jó szemezgetést kívánunk az ünnepi időszakra ajánlott adaptációink közül.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél:

Egy történelmi háttérrel átszőtt szerelmi háromszög története, amely 1000 oldalon is átível. Végigkövethetjük Scarlett O'hara fejlődésének történetét, párhuzamosan bemutatják az amerikai polgárháború bonyodalmait. A könyv egy méltán hosszú adaptációt nyert, melyben majdnem 4 órán keresztül követhetjük Scarlett viharos belső vívódásait, miközben magával sodorja a történelem. 

Jane Austen: Büszkeség és balítélet:

Kevesen vannak, akik nem ismernék Elizabeth Bennett és Mr. Darcy cinizmussal és társadalmi kritikával átitatott szerelmi történetét. Sem a regényt, sem a filmet nem lehet megunni, sokak kedvence ez a régens kori románc. Nem lősz mellé, ha ebben az évben is végigkíséred a könyvmoly Lizzie és magába forduló Darcy történetét, sok nosztalgikus, szívmelengető és humoros meglepetéssel vár szerelmi kavalkádjuk.

Elizabeth Gaskell: Észak és dél

Ha már szóba került a Büszkeség és balítélet, nem árt megemlíteni az Észak és dél című regényt sem. Egy hasonló, "ellenségekből szerelmesek' történetet veséz ki Elizabeth Gaskell a regényében, ezúttal az ipari forradalom kellős közepén elhelyezve történetét. Margaret Hale és John Thornton párosa kevésbé ismert, ám egy igazán heves érzelmektől fűtött szerelmi történet az övék. A regényből filmsorozat készült, ezért több részen keresztül izgulhatunk a két főszereplő boldogsága miatt.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Ez a családi történet a March család mindennapjait és családként való fejlődésüket mutatja be. A regényt olvasva biztos lehetsz benne, hogy legalább egyszer eszedbe fog jutni, hogy a saját családod miben hasonlatos a szereplők családi kapcsolataival. A karácsonynak pontosan erről kell szólnia, hogy az ember egy kicsikét közelebb érezhesse magát szeretteihez, amit ez a brilliáns lélekmelengető könyv nagyon elősegít. Ezek mellett a felnőtté válás rögös útját is nyomon lehet követni ebben a regényben ami szerintünk nagyon izgalmas és kalandokkal teli folyamat. A könyvből több filmfeldolgozás is készült.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Az orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb műve, ami képes az embert egyszerre felemelni és a mélybe taszítani. Elkísérhetjük a címszereplőt a bűnös szerelmi viszony izgalmai során, és láthatjuk miként befolyásolja a körülötte élő emberek életét. Kiera Knightley főszereplésével film is készült az óriásregényből, szóval ha épp nincs kedved egy többb mint 700 oldalas könyvet elolvasni, nyugodtan rakd be ezt a filmet, mert megéri. Visszaadja a könyv hangulatát.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy ez a történet a lehető legklasszikusabb karácsonyi történet a világon. Mindenki ismeri, mindenki szereti. Mégis számunkra valahogy azért van nagy jelentősége mert megmutatja, hogy még a leghidegebb tél idején is van ami felolvasztja a szíveket.

A szeretet.

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Grincs a karácsonyt?

Grincs enyhén cinikus és ironizáló magatartásához egy nagy adag humor is társul, ami igazán családi filmmé teszi ezt az amúgy remek könyvadaptációt. Nem túlzás azt állítani, hogy ebből a filmből csöpög a karácsony. Ezért is annyira szerethető.

Köztudott, hogy a kreatív írás specializáción több krimikönyv is világot látott már. Nem árulunk nagy zsákbamacskát, amikor megsúgjuk, hogy ez a hagyomány idén is folytatódik. immár az ötödik installációját éli meg ez a kezdeményezés. Örömmel tudatjuk, hogy információink szerint - amiket most szépen kiszivárogtatunk - több régebbi karakter is visszatérő elem lesz az újonnan készülő történetben.

Most letesztelhetitek az eddig megjelent könyvekkel kapcsolatos tudásotokat, mielőtt még napvilágra kerülne az ötödik. Ha elakadtok, akkor nyugodtan puskázhattok, a blogra feltöltött pdf-ekből. ;)

https://docs.google.com/forms/d/1-NJcc2KZbHgbFoiyUzixn897iabUs_RPAGwRvw08q6A/edit

Készítettünk nektek egy kis kvízt, mellyel tesztelni tudjátok tudásotok. Klasszikusnak számító könyvek első mondatait kell felismerni. Jó szórakozást!

https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSc0n-LXg4COlmckdAsaPr8K9cR3pKLFerjucy2x4O-Khc05MA/viewform?usp=sf_link

Az ünnepi békés nyugalom mellé mindig kell egy kis borzongás és egy jól kitervelt gyilkosság. Ki lehetne alkalmasabb történeteivel arra, hogy belénk költöztesse a jól ismert nyomozás izgalmát, ha nem Agatha Christie?

A Helikon kiadó az elmúlt pár évben két külön antológiát is kiadott a legendás krimikirálynő novelláival, amelyek egytől egyig az év legáldottabb ünnepének a hónapjában játszódnak. Nyomon követhetjük Poirot detektívet, amint végére jár a hátborzongató eseteknek. Elkísérhetjük Miss Marple-t, a szanatóriumok ominózus, elborult világába, ahol még az ápolókban sem lehet megbízni. Kevésbé ismert, de annál jobb nyomozók is porondra lépnek az antológiákban mint például Parker Pyne vagy Tommy és Tuppence.

A nagyközönség számára könnyedén elérhetőek, én például egy karácsonyi vásáron találtam rájuk. De megrendelhetőek online is, illetve az Adventi krimik című kötet majdnem minden könyvesboltban elérhető, kifejezetten könyvmoly-barát áron.

A minap szembejött velem egy kérdés amin annyit gondolkodtam, hogy úgy érzem muszáj megosztanom veletek, azt hogy mire jutottam, meg persze magát a kérdést is. A kérdés így szólt:

Ha az általad olvasott könyvek összes karaktere összegyűlne egy helyiségben, akkor te kit keresnél fel először közülük?

Ez a kérdés egy olyan gondolatlavinát indukált a fejemben, hogy kellett legalább fél óra, amíg nagyjából meg tudtam nevezni 5 karaktert akit biztosan felkeresnék. Az érdekessége számomra ennek a kérdésnek az, hogy szerintem az ember nem képes kiemelni egy karaktert a sok ezer közül, hiszen rengeteg jól megírt személyiséget vetettek már papírra. Valamint az, hogy a kedvencek közül is, mindenkit másért keresnék fel. Van akinek a háttértörténete volt megindító, magával sodró, volt akinek a jelleme, és volt akiket pont ezeknek hiányában szerettem volna személyesen megismerni. 

.Kíváncsian várom, hogy ti kiket keresnétek fel elsőként.