13. jelenet
2025. február 15., szombat
19 óra 52 perc
Az asztal körül ülők néma csendben hallgattak, hihetetlennek tartották, hogy Viktor gyilkosa is közöttük ül, ráadásul a volt évfolyamtársuk az. Az a személy, aki mindenkivel barátságos és figyelmes volt. Az étterem erős fényeivel most kontrasztot mutattak az elsötétült és komor tekintetek. A Karcsi szemei alatt kialakult sötét karikák sokkal jobban megmutatkoztak, arca már betegesnek hatott. A többiek arca is teljesen elsápadt – vagy csak a fény játéka volt ez – és feszülten tekintettek maguk elé. Senki sem mert a vele szemben ülő szemébe nézni. Ágoston az ujjaival dobolt az asztal szélén, nem tartott szemkontaktust senkivel. Csupán meredt a semmibe, mintha odaképzelné magát arra a bizonyos egységvezetői értekezletre. Felelevenítette magában az összes mozzanatot: az ‘U’ alakban ívelő asztalon dísztelen vizespalackok sorakoznak, mellettük üvegpoharak, amelyek mindannyiszor csilingelnek, amikor valaki kissé idegesen megmozdítja őket. Az asztalnál ülők háta mögött továbbra is ott díszelgett a falat beterítő festmény, amin lányok táncolnak. Ágoston sosem értette, miért pont erre a festményre esett a választás, amikor a termet berendezték. Ahogy a helyiség lassacskán megtelik, a jelenlévők mind magukra öltik legprofesszionálisabb mosolyukat, ami egy pillanat alatt leolvad, amikor azt hiszik, senki sem figyeli őket. A dékánhelyettesek és tanszékvezetők komoly tekintettel foglalják el helyüket, kulcsaikat és telefonjukat gondosan az asztalra helyezve. Megkezdődik a napirend ismertetése, és ezzel egyidőben nyikorogva nyílik az ajtó. A kései belépő sietve próbál helyet foglalni. Leül, a széke kileng, ő láthatóan megijed, hogy hanyattesik, mire minden szem rászegeződik. Zavart nevetéssel megigazítja zakóját.
Halk búgással lassan felkapcsol a kivetítő is, melyen megjelenik a TVSZ. Hosszadalmas megbeszélések után pedig elérnek az SZTE BTK Szabályzatának a hallgatói plágiumról szóló – 2020. 11. 03-ától hatályban lévő – dokumentumának következő sorához is. Az elmúlt években több ügy is napvilágra került, ahol a hallgatók mások dolgozatait használták fel… Nemcsak dolgozatokról van itt szó. Legalábbis Ágoston szemei előtt más lebegett.
- Ahogyan azt már az előbb is említettem, azon a bizonyos értekezleten Jeney dékán úr nagyon személyes példákkal próbálta alátámasztani a plágium súlyosságát, ezáltal erősítette azt a csoportot, akik a plágiumszabályzat megújítása mellett érveltek. – Ágoston látta, ahogyan a mellette ülő Edit szája mozog, de a szavak nem illettek a környezetbe. Már nem az értekezleten ült, hanem a Zöld Dió egyik asztalánál. Az asztal másik végében pedig ott állt Edit, aki éppen befejezte a mondandóját.
- És ugyan mi volt az a személyes történet, amiért a plágium ennyire az ellenségévé vált? – forgatta a szemét Gréta. – Vagy talán féltékeny volt Viktor sikerére?
- Én ezt egyszerűen nem értem. Viktorra? De miért? Olyan jó barátok voltatok az egyetem alatt – vágott közbe Emília. Erre többen helyeslően bólogatni kezdtek. - Mindenki emlékezhet rá, hogy az egyetemi évek alatt szinte lehetetlen volt a kettőt külön látni. Gyakran dolgoztak együtt szemináriumi feladatokon, vagy buzdították egymást a rendezvényeken való beszédek előtt. Ez utóbbit Viktor tette a legtöbbször. Nem azért, mert Ágoston izgult volna a HÖK-ös beszédei előtt, hiszen jól tudott improvizálni, sokkal inkább a hangulatára akart hatni.
- Először is: én? Féltékeny a sikerére? – horkant fel Ágoston. – Másodszor: nekem köszönheti ezt az öt perc hírnevet… – azonban mondandóját a hallottaktól feldühödött Karcsi szakította félbe.
- Te tetted! Te ölted meg, te szemétláda! – fakadt ki és azzal a lendülettel felpattant a székéből.
Az ülőalkalmatosság felborult, és Karcsi is követte volna a példáját, ha Emília nem ragadja felkaron. A fejét fogta, miközben a vele szemközt ülő Ágostont kezdte szidni, aki pedig viszonzásképp csak megdermedve nézett a megtört férfira. Karcsit minél hamarabb le kellett csitítani, mielőtt az étterem többi részéből is felfigyelnek a kiabálásra. Attól tartottak, hogy a folytonos hangzavarra felkapják a fejüket az éttermi dolgozók, és abból bizony elkerülhetetlen dráma lesz. Sárközy egy gyors mozdulattal lábára állította a széket, és Károlyt Emíliával közös erővel visszaültették rá, majd újból Ágostonra szegeződött minden szempár.
Ágoston egy pillanatig hallgatott, majd hátradőlt székében.
– Elvette, ami az enyém volt. Amit én írtam.
- Az a kézirat... Az egész csak azért volt? Egy könyv miatt? – kezdte Emília. – Úgy értem, félre ne érts, borzalmas dolog a plagizálás, ezt én érzem át talán a legjobban mint kiadóvezető, de… – a vádlott viszont jelezte, hogy még nincs vége a magyarázatának.
- Nem egy könyv miatt. Az álmom miatt. Az életem miatt. Viktor nemcsak egy kéziratot lopott el. Ő maga a bizonyíték arra, hogy az emberek eltiporják egymást, ha elég erősek hozzá.
- Már elnézést, hogy közbeszólok, de az hogyan lehetséges, hogy a mai világban csak úgy, minden további nyom nélkül valakitől lenyúlnak egy teljes történetet? Létezik a biztonsági mentés – fonta össze maga előtt karjait Gréta.
Gréta megjegyzésén eltöprengtek. Ágoston pedig már megint nem a Zöld Dióban járt gondolatban. Honnan is tudhatták volna, hogy ez nem mostani eset. Még akkor történt minden, mikor ugyanabban a hajóban eveztek. Szinte mindenki, aki jelenleg ezt az asztalt ülte körbe. Egészen mostanáig senki sem tudott a zseniális kéziratáról, egyedül Viktor. Viktor… az a beképzelt, öntelt bunkó. Aznap is egészen flegma módon beszélt vele. Nagy nehezen megszólalt Ágoston felfogta, hogy már nincs más választása.
- Az egyetemi éveim alatt történt. Akkoriban kezdtem írni, és nem is akármit. Tisztán emlékszem még arra az áprilisi napra. Szép napsütéses kedd volt.
Nagy lendülettel nyílt a BTK hatalmas ajtaja, amit hallgatók tömege lépett át. Voltak, akik sietve hagyták el az épületet egy fárasztó előadás után, míg mások befelé igyekeztek egy hasonlóan fárasztónak ígérkező előadásra. Ágoston nyugodtan kerülgette a többieket, neki még volt egy teljes órája az előadása kezdetéig. Mégis hamarabb bejött, mert HÖK-elnökként néhány teendőt meg kellett beszélnie a társaival. Ahogyan az ajtó kilincséhez ért volna, feltűnt mögötte egy ismerős személy.
- Jó reggelt, Abigél! – nyitott ajtót a szaktársának.
- Jó reggelt. Köszönöm! – a lány ápolt fekete fürtjei finoman szálltak a tavaszi szellőben. – Mit vigyorogsz ennyire? Valami nem áll rajtam jól?
- Jaj, nem, bocsánat! Csak izgatott vagyok – vakarta meg tarkóját, mikor beérte a nála két fejjel alacsonyabb lányt. Egy hosszú nap után mindig fájt a nyaka, hiszen a jóisten – és természetesen szülei génjei – majdnem két méteres magassággal áldották meg őt, míg másokat átlagmagassággal. – Te is boldognak tűnsz.
- Egyre jobban haladok a szakdolgozatommal. A konzulensem is folyton dicséri a munkámat.
- Ezt jó hallani, főleg azok után, hogy mennyit szenvedtél, mire megtaláltad a témádat. Egyébként hol lesz órád? – húzódott félre az ajtóból, közelebb a portásfülkéhez.
- A római tizesben – mutatott a háta mögötti folyosóra. – Neked?
- Majd csak egy óra múlva kezdődik. Egyelőre HÖK-ös megbeszélésre megyek.
- Oh, értem. Akkor nem is tartalak fel tovább.
- Kitartást az órához – intett Abigélnek, aki sarkon fordult, és megindult a terme irányába. Ágoston még kicsit elidőzött a fülke mellett, és szemmel követte, ahogyan a lány alakja egyre távolabbivá válik. Fenekén nagyon jól mutatott a szűk farmernadrág, de az alakja is csinos volt. Nem Abigél volt a legjobb tanuló az évfolyamából, de tehetős családból származott. Ágoston kíváncsi volt, hova fogja sodorni őt az élet. Vajon átveszi végül az apja kiadóját, amiről néha panaszkodni szokott? Fogalma sem volt, de Ágoston meg volt győződve róla, hogy ilyen családi háttérrel sokra fogja vinni az életben.
Szótlanul indult meg a második emeletre. Előtte a lépcsőn csigalassúsággal haladtak egyetemista társai, ez kifejezetten zavarta. Olykor már majdnem felbukott a lépcsőfokokban. A sarkadra lépek, ha nem kezdesz el haladni, apukám. A lépcsőfordulóban megelégelte a lassú haladást, egy hirtelen mozdulattal beelőzte az előtte bámészkodókat, és kettesével kezdte szedni a fokokat. Mikor az iroda ajtajába ért, figyelmesen megigazította pöttyös nyakkendőjét, és az ajtókilincsre tette kezét. Odabentről kiszűrődtek a többiek beszélgetései… vagyis, ha jobban hallgatózik, a vitáik. Hosszú egy óra lesz ez. Nagyot sóhajtva nyomta le a kilincset és lépett be a harctérre.
- Ágoston, nem bánnánk, ha a lényeget mesélnéd – fogta halántékát Edit.
- Ugyan, csak időt akar magának nyerni. De mind tudjuk, hogy értelmetlen az egész. Nem lehetne már letartóztatni? – dobolt magassarkújával Renáta.
Grétának gúnyos mosolyra húzódtak ajkai, és magában nevetve mutatott a tőle nem messze ülő, meggyötört személyre.
- Milyen ironikus, hogy Abigél akkoriban mennyire büszke volt a dolgozatára. Most meg… nézzetek rá.
Abigél szemét lesütve kezdte kötényét piszkálni. A sárga kötény sarkában kibomlott a varrás, ezt gyűrte és tépte egyre jobban. Minél inkább húzogatja a cérnát, annál inkább el fogja engedni a varrat az anyagot. Talán még foszlásnak is indul.
- Ezt neked ennyire fontos volt felhoznod? – Emília vigasztalásképp Abigél vállára tette a kezét.
- Hölgyeim, kérem… – próbálta lecsitítani a kialakuló vitát Sárközy.
- Folytasd csak, Ágoston. Ne is foglalkozz velünk – jegyezte meg rosszmájúan Gréta.
De Jeney nem akarta folytatni. Örült, hogy félbeszakították. Már teljesen mindegy volt, hogy elmondja-e az igazat vagy sem. A jelenen már nem változtat semmit. Az ő ötletét már ellopták, sőt pofátlan módon ki is adták; az a pofátlan valaki, aki miatt most ez az egész történik, halott.
- Dékán úr, ha lehetne, még ma – fonta össze karjait Zsolt, akinek a jelenléte Ágoston idegessé tette. Lehet, hogy tisztességes távolságban állt, de neki fullasztóan közelinek érződött. A tenyere izzadni kezd, lábai elgyengültek.
- Nos, akkor ott tartottam, hogy…
- És ha lehet, akkor a lényeget – jegyezte meg gyorsan Edit.
Ágoston megköszörülte a torkát, fenyőfás nyakkendőjét meglazította, és folytatta. – Tehát megtörtént a HÖK-ös megbeszélés, lement az órám, és utána úton voltam vissza az irodába, de összefutottam Károllyal a folyosón. Egy rövid beszélgetés után megkértem, hogy szóljon Viktornak, beszélni szeretnék vele.
Újból nyílt az iroda ajtaja, és egy ismerős alak lépett be rajta. A helyiségben könyvek és papíros dossziék tornyosultak, a polcok is majd összeroskadtak alattuk. Első betekintésre ki sem lehetett venni, hogy bárki is tartózkodna odabent, de egy kisebb körbepásztázás után ki lehetett szúrni a személyeket. Jelen esetben csak egy ember tartózkodott az irodában, és az a szorgos HÖK-elnök volt.
- Jeney! Hát csak itt vagy. Már kezdtem azt hinni, hogy Karcsi csak szívat engem – csattant fel örömében Viktor. – Na, mondjad, mi ilyen sürgős? Tudod, nekem randim lesz egy bombanővel. Nem várathatom meg. Hatalmas fogás lenne ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elúszni – villogtatta fehér fogsorát.
- Ne aggódj, nem tartalak fel sokáig. Szeretnék neked valamit mutatni, és kíváncsi lennék az őszinte véleményedre – húzott elő egy alaposan összetűzött papírköteget a barna bőr aktatáskájából. – Te vagy az, aki a legnyersebben tudod megfogalmazni a véleményed, ezért is bíznám rád ezt a feladatot.
- Ezt most vegyem bóknak? – nézett a felé nyújtott kötegre zavartan. – Mi ez? Ugye, nem valami egyetemi cucc? Tudod, hogy azok baromira nem érdekelnek.
- Nem, dehogy. Ezt én írtam. Egy sci-fi történet – mutatott a címre büszkén. – Tudod, mennyire szeretem olvasni őket…
- Tudom – jegyezte meg Viktor közömbösen, miközben elidőzött a papírra vetett címen. Bináris fények. Ennél hülyébb címet is régen olvasott.
- Te vagy az egyik legjobb haverom. Ezért is szeretnélek megkérni, hogy nézz rá az irományomra. Tudni szeretném, hogy jó irányba haladok-e – dőlt hátra a székében.
- Hmm… miért nem kéred meg Karcsit?
- Ő túl kedves lenne. Én építő kritikát akarok – egy toll legurult az asztalról, lehajolt érte. – Azokban pedig te vagy az ász – bújt elő az asztal alól.
- Oké, legyen. Elolvasom a hülye történeted, de nem ígérem, hogy bármit is érteni fogok belőle. Ha két hét múlva visszahozom, az jó? – vette el lassan a köteget.
- Tökéletes! Na, eredj csajozni. Látom, tűkön ülve várod – nevette el magát Ágoston.
- Már itt se vagyok – és az ajtó be is csapódott.
Ágoston egy apró mosollyal az arcán fordult vissza a munkájához. Izgatott volt. Kíváncsi Viktor véleményére. Remélte, hogy pozitív visszajelzéseket fog kapni két hét múlva. Bár az is igaz, hogy Csehi Viktor nem a sci-fi imádatáról híres. Mi van, ha semmit sem fog érteni a részletesen kidolgozott világból? Nem, nem, ez biztosan nem így lesz. Sőt, ki tudja, lehet, még meg is szeretteti a műfajt vele. Na jó, ez már túlzás. Remélem, észreveszi, hogy a főszereplő barátját ő róla mintázta. Évekig formálódott a fejében: a világ, a karakterek, jelenetek… A lényeg, hogy ez az első kézirata.
- Tehát, gondolom, két hét múlva nem hozta a kéziratot – vizsgálta a körmeit Gréta. – Miért nem kérted vissza?
- Próbáltam, de mindig azt mondta, hogy “majd holnap visszaadom, csak még egyszer át akarom nézni.” Egy idő után kezdett gyanús lenni, de végül csak annyit mondott, hogy nem volt jó. Hogy tele van logikai hibákkal, és unalmas az egész. Azt mondta, hagyjam az egészet, mert úgysem működik – nézett körbe az asztaltársaságon.
- Gondolom, a bálon jöttél rá, mi is történhetett valójában, amikor az új könyvéről beszélt – tűnődött el Emília.
- Pontosan. Úgy éreztem, felrohanok hozzá, és kitépem a mikrofont a kezéből – itt dühösen összeráncolta a szemöldökét. – Hogy is mondta Viktor? “A barátság a legnagyobb ihlet és táplálék. A legjobb regények is így születnek.” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
Ez a mondat örökre az agyába vésődött. Sosem felejti el azt a pillanatot, mikor arról hadovált Viktor, már-már dülöngélve, hogy tiszta lapokkal kell játszani. Tisztán emlékszik, hogy cinikus mosolyra húzta a száját.
- Beismerem, hogy dúlt bennem a harag, de nem akartam megölni! – csapott öklével az asztalra, az evőeszközök aprót zörrentek. A hang éles hasításként törte meg a csendet, és többen megugrottak. Ágoston szeme villámként pásztázta végig az asztaltársaságot, tekintete végül Lívián állapodott meg. – Minden a pillanat hevében történt, nem szándékos volt. Ő jött fel az emeletre kötözködni, senki nem hívta. Magától jött. Ugye, Lívia? – A nő szeme kitágult, kezét görcsösen összekulcsolta az ölében.
- Ne merészelj ebbe belekeverni! – vágta rá élesen. Szemei szikrákat szórtak Ágoston irányába. – Igen, ott voltam és mindent végignéztem. De én nem tettem semmit! Nem értem, miért próbálod most rám terelni a gyanút.
Ágoston hátradőlt, karjait keresztbe fonta, és egy halvány, de fenyegető mosoly jelent meg az arcán. – Senki nem mondta, hogy te tetted. Csak annyit mondtam, hogy tanú voltál. És tanúként tudod, hogy nem én kezdtem.
- Ez nem igaz! – förmedt rá Lívia, a hangja most már tele volt indulattal. – Az, hogy ő feljött az emeletre, nem menthet fel téged! Te voltál az, aki verekedésbe kezdett vele, te voltál az, aki… – itt elakadt a szava. – Tudod, mit tettél, Ágoston. Én nem akarok részese lenni ennek az őrületnek!
Az asztalnál ülők feszülten figyelték a jelenetet, némelyikük zavarodottan pislogott, mások előrébb hajoltak a székükben, érdeklődve, hova fog fajulni ez a vita.
- De már részese vagy, Lívia, akármennyire is próbálsz kihátrálni. Ott voltál, és nem szóltál senkinek. Az már bőven elég ahhoz, hogy osztozz a felelősségben – Lívia ökölbe szorította kezét, körmeit belevájta a tenyerébe. Próbálta visszafogni magát, hiszen jól tudta, hogy ez a vita nem vezet sehova; saját magát meg végképp nem akarta a gyanúsítottak körébe sodorni.
Ágoston vállat vonva folytatta, mintha már a többiek ítélőszéke előtt állna. – Egy kis időre el akartunk húzódni a tömegtől Líviával – a szeme sarkából újból egy pillantást vetett az említettre. – A fényfestés időpontja pedig ennek teljesen megfelelt, hisz senkinek nem tűnt fel, hogy nem a rendezvény területén vagyunk. Így nyugodtan tudtunk kettesben beszélgetni…– itt Lívia arca elvörösödött, és egy pillanatra megfeszült az állkapcsa, Ágoston azonban nem törődött vele. – Nem kellett feszélyezve éreznünk magunkat.
- És ekkor jött fel Viktor – szólalt meg egy rekedtes hang az asztal végén, Abigélé, aki eddig csendesen hallgatta a vallomást. Ágoston arca megrándult, de bólintott.
- Igen. Részeg volt. Úgy dülöngélt fel a lépcsőn, mint egy holdkóros, és a képembe röhögte, hogy milyen jól is járt a kéziratommal. Az enyémmel! Ekkor jöttek vissza az emlékek, hogy anno mint jóbarátomban megbíztam benne, és megkértem, hogy nézzen rá egy művemre, amibe rengeteg időmet öltem – szeme összeszűkült, mintha újra átélné a pillanatot. – Emlékszem, ahogyan átkarolta a vállamat, és hangosan röhögött a fülembe, kárörvendően.
Abigél szúrósan közbevágott. – És végigöntötte a borát a lépcsőn, amíg felért.
- Nem akartam nagy feneket keríteni az egésznek, már nincs min változtatni: ő híres író, én meg egy egyetemi dékán. De a részeg disznónak ez nem tetszett. Lökdösni kezdett, miközben azt ismételgette, hogy „Na mi van? Tán nem tetszik a művem? Na, na? Hé, figyeljél már!”
Lívia ekkor halkan megköszörülte a torkát, mintha szólni akarna, de Ágoston hangja mindent elnyomott. – A részegség bátorságot adott neki, de túl messzire ment. Kezdett az idegeimre menni, és mikor megpróbált lerángatni a földre, egyszerűen ellöktem. Ő ettől csak jobban felhúzta magát és megpróbált nekem esni. Természetesen már annyira ittas volt, hogy könnyen arrébb pakoltam. Az erőviszonyokat látva felbátorodott, és a zakómba kapaszkodva ráncigálni kezdett. Alkoholtól bűzlött a lehelete. Egyre csak a kéziratomat emlegette, és közben próbált leteperni a földre. Ezt pedig megelégeltem, nagy erővel löktem le magamról. Csak hogy szabaduljak tőle – mélyet lélegzett, tudta, most érkezik a vallomás legsúlyosabb pillanata. – Az erős lökéstől teljesen elvesztette az egyensúlyát és átesett a korláton.
Mindenki elnémult. Az emlék súlya teljesen megfagyasztotta a helyiséget.
- Mind a ketten, pontosabban Abigéllel hárman végignéztük, hogyan zuhan le. Nem tettünk semmit – szavai nehezebben jöttek már, a hangja rekedt volt. – Amikor kitört a pánik, gyorsan lemenekültünk a hátsó lépcsőn, hogy feltűnés nélkül el tudjunk elegyedni a tömegben. Sikerült is. Talán senki sem jött volna rá, hogy a mi kezünk volt a halálában, ha a vezetői értekezleten nem hozom fel a plágiumszabályzat módosítását.
Csend lett. Az étterem többi vendége mit sem sejtett az elzárt helyiségben zajló vallomásról. Odakint az éjszaka békés volt, de odabent a feszültség szinte tapinthatóvá vált. Végül Lívia lassan felállt, a szék nyikorgott alatta. El akart menni, de mindenkinek egyértelmű volt, hogy minden lépésével egyre inkább beszorul a történet hálójába.
